Két éve jártam először a kielcei Stefan Żeromski Színházban évente megrendezett nemzetközi színházi fesztiválon: a most talán még álmosabbnak tűnő, 200 ezer lakosú városról meg az egész kontextusról akkor írtam bővebben, az érdeklődő olvasót így udvariasan akkori cikkem első feléhez utasítom. Az idén is kéthetes fesztiválnak mindössze három estéjén voltam jelen, mégis úgy vélem, hogy az itt látott három produkcióban tükröződik az egész fesztivál koncepciója.
Amiért Marcin Zawada fesztiváligazgató és válogató felel. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a minden értelemben fel- és túlpörgetett világunkban milyen hálás tud azért lenni a kritikus (de szerintem a „normális” néző is), hogy nem kell őrült tempóban rohannia egyik előadásról a másikra, hiszen napi egy, nagy ritkán két produkcióból áll össze a szolid műsor, amit a leginkább méretes szocreál művházként leírható kielcei kulturális központban, illetve az előző, a színházat tíz évig vezető, ám tavaly ősszel visszavonult igazgató mandátuma idején parádésan felújított régi színházépületben játszanak. Az igazgatóválasztás amúgy nem csak nálunk botrányos tevékenység: a város és a kulturális minisztérium közé iktatott regionális közigazgatási egység, a vajdaság jobbos vezetése nem fogadta el az idén tavasszal megválasztott új igazgatót, azóta pedig interregnum van, egyik fél se enged. (Lengyelül tudóknak több infó itt és itt.) A csilivili, csupa fehér, csupa arany, csupa kő színházépület ablakain és erkélyén kifüggesztett méretes feliratok mindenesetre a legfontosabb kérdést teszik fel: „Do kogo należy teatr?”, azaz „Kihez tartozik a színház?”
Jelenetek a Hiányzik az otthon című előadásból
Ez utóbbi Marcin Zawada előszavának is a legfőbb kérdése a fesztivál tartalmas, a nézőt hatékonyan orientáló műsorfüzetében. Szavait nem hatja át a hurráoptimizmus, és ugyanott a jövőről legalábbis óvatosan nyilatkozik. Ha a körülmények úgy hozzák, hogy ez a kiadás a búcsú, akkor az igen meggyőzőre sikeredett. Idén először kifejezetten fiataloknak szóló előadásokkal dúsult a program, míg a „felnőtt” kiadás előadásai Lengyelországból (pl. Maja Kleczewska, Luk Perceval előadásai), Franciaországból, Romániából (pl. Andrei Şerban Stuart Máriája Bukarestből) és Litvániából (Yana Ross munkája) érkeztek Kielcébe. (Ha valaki azt hinné, hogy az egy előadás/nap sebesség a félig üres poharat jelzi, hozzáteszem, hogy a műsort az alkotókkal szervezett előadás utáni, nem hivatásos alákérdezők, hanem valódi kritikusok által vezetett közönségtalálkozók, felolvasószínházi események, kulturális és társadalmi ’hot topic’-okról folytatott viták, workshopok, illetve jóga /!/ színesítette.) Itt-tartózkodásom idejét igyekeztem úgy megválasztani, hogy lengyel és külföldi előadást is lássak, meg ami a kettő metszetébe esik: külföldi rendező által lengyel színészekkel tető alá hozott bemutatót.
Az első két itt töltött estém szépen dialogizált, vagy inkább feleselt egymással, hiszen mindkettő a családi szennyes kiteregetéséről, helyesebben szólva minden létező házon belüli probléma kötelező érvényű szőnyeg alá söpréséről szólt. Nem kell ahhoz mesterdetektívnek lenni, hogy az ember rájöjjön, hogy ápoljuk bármilyen kitartóan a látszatot, a robbanás idővel elkerülhetetlenné válik. Hálás téma ez a drámairodalomban, valójában évezredek óta az, nem csoda, hogy fiatal és idős alkotók egyaránt érdeklődéssel fordulnak a kis, testi hibával született családi kör felé.
A Varsótól másfél órányi autóútra fekvő radomi Jan Kochanowski Powszechny Színháztól korábban még nem láttam előadást, és ez nem véletlen: azt hiszem, a lengyel színházi térkép perifériáján elhelyezkedő társulat nem gyakori fesztiválvendég. Az, hogy Kielcében lehetőséget kaptak a megmutatkozásra, nem csak nekik, de érezhetően a helyi közönségnek is eseményszámba ment. Radosław B. Maciąg írta és rendezte a Tęsknię za domem, azaz Hiányzik az otthon című előadást, melynek Dominika Nikiel tervezte, a közönség gyülekezése alatt sokáig nézegethető díszletétől elsőre némileg elbizonytalanodom. Ránézésre hetvenes-nyolcvanas évekbeli, vagy inkább akkorról itt maradt, a szocialista blokkban bárhol és mindenhol fellelhető lakásbelsőt látunk. Barna elemes szekrénysor, porcelán nippek, százezres példányszámban kinyomott könyvek néhány polcon, hengerelt fal, lambéria, virágtartó, állólámpa, jellegtelen csendéletek a falon, kiült kanapé, ésatöbbi – ismerős, ugye?
Ijedelmem oka meg csupán az volt, hogy nemigen tudtam elképzelni, hogy egy ennyire konkrét, mondhatni hiperrealista aprólékossággal berendezett tértől hogyan lehet elrugaszkodni, hogy más távlatokra lássunk rá. Persze, a fránya előítéletek és elvárások: ebben a környezetben egy aprócska szárnyalás sincs, helyette csupán alkoholban, dohányban, depresszióban, frusztráltságban és kisebbségi komplexusban pácolt emberi viszonyok. Láttunk már ilyet (is): az egymás életét és vérét évtizedek óta szívó családtagok képtelenek megértéssel közelíteni a másikhoz és önmagukhoz, szavaik mintha válogatott kínzóeszközök lennének.
A Varsóból hirtelen hazalátogató fiatal fiú már megjelenésre bohém, nyilván festészetet tanul, és nyilván némi lenézéssel közelít a nagyváros fényeitől alig látható melóscsaládja felé. („Nem tudom, hogy tudtok így élni” – mondja.) Hazalátogatásának kiváltója az apa két héttel korábban elkövetett sikertelen öngyilkossági kísérlete. Az okokat és a körülményeket sokáig kerülgetik, ebben a családban tényleg mindenkinek felmentése volt asszertív kommunikációból, mindenesetre az afölött érzett aggodalom, hogy a szeretett-gyűlölt apa újra megpróbálja majd, végig ott van a levegőben. Egyszerre lenyűgöző és dermesztő látni, hogy amikor végre mindenki egy légtérben van, és nem páros meccseket vívnak a szereplők, akkor sincs egymáshoz egyetlen jó szavuk se. „Amit öntözöl, megnő” – hangzik el egy ponton a bölcsesség: itt az önmagukkal és a másikkal szembeni gyűlölet szökkent szárba sok-sok év alatt.
Az anya egy oroszlán erejével tartja fenn a látszatot, főz, mos, takarít, beteget ápol, miközben mindegyik családtagról megvan a szabatos és bántó véleménye. Az apa védekezési reflexként egyik üvegtől a másikig botorkál, kásás beszédfolyama ritkán tisztul csak ki. Az apa állandó ápolásra szoruló, demens anyja újabb problémagóc. Ahogy a vidéki házban ragadt másik fiú és a valahogy folyton terhes felesége is. El kell ismernem, hogy működik a nagy egész, még ha jól érzékelhetően a lengyel közönségnek többet, mást is jelent a mindennapos kilátástalanságot és reménytelenséget tematizáló családi dráma, aminek – ennyi spoiler engedtessék meg – egyáltalán nincs jó vége.
Jelenetek a Hosszú út az éjszakába című előadásból
„Az életben nincs a pokolnál jobb iskola” – hangzik el a radomi produkció egy pontján, és ez akár a krakkói Stary Teatr igen emlékezetes Hosszú út az éjszakába előadásának a mottója is lehetne. Aki ismeri Eugene O’Neill önéletrajzi elemekkel túlterhelt családi drámáját, már érti is, mire gondoltam azt mondva, hogy a két egymást követő színházi este párbeszédbe kezdett egymással. Az apa, anya, két fiúgyerek felállás megismétlődik, de a szószátyár amerikai drámaszerző másfajta túlbeszélésre hajlamos, mint ifjú lengyel kollégája. Amikor O’Neill szövegét tanítom, a hallgatóim mindig rácsodálkoznak, hogy még a könyvszekrényben található kötetek szerzőit, címeit is meghatározza a pedáns író. Aki ezen túl is rémesen sokat dumál(tatja szereplőit), de hát úgy tűnik, ez a 20. századi amerikai dráma egyik jellegzetessége, vagyis hogy mindent kétszer mond, mindent kétszer mond. Nyilván, hogy a színpadtól messzebb ülők is pontosan értsék a szándékokat.
Minden amerikaidráma-rajongó elnézését kérve jelzem, hogy a lesajnáló bevezetőre csupán azért volt szükség, hogy jól értsük a belga sztárrendező, Luk Perceval eljárását. Az első, kevesebb, mint egyórás rész mintha egyetlen hatalmas lélegzetvétellel abszolvált hossz lenne az uszodában. A második, száz percre nyúló etap vége felé viszont maradék úszástudásunkat is elveszítve kétségbeesetten kapálózunk a mélyvíz fölött. De aztán az utolsó, és tényleg a legutolsó pillanat, úgy cirka két-három másodperc megment attól, hogy végleg a medence fenekére süllyedjek. Nem, nincsen happy end, dehogy: helyette az előadás végére ízzé-porrá zúzott családi porcelánidillbe leghátul bebotorkáló anya őzikeriadt arca éles reflektorfényben mered ránk, majd teljes sötét. A zsigeri szépségű képért már megérte.
Paulina Kondrak a Hosszú út az éjszakába című előadásban
Jó, ami előtte történik, azért is. Philip Bussmann színpadszéles és -magas, üres fekete kockává béleli a teret, hátul, mégis közel a színpad széléhez óriási, mozdulatlan fehér vászon lebeg a semmiben, ami a fináléhoz közelítve kihátrál a szűk térből, a láthatatlan mélybe. Mark van Denesse mesteri egyszerűségű fényterve észrevétlen átmenetekkel, finom árnyalatokkal vagy szemet bántó fehérséggel operál. Katharina Beth jelmezei is csodálatosak a maguk banalitásában: drapp, fehér, szürke, fekete alapokból mixel jellemábrázoló ruhadarabokat – az apa és idősebb fia így lesznek egymás hasonmásai. Az anya meg minden megjelenésekor mást visel: túlkoros kislány, aki hercegnő- vagy balerinaruhájában inkább megrendítő, mint nevetséges látványt nyújt.
A térben az egyetlen bútordarab egy kirojtosodott karosszék, amin időnként összekapaszkodik férj és feleség, apa és fiú – szépek és pontosak az ismétlődő, sokszor kép alapú gondolatritmusok az előadásban. Perceval és/vagy Roman Pawłowski dramaturg rengeteget húzott a szövegből, amiből még így is jócskán maradt, mindenesetre nem született vadonatúj színpadi textus (bár a műsorfüzet ezt kitartóan hangsúlyozza), hűen menetelünk végig a tragédia hosszú útján. Legyen világos: a színészektől majd’ minden eszközt elvesz a rendező, azokat mindenképpen, amiket a születő produkciókat túlbiztosító szerző garantált nekik. És csodák csodája, mégse maradnak egyedül: bár nem néznek egymásra, alig érintik meg a másikat, minden mondatuk pengeként hasít az absztrakt térbe és vág egymás testébe.
Halk, feszült, ideges dialógok sorát halljuk – remek például az apa és az idősebb fiú suttogva hadart párbeszéde: csak anya meg ne hallja! A fiatalabb fiú egyre szűkülő körökben, hosszan fut a szék körül – nincs szabadulás innen. Az anya zavarodottsága, nem evilági kötődése, egy másik, láthatatlan világ magnetikus vonzása jelenetről jelenetre markánsabban érzékelhető – ahogy a fiúk próbálják megtartani elernyedt testét, felkavaró látvány. Az utolsó, talán tíz percben, talán fél órában apa és fia mozdulatlanul fekszik a földön, töredezett párbeszédük hipnotikus és elviselhetetlen: olyan örvénybe ránt, ahonnan nincs menekvés. Értjük most már, ugye? A „szó, szó, szó” ebben az előadásban alakváltáson esik át, amikor hang, gesztus, kép lesz belőle – a test és az, amit csak a test tud, kerül a középpontba. Nézőként kimerítő ezt nézni is, kíváncsi volnék, az ütős színészgárda, élükön az apát játszó Roman Gancarczykkal és főleg is az anyát megjelenítő Paulina Kondrakkal hogyan bírja el a Perceval által rájuk pakolt elképesztő terheket.
Jelenetek a Consider the Lobster című előadásból
A vilniusi Litván Nemzeti Dráma Színház Consider the Lobster című, az orosz-lett-amerikai kötődésű, de a szakmai közvéleményben litvánként számontartott Yana Ross által rendezett előadása egészen más hőfokon gondolkodott az ember- és állatközi viszonyokról. Az amerikai kultíró, David Foster Wallace 2003-ban a Gourmet magazinban publikált legendás esszéjének címét kölcsönzi az előadás: a magyarul – tudtommal – nem elérhető szövegre Mérlegeljük a homárt/Figyeljünk a homárra címmel találtam hivatkozást. A Maine államban ma is megrendezett nagy nemzeti homárfesztivál a rövid, remek írás apropója, melyben Wallace biológiai, kulturális, szociológiai és kulináris irányokból közelít halálra ítélt tárgyához, vagyis a jeles esemény tiszteletére élve megfőzött több tonna rákhoz. Yana Ross pályáján Wallace fontos, mondhatjuk, hogy meghatározó szerző: korábbi zürichi, berlini munkáinak is alapköve volt az író.
A litván fővárosban két éve bemutatott Consider the Lobstert jobb híján esszészínháznak nevezem: DFW homáros szövegének részleteit rendre megszakítják az író egyéb írásaiból kölcsönzött monológok és párbeszédek. Nehezemre esik arra az alapvető kérdésre felelni, hogy mindezek a részek közösen, együtt, egymás mellé helyezve mit is jelentenek, vagyis önmaguknál hogyan alakulnak többé. Túlságosan banálisnak gondolom azt mondani, hogy az amerikai emberről (?), létről (?), gondolkodásról szól ez a többnyire derűs, máskor nyomasztó, és néha sajnos megfáradó másfél óra.
A képek forrása: Kielcei Nemzetközi Színházi Fesztivál
A színpadon csillogó fém hűtőládák, amiket megfordítva taxiban vagy gyerekszobában találjuk magunkat, illetve a színészeket. Hátul rejtélyes csövek, meg persze a Maine Lobster Festival hatalmas logója, amit olykor elfordítanak, hogy a piros lufikkal körberakott DFW portréját lássuk – igen, a lufikat dartsnyilakkal igyekeznek kilyukasztani. Azt meg, hogy rendre elvétik a célpontot, hadd érezzem jelképesnek a produkció egészére nézve. A négy színész a maine-i fesztivál kínos/nevetséges/kellemetlen/átlagos pillanatait játssza el és újra, mindazt, amit Wallace leír. Provincializmus, állatkínzás, emberi kegyetlenség, a szenvedés normalitássá emelése, homárholokauszt, na igen. Közben kérdések az irodalom mibenlétéről, az írás értelméről, erőtlenül levezényelt homárkvíz a lengyel nézőkkel, Houdini-féle szabadulóművészet a vízzel félig telt tartályból – szóval sok minden van belepakolva a – mint utóbb megtudtam – eredetileg stúdiókörülmények között született előadás terébe. Ez utóbbi tény sok mindent megmagyaráz: egyszerűen túl nagy volt ezen az estén a távolság néző és színész között ahhoz, hogy közelebb kerüljek a probléma magvához. Azzal viszont tudok menni, nagyon is, hogy „[a] jó fikció dolga a zavartak megnyugtatása és a kényelmesek felkavarása.” Hát hiszen épp erről beszél a jó színház is.
A cikk megírását az Adam Mickiewicz Intézet támogatása tette lehetővé.