Nézzük először az idei kiadás sorszámát: igen, a várnai a kelet-európai rendszerváltó fesztiválok sorát gyarapítja (kereteiről bővebben lásd a 2018-as és 2019-es kiadásokról szóló cikkeimet), s mint ilyen, évtizedek alatt izmosodott a szezon legjobb bolgár nyelvű, ma úgy tűnik, elsősorban kőszínházi előadásainak seregszemléjévé. A nemzetközi vonulat is hagyományosan erős: míg öt éve újdonságként tettem szóvá, hogy a szervezők vetítésekkel igyekeznek kiváltani a méregdrágán utazó, nagy előadások élő bemutatását – ne feledjük, akkor még se covid, se háború, se rezsinövelés nem volt –, mostanra mindez természetessé vált. Általánosságban ugyanakkor elmondható, hogy a kevésszereplős, kis technikai igényű előadások képezték az idei fesztivál gerincét – hogy ez mennyiben szándék vagy kényszer, arról a szervezők sem nyilatkoztak egyértelműen.
Akárhogy is, mi azért legyünk nagyon büszkék: Göndör László három év alatt félszáz előadáson és számos nemzetközi fellépésen túllévő, ragyogó one-man-show-ja, a Nagymamával álmodtam június elején Szófiában és Várnán is vendégeskedett. Az utóbbit láttam: a figyelmes, odaadó közönség a szokottnál talán némileg hűvösebben fogadta a produkciót, de mindezért elsősorban a nagy mennyiségű, magyarul elhangzó, bolgárul és angolul szimultán olvasható szöveg volt a felelős. Aki régebben látta, annak örömmel jelentem, hogy az előadás kiváló formában van, aki nem látta, igyekezzen mielőbb pótolni: a holokauszt elbeszélhetetlensége mint alaptézis és a nagyszülő-unoka között eleve meglévő, de az önként választott együttélés egy hónapja alatt elmélyülő érzelmi viszony összeölelkezve hozza létre az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb hazai színházi produkcióját.
A magyar előadó jó társaságba került, még ha csak virtuálisan is, hiszen a nemzetközi, a fesztivál ideje alatt monitorról vagy mozivásznon látható kínálatban ott szerepelt például Oskaras Korsunovas remek Sirály-előadása, vagy éppen Andrew Scott (legutóbb az All of Us Strangersben rajongtunk érte) máris legendásként emlegetett, az NT Live sorozatában látható Ványája. Simon Stephens adaptálta Csehov drámáját, méghozzá egyetlen színészre, és Scott a zavarba ejtően sűrű két órában színészkurzust tart haladóknak. Nem attól esik le az áll, hogy nyolc szerepet játszik el a kevés, jól megválasztott kellékkel és tereptárggyal teleszórt, hangsúlyosan színházi térben, de még csak nem is az az érdekes, hogy különböző korú és nemű szereplőket kelt életre – hát hiszen ez a színész, minden színész feladata, nem igaz? Az a lenyűgöző, ahogyan mindezt csinálja: egyetlen szemvillanással, aprócska kézmozdulattal, homlokra tolt napszemüveggel, jelmeze finomkodó igazításával jelzi, hogy mikor épp hol és kivel jár a történetben.
Ványából itt Ivan lesz, Asztrovból Michael, Szerebrjakovból meg Alexander: ez utóbbi nem különc professzor, hanem magát sikeresnek mondó (művész)filmkészítő, akinek a krumplifarmján robotol Ivan és Sonya. A Ványa bácsit ismerők számára a kontúrok könnyen azonosíthatóak, az pedig, hogy a mai ír és a tegnapi orosz vidék valójában párhuzamos valóság, nekünk nem nyújt revelációt Székely Csaba után. A színész mindvégig pontos és hirtelen gondolati és gesztikus váltásai valóságos érzelmi hullámvasútra ültetik a hálás nézőt. Andrew Scott természetesen nem egy hasadt személyiség arcéleit villantja fel: azt látjuk, ahogyan egy nagy színész benépesíti az üres teret a színházépületben ragadt kísértetekkel.
Simon Stephens: A kutya különös esete az éjszakában
Simon Stephens jegyzi a nálunk is népszerű, A kutya különös esete az éjszakában című, regény alapú drámát, aminek Ruszéból (Északkelet-Bulgária) érkezett előadását Boyan Ivanov rendezte. Némileg meglepve konstatálom, hogy a bolgár színházszakmai díjak között éppen azokban a kategóriákban jelölték/díjazták az előadást, amiket én leginkább problematikusnak érzek. Jelölték például a nagy, szürke dobozok ki-be forgatásából épülő látványvilágot, amit a videomapping lett volna hivatott változatossá tenni, de a szintén nominált, közhelyes, magamutogató zenét sem érzem telitalálatnak. (Tudjuk le egyben a kellemetlen dolgokat: a mai bolgár színház imádja a zenés tapsrendet, és még a jó előadásokra is komoly csapást mér a ragacsos, unalmas zene. Hátha kinövik.) Kaloyan Zhelev a legjobb pályakezdő díját kapta, amit megértek, ám nem értek vele egyet: a tizenöt éves autista Christophert kissé egyhangúan és kiszámíthatóan jeleníti meg. Az viszont tény, hogy köré és rá épül az egész cselekmény, minden szereplő hozzá képest határozza meg a helyét a sírós-nevetős történetben.
A fesztivál közreműködőivel szervezett találkozón Margarita Mladenova rendező szájából elhangzott, hogy Samuel Beckett nem a múlt, hanem a jövő, és a végzete felé rohanó világot elnézve némi hümmögés után akár igazat is adhatunk neki. A Mladenova és Ivan Dobchev által közösen vezetett Sfumato társulata Jerzy Grotowski büszke örököseként tartja magát számon mint a kontinens egyik utolsó színházi laboratóriuma. Repertoárjuk sajátos elv mentén szerveződik: huzamosabb ideig foglalkoznak egy szerzővel vagy témával, és úgy sejtem, a bemutatott előadások e folyamat melléktermékei. Az elmúlt három évtizedben például Csehov, Dosztojevszkij, Strindberg vagy Shakespeare is sorra került, ezen az estén pedig a Beckett-programból kapunk ízelítőt.
Nem kerülgetem tovább a forró kását, ki kell mondani: az Ó, azok a szép napok! Bulgáriában díjhalmozó előadása különösebb invenció nélkül, némileg poros esztétika mentén szerveződik. Az előadás hű Becketthez, persze, de hogy a deréktól felfelé látszó Winnie-vel és a neki szekundáló Willie-vel valójában mi dolgunk is van itt és most, az nem világos. Svetlana Yancheva viszont szerencsére tényleg kiváló színésznő, aki képes felemelni és érdekessé tenni ezt a kissé divatjamúlt színházi estét. Clowniádába forduló, kétségbeesett magánya szinte tapinthatóvá válik a fekete blendékkel szűkülő és táguló absztrakt térben.
Doug Wright: A magam asszonya vagyok
Miközben Charlotte von Malhsdorf újabb és újabb testi-lelki átváltozásait nézem a várnai bábszínház apró színpadán, egyszer csak bevillan: de hiszen én ismerem ezt a történetet! Pedig Magyarországon valahogy nem futott be Doug Wright A magam asszonya vagyok című monodrámája (Czeizel Gábor rendezte, Várnai Szilárd játszotta majd’ húsz éve emlékezetesen, ezért volt ismerős a sztori), pedig úgy tűnik, van ennek a szövegnek most éle Kelet-Európában, amikor hatalom és kiszolgáltatottság, politika és árulás, életösztön és halálfélelem a téma. A szófiai SPAM Studios néhány éve alakult, kis független szerveződés, amiben mintha meglenne az a muníció, hogy ha nem is radikális újító módjára, de azért határozott esztétika mentén gondolkodva beszéljen a világról.
Wright dokufikciós darabja a német transzvesztita Mahlsdorf meghökkentő élettörténetét teatralizálja. Nadia Pancheva jó ízlésű rendezése középpontjában a teljes joggal legjobb pályakezdő díjra jelölt Dimitar Angelov szolid, aprólékos, ihletett munkát végez. Az ő jelenléte sem attól izgalmas, hogy három tucat karaktert formáz meg ebben a másfél órában, hanem inkább azért, mert üzembiztosan, túlzások nélkül, iróniával és önreflexióval rajzolja körül a gyilkos rezsimeket átvészelő, nő és férfi lét közé szorult, örök túlélő figuráját.
A független táncot képviselte a válogatásban az Arealnost csapata. A Várna belvárosához közel fekvő, egykori bunker nemrég óta működik kortárs előadó-művészeti helyszínként. Köd, füst, félhomály fogadja a barlangszerű térbe lépő nézőt, aki a színpadra helyezett emelvényen a villódzó fények között, az elektronikus zajzene képezte búra alatt észlel egy mozdulatlan, fehér anyaggal borított emberi testet. Ami néhány percen belül mintha megmozdulna – vagy csak érzéki csalódás áldozatai vagyunk? Igen és nem: Violeta Vitanova és Stanislav Genadiev aligmozgásos, érzéki koreográfiája valójában tágas asszociációs kört nyit. A Pompejiben vagy Hirosimában halálra égett embertetemek épp úgy eszünkbe juthatnak, mint valami bolygóközi, amorf lény, egy földönkívüli zombi, aki/ami talán lemászik-lecsorog az emelvényről, hogy közénk lépjen. A táncos, Marion Darova teljesítménye kivételes: a sókristályokkal borított törékeny test kiszolgáltatottsága megrendítő.
Nina Raine: Tribes. A képek forrása: Varna Summer International Festival
Amikor beismerem, hogy az utolsó, Várnán töltött estémen látott, Nina Raine írta Tribes volt számomra a fesztivál élőben látott előadásai közül a leginkább emlékezetes, abba vegyül némi beletörődés. Miután napok óta gondolkodtam, miért van az, hogy a kortárs bolgár színház a főleg angolszász szerzők félig vagy tán egészen bulvár szövegkönyveit érzi leginkább testhezállónak, helyi kollégák felvilágosítottak. Úgy egy évtizede a bolgár színházfinanszírozást az eladott jegyek száma határozza meg: ki akarna úgy formát bontani vagy radikális kísérletekbe fogni, ha a kasszagép csilingelése hozza be a sok szép állami pénzt? Ezért hát a beletörődés: ebben a keretrendszerben alighanem az a maximum, amit Zafir Radjab jó tempójú, vizuálisan is hatásos rendezése ki tud hozni.
A jó memóriájú nézőnek ismerős lesz a sztori, ha elárulom, hogy a darab 2011-ben a Pesti Színházban Szőcs Artur rendezésében Billy világa címen futott. Ügyes ez a szöveg, el kell ismernem: a pergő dialógusok, szellemes replikák érdekes karakterek szájából hangzanak el, és közben jut hely ismeretterjesztésre meg érzékenyítésre is. Bár hatan jelennek meg a színpadon, ez is egycentrumú konstrukció: a tipikus first world problemekbe gabalyodott értelmiségi családjával küszködő süket fiú, Billy története. Aki az életében felbukkanó, hallását éppen ekkor fokról fokra elveszítő lány révén nem csupán szerelmet, de a halláskárosultsághoz való, addig elképzelhetetlen viszonyt is nyer. Ellis Veli kétszintes enteriőrdíszletének apró celláiban óramű pontossággal közlekednek az egymást többnyire ketrecben élő vadakként kerülgető családtagok. Igaz a százéves bölcsesség: a boldog családok mind egyformák, a boldogtalanok viszont mind a maguk módján azok.