A BODY.RADICAL nemzetközi biennálé első állomásának a 2009-es Butoh Fesztivál tekinthető, amelyet a világon legismertebb magyar butoh művész, Batarita alapított a legendás Ohno Kazuo menedzsere, Mizohata Toshio buzdítására. A későbbi névváltoztatást magyarázza, hogy az eredetileg kizárólag a butoh formáira fókuszáló fesztiválon idővel más táncos műfajok képviselői is megjelenhettek. A Kelet-Európa és a Távol-Kelet közti kapcsolatot hangsúlyozó rendezvényre az évek során Japán mellett olyan országokból érkeztek művészek, mint Dél-Korea, Kína, Thaiföld, Vietnám, Peru, Kanada, Hollandia és Spanyolország, miközben a biennálé eseményei Magyarországon kívül Bulgáriában, Szlovákiában és Lengyelországban is bemutatásra kerültek.
A Hijikata Tatsumi nevéhez köthető butoh sok változáson esett át története során. Eleinte nyugati „anti-táncos” kísérletként indult, a dadaizmus és a happeningek hagyományából merítve ihletet, később pedig egyéni alkotói utak mentén vált szét különböző stílusokra és megközelítésmódokra. Nyugaton, és főként Európában leginkább ismert alkotója az említett Ohno Kazuo, de a Hijikata-tanítvány Maro Akaji szellemi örökösei, így például Murobushi Ko és Carlotta Ikeda is az öreg kontinensen értek el hírnevet. Az utóbbi évtizedekben számos japán táncművész érkezett Magyarországra (többek közt Yoshioka Yumiko, Kasai Akira, Okuyama Barabbas, sőt, Ohno fia, Yoshito is egy Bataritával közös duettel), a butoh együttesekről nem is beszélve! (Az 1998-ban a Tháliában, 2012-ben a Trafóban vendégeskedő, Amagatsu Ushio által alapított, nagyszabású látványairól híres Sankai Juku remek példa a Nyugaton is népszerű butoh-ra!)
Batarita megnyitja a kiállítást
A műfaj radikális antiracionalitása, meditatív atmoszférája és sajátos időkezelése kifejezetten nehézzé teszi nemcsak az egyéni produkciók értékelését, hanem azok összevetését is. Az egyszerre színházi, táncos, improvizációs, költői és prózai eszközöket is alkalmazó műfaj groteszk, olykor hatásvadásznak tűnő, de mindig végletesen szubjektív volta a legfontosabb ismérve is egyben, megosztva ezzel mind a hagyományos táncos műfajokhoz szokott hazai közönséget, mind a hazai szakmai visszhangot.
A 2025-ös esemény is tükrözte ezt az ellentmondást, egyben – jóindulatú olvasatban – magyarázatul szolgálhat az utóbbi években vészesen visszaeső, majd megszűnő állami támogatásra is. A befogadóhelyeket és a Műhely Alapítványt leszámítva lényegében külföldi támogatók (Japán Alapítvány, nagykövetségek és más kulturális szervezetek) által finanszírozott idei BODY.RADICAL – mint ahogy a biennálé honlapja jelzi, és Batarita is emlékeztetett rá az eseményen – e folyamatos és méltatlan forráshiány miatt volt az utolsó.
Christine Bonansea Saulut etűdje
Az Eötvös10-ben bemutatásra kerülő előadásokhoz három kísérőprogram is társult, amelyek mind retrospektív jelleget kölcsönöztek az estnek. Az egyik a Murobushi Ko szakmai életútjáról és munkásságáról szóló Gondolatok a határait átlépő testről című kiállítás volt, amelyhez a tokiói Murobushi Ko Archive és az Érintéspont Művészeti Alapítvány Archívuma kölcsönzött anyagokat. Pettendi Szabó Péter a japán mester [quick silver] című, a 2011-es „Itt van Japán!” 2. Butoh és Előadóművészeti Fesztiválon látható előadásáról készült kiváló fotói mellett helyt kaptak a kiállításon Murobushi személyes feljegyzései is, amelyek izgalmas megvilágításba helyezik alkotói attitűdjét:
„A tánc fizikális volta a térben való mozgáson túl ott rejtőzik a mozdulatlanságban is, és hiszem, hogy ennek a mozdulatlan fizikalitásnak az eredőjéhez való közelítés egy állandó és folyamatos kísérletezést követel, ami számomra nem egyenlő azzal, hogy folyamatosan a tánccal kell foglalkoznom. Hiszem, hogy egy másik világba úgy is eljuthatunk, hogy soha nem táncoltunk. Hiszem, hogy a végtelenségig hagyhatjuk befejezetlenül a dolgokat. Más szavakkal: a táncnak nincs kezdete és nincs vége.”
Ezt a gondolkodásmódot tükrözi Richard Frank Halál az életben című táncfilmje, amelyet szintén meg lehetett tekinteni az idei program részeként. Ebben maga Murobushi hallható narrátorként és látható magánszemélyként és táncosként is Tokió zsúfolt utcáin, valamint Japán különféle gyönyörű természetes helyszínein. Végletes magánya, láncdohányzása, állatszerű mozgása és mélyértelmű mozdulatlansága arra emlékeztet, ami a butoh lényege: a második világégés után az irracionalitásában lelepleződött ember bemutatása a mozgás és a tánc nyelvén. Mellette Batarita Fénycsepp és Penelope Quero A víz szövete című rövidfilmjei a műfaj más-más színeit-árnyalatait, az alkotók kulturális inspirációit tárták a nézők elé. Harmadik, táncszakmai programként az idei fesztiválhoz is tartozott két nem nyilvános butoh workshop, amelyeknek a Jurányi adott otthont, és Kondo Motoya vezetett.
Gabriela Cuevas etűdje
A biennálé legfontosabb eseménye a Magyarországon vendégeskedő butoh művészek produkcióiból álló est volt, amely nemcsak Budapesten, hanem Pécsett, Ravazdon és Ceglédbercelen is megtekinthető volt. Az Eötvös10-be négy rendkívül különböző koreográfia érkezett, amelyek jól mutatják, hogy a butoh és rokonműfajai milyen sokféle táncos esztétikát követnek: Batarita például tépett kimonóra emlékeztető jelmezében és kínai lámpások hatását keltő szövetvirágai segítségével az idővel játszott, a mozgás és a mozdulatlanság közti váltásokkal térve vissza a butoh alapjaihoz.
Vele ellentétben a francia Christine Bonansea Saulut túllépett a butoh hagyományos keretein, és nagyon is mai világot idézett meg túlméretezett öltönyben feltűnő férfi figurájával, míg a mexikói Gabriela Cuevas reménytelen harcot vívott a rá záporozó gépzenével, bábszerűen keresve saját útját a színpadon. A japán Kondo Motoya zárta a sort: egy hatalmas, amorf, hólyagokból és csápokból álló párnát ölelve hol egy ágyában vergődő gyermekfelnőtt, hol egy bábjából kitörni vágyó rovar benyomását keltette. Mind közül Kondo munkája hagyta a legerősebb benyomást, hiszen az ő produkciójában egyesült leginkább szerves módon színház és tánc – bár Batarita munkája is emlékezetes maradt.
Kondo Motoya etűdje. Fotók: Eötvös10
Ezzel együtt sokkal jelentősebbnek tűnnek a pár nappal korábban a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum kertjének több pontján előadott improvizációk, amelyekhez az atmoszférát két magyar zenész, XRC Kovács Balázs és Uherkovich Gál Győző szolgáltatták. Ott Kondo bambuszok között előadott tánca gyermeki naivitást sugallt egy álomszerű keresés közben, Cuevas rendkívül zárt, szorongást jelző mozgássort mutatott be egy régi fatuskó mellett és körül, Bonansea Saulut a kert kínai mintára készült Holdkapujánál futott helyben, egyszerre emlékeztetve minket a 2001: Űrodüsszeiára és da Vinci Vitruvius-tanulmányára. Az eseményen az Eötvös10-ben fellépő alkotók mellett az osztrák DaniMayu is részt vett: egy kisebb bambuszkör bezártságából mezítláb tört ki a Hopp kavicsokkal felszórt sziklakertjébe, miközben a vasárnap délután fel-feltámadó szélre is megállt, és azzal mintegy párbeszédbe elegyedett.
Az improvizációk sorát is nyitó Batarita etűdjében az évek során fokozatosan elmagányosodott főszervező a kétnyelvű konferanszié szerepéből pár mozdulattal változott át a magyar butoh képviselőjévé. A kezében tartott mikrofonnal kihangosította a mellette álló fa kérgének érdes morgását és egy kavicshalom sercegését is – közben pedig egyszer a nézők ruháján végigvont mikrofonjával mintha azok szívébe akart volna belehallgatni. Az öt táncos végül egyetlen, közös improvizációban találkozott – hol erős csoportképeket felvillantva, hol újra öt egyéniséggé szétválva.
Ironikus, szinte költői egybeesés, hogy mindeközben alig egy kilométerrel a helyszíntől épp kezdtek gyülekezni a résztvevők a Loupe Színházi Társulás által 2025. szeptember 21-ére szervezett tüntetésre. A külföldi vendégek talán nem tudták, hogy az Andrássy úton sétáló és bicikliző tömeg pontosan miért tart a Hősök tere felé. A magyar nézők közül viszont sokan gondolkodhattak el azon, hogy miért ez volt az utolsó BODY.RADICAL.
A cikkben a szerző a japán kifejezések esetében a népszerű angolos átírást követte a nemzetközi szakirodalomhoz és tudósításokhoz való könnyebb kapcsolódás érdekében. A japán névsorrendet használta, amely egyébként megegyezik a magyarral.