Picassót mindig is sokan vették körül, hagyta magát megközelíteni, műtermét nem őrizte hét lakat alatt, de szigorú napirendet tartott, hogy mindig maradjon elég ideje dolgozni („A délelőtt a barátaimé, a délután és az éjszaka a munkáé.”). A mester fiatalkorának barcelonai, majd párizsi évei után 1946-ban, hatvanöt évesen költözött a francia Riviérára, először Vallauris-ba, a La Galloise-nak elnevezett műtermes villába. Pár évvel később ismerte meg a fiatal Jacqueline Roque-ot, a Madoura kerámiastúdió eladónőjét, aki aztán élete végéig társa lett. Mostani történetünk másik szereplője, Juan Gyenes első alkalommal itt látogathatta meg Picassót 1953-ban, és készítette róla első fotóit. Picasso, ahogy minden exhibicionista alkat, élvezte, ha fotózzák, és megjelenése, karaktere, kisugárzása tökéletesen alkalmassá is tette erre a feladatra. (Hasonlóan fotogén alkatú művész volt Salvador Dalí – Gyenes őt is fotózta. És hazai példát keresve Petri György jut először eszembe, akiről hasonlóan számos remek felvétel készült.)
A Magyar Fotográfusok Háza – Mai Manó Ház kiállítási programja tematikusan és a feldolgozott időtáv tekintetében is sokrétű, érdemes folyamatosan figyelemmel kísérnünk. A kurátorok bátran belevágnak társadalmilag érzékeny témákba is, legyen az felkavaró, abszurd vagy kendőzetlenül őszinte. Különösen izgalmas, amikor a szűk szakmán kívül addig ismeretlen alkotók életművébe nyerhetünk betekintést, és ezek között is önálló halmazt jelent a magyar származású, nemzetközi karriert befutott, itthon nem, vagy alig ismert művészek munkássága. (A Szépművészeti Múzeum aktuális, augusztus 15-ig megnézhető kiállítása az Amerikába kivándorolt fotóművészekről szól éppen. A kiállításról szóló cikkünk itt olvasható.)
Juan Gyenes: Picasso a bikaviadalos könyvemmel, 1958.
Az 1912-ben Kaposváron született Juan (János) Gyenes, miután tizenöt éves, épp kéznél lévő fényképész tanoncként megörökítette Rippl-Rónai Józsefet a halálos ágyán, nekivágott a nagyvilágnak. A harmincas években Budapesten, Párizsban és Londonban dolgozott, 1938-ban pedig már a New York Timest képviselve járt Kairóban. Végül Madridot választotta, ahol 1948-ban nyitotta meg saját stúdióját. Portré- és riportfotósként, társasági események tudósítójaként jelentős karriert futott be, sok éven át dolgozott a madridi Királyi Színháznak, és a spanyol királyi család hivatalos fotósa lett. Számtalan híresség állt a kamerája elé, de Picasso az ő portfóliójában is komoly zsákmánynak számít. Különböző tematikák szerint válogatott képeit rendszeresen jelentette meg album formájában, 1984-ben jelent meg (először magyarul) a Barátom, Picasso című kötete, amiben a fotók mellett visszaemlékezését olvashatjuk.
Jól ismerünk egy másik, szintén magyar származású, kiváló fotóművészt, Brassaït (a Brassóban született Halász Gyulát), aki valóban mély barátságot ápolt Picassóval, és akivel a párizsi művészvilág forgatagában kerültek egymás közelébe. Brassaï Beszélgetések Picassóval című, 1964-es kötete (a francia eredetit Réz Ádám fordította magyarra) rendkívül élvezetes, magas művészi színvonalon megírt szöveg. Közvetlen hangon szólal meg, és a mesterrel folytatott, személyes hangú beszélgetések elolvasásával valóban átélhetjük a Picassóval való találkozás elementáris élményét. A műterem küszöbének átlépése mindig egyfajta beavatás, a művészet születésének helyszíne és segédeszközei, a stúdióban felhalmozott tárgyak pedig tökéletes fotótémát szolgáltatnak, amire a nagyközönség is kíváncsi. „Első találkozásunk izgatott perceiben megpróbáltam az arcát fürkészni. Vajon egyezik-e azzal a képpel, amelyet műve és legendája alakított ki bennem? Ő azonban szétfoszlatta ezt a képet és aggodalmamat is. Egy mesterkéletlen, közvetlen, póztalan, egyszerű ember állt előttem. Természetessége és kedvessége már az elején felszabadított. A különös környezetet is szemügyre vettem: egy festő műtermére számítottam és egy zsibvásárrá átalakított lakásba kerültem (…) négy-öt szoba – mindegyikből hiányoztak az oda való bútorok, helyettük egymásra rakott képek, kartonok, csomagok, batyuk, többnyire Picasso szobormintáival, könyvhalmok, papírkupacok, mindenféle furcsa tárgyak hevertek összevissza tornyozva a falak mentén, a földön, vastag porréteg alatt.” – írja Brassaï.
Juan Gyenes: Mougins. Ajándékok, emléktárgyak a 80. születésnapjára. 1961. A fotók forrása: Mai Manó Ház
Gyenes mindössze három alkalommal találkozott a festővel, 1953 után 1958-ban, új otthonában, a cannes-i La Californie villában, három évvel később pedig meghívást kapott Picasso nyolcvanadik születésnapjára, a mougins-i Notre Dame de Vie-be. A mostani kiállítás vendégkurátora, Elena Aparicio tíz éven át a málagai Museo Picasso munkatársaként kutatta a mester életművét. Elmondása szerint Gyenes fotói a meglepetés erejével hatottak rá, ezekből választott erre a kamaratárlatra tizenkilenc fekete-fehér és egy színes felvételt, amiket a három műterem (a három fotózási alkalom) szerint rendezett el. (A képek mindegyike a Spanyol Nemzetközi Fejlesztési Együttműködési Ügynökség (AECID) gyűjteményének a tulajdona.) A zselatinos ezüst nagyítások mellé egy-egy Picasso-rajz vagy festmény nyomtatott reprodukciója került, a művek és a fotók kapcsolódása egyértelmű (például Picasso és már felnőtt fia, Paul közös fotója mellé egy róla készült gyerekkori festményt helyez). Ez a kurátori ötlet működőképes, informatív, de nem tudok nem arra gondolni, hogy milyen nagyszerű élmény lenne eredetiben látni őket. Gyenes felvételei nem annyira az elkapott, ellesett pillanatokról szólnak, inkább statikus beállítások, műtermi enteriőrök: a mester áll művei között, papírkupacok között könyököl, a távolba tekint, kezébe veszi a cigarettáját, az ecsetet és palettát vagy Gyenes fotóalbumát dedikálja. Kár, hogy a képekhez rendelt, sokszor elég esetlen címek, a falakon olvasható kiragadott idézetek, a fordításízű mondatok (néha kínos hibákkal) inkább elvesznek a tárlat erejéből, és ezek grafikai megoldása is lehetne esztétikusabb.
A legérdekesebb mű számomra az a színes kép, amit Gyenes Jacqueline-ról készített. A helyszín egy világos szoba, ahol a Brassaï által is leírt rendetlenség uralkodik. A festő már öt éve halott, jelenléte mégis ott van a térben és az özvegy mozdulatában: a kép előterében, térdét átkulcsolva ül, fejét elfordítja, nem néz a kamerába. A falon róla készült festmények. Ez a hosszú nyakú nő, akit a mester húsz éven át több mint négyszáz alkalommal megfestett, és aki komoly viszályokba bonyolódott a család többi tagjával a hagyaték sorsáról, nem bírta elviselni Picasso hiányát, később öngyilkos lett.
Ezzel együtt a Mai Manó Ház kiállítása igazi nyári közérzetjavító tárlat, nem fekszi meg a gyomrunkat, a kellemes utóíz garantált. Az első emeleti kiállítótérbe érve Picasso tekintete fogad: jó a szemébe nézni.
A kiállítás augusztus 19-ig látogatható.
Az idézetek forrása: Brassaï: Beszélgetések Picassóval. Fordította Réz Ádám. Corvina Kiadó, Budapest, 1981.