Bözödújfalu egyébiránt arról nevezetes, hogy a romániai falurombolás szimbólumává vált. Ceaușescu értelmetlennek tűnő településszervezési programja, amely a falvak elpusztításával új, városi struktúrákba terelte a korábban kistelepüléseken élőket, tulajdonképpen asszimilációs program volt, elsődleges céljaként pedig azt tűzte ki, hogy felszámolja a vidéki kisebbség kulturális hátterét, gyökereit. Bözödújfalu e tekintetben azért volt különleges, mert a helyet víztározóvá alakították, lényegében egy pillanat alatt tüntették el a föld színéről. Persze, nem tűnt el teljesen: 2017-ben egy híd javítása miatt leeresztették a víztározó vizét, amely alól előbukkantak a falu romjai – a róla készült fotók önmagukban is megrendítően hatnak.
És akkor most jöjjön egy meglepő fordulat azoknak, akik az előadást nem látták, csak ezt a cikket olvassák: Székely Csaba nem a falurombolásról írta Az igazság gyertyáit, hanem Bözödújfalu egy másik, nem kevésbé eseménydús időszakába repít minket: az 1940-es évek elejére. A háború időszakát mutatja meg, de azzal a céllal, hogy a béke szerkezetéről mondjon nekünk valamit. A falu ugyanis a drámaszöveg szerint arról volt nevezetes, hogy „ez volt az egyetlen hely, ahol békében megfért minden vallás és felekezet: katolikus, református, unitárius, görögkatolikus, zsidó és szombatos”. A darab során mi ez utóbbiak, a szombatosok történetét követjük nyomon, akik betért zsidó közösség tagjai – őket, az igazság gyertyáit „a többi keresztény úgy nevezte, hogy »zsidózók«, merthogy keresztény létükre zsidó szokásokat követtek. A zsidók viszont denevéreknek hívták őket, mert az se nem egér, se nem madár.” Ám, hogy tulajdonképpen kik is ők, igazán fontos kérdéssé a zsidótörvények idején vált. Az előadás ezt az időszakot dolgozza fel. Az derül ki belőle, ami a legtöbb ilyen történetből ki szokott, hogy a fajgyűlölet nem is igazán fajgyűlölet, hátterében emberi kicsinyesség és konkrét érdekek állnak, mások halálba küldése pedig a bosszúállás terepévé válhat azok számára, akik régi sérelmeket hordoznak magukban. Az emberfaj sárkányfog-vetemény, nincs remény; ami megmenthet minket ettől, az a közösségi konszenzus, az együtt hozott szabályok arról, hogyan szeretnénk élni, ennek egyensúlya pedig időről időre felborul az emberi történelem során. Erre a tényre világítanak rá az igazság gyertyái.
Különösen megrázó Székely Csaba szövegében és Sebestyén Aba rendezésében, hogy az előadást nézve egyszerre sírunk és nevetünk. Sokszor eszembe jutott a nézőtéren ülve a Mohácsi testvérek Egy piaci nap című előadása, amit Závada Pál regényéből készítettek a Radnóti Színházban. A témaválasztáson kívül a humor az, ami összeköti e két alkotást, hiszen mindkettőnél ugyanazon nevetünk: az emberi szűklátókörűségen. Azon a szűklátókörűségen, ami iszonyú pusztítást fog végezni öt perc múlva – tudjuk, és mégis nevetünk. V. J. Propp is utal rá, amikor a rituális nevetésről ír, hogy a sírás és a nevetés bizonyos helyzetekben ekvivalens – azt hiszem, ezt tapasztalta meg érzetek szintjén a hahotázó közönség a városmajori nézőtéren.
Az előadás díszlete is amolyan emlékezés. Falécekből felépített házak vázai, meg egy templomé. Mintha csak azt üzenné a tér: egykor itt házak álltak, megmutatjuk pontosan, hogy hol. Ez félig-meddig átláthatóvá és átjárhatóvá teszi a színpadot. Baloldalt hátul az egyik házban emelvény, rajta zenekar, amely végig klezmert idéző élőzenével kíséri az előadást. A zsidó imaszövegek lírai ellenpontját képezik a darab humorának, és ez erősen hozzájárul a mű összetett világához.
Henn János, Galló Ernő, B. Fülöp Erzsébet
Az előadás egyszerűségükben különleges figurákat vonultat fel, amely figurákat a remek színészi alakítások teszik igazán izgalmassá. Az előadás egyik főszereplője a B. Fülöp Erzsébet által játszott Kovács Márta klasszikus értelemben vett gondoskodó és a családjára rátelepedő jiddise máme. Ugyanakkor nehéz őt egyszerűen ekként értelmezni, hiszen az előadás két és fél órája alatt összesen négy szerepet játszik el: zsörtölődő mamából depressziós mama lesz, aztán süldő kamaszlány, végül pedig demens idős asszony. Az ő tragédiája egyébiránt nem is a holokauszt, hanem rajongásig szeretett és tökéletesen megbízhatatlan férje, Mózes. Henn János figurája fluiditásában kap értelmet: ott van és nincs ott, szeret is, meg nem is, joviális és a szélsőségekig önző. Henn játéka úgy mutatja meg ezt a férfit, mint valakit, akinek semmiféle kétsége nincs afelől, hogy helyesen cselekszik, amikor gyávaságból másodszorra is elhagyja családját.
Kiss Bora Kovács Sáraként szellemileg kissé visszamaradott, örök kislány, amit igen konzekvensen mutat meg az előadás első percétől az utolsóig. Nagyon szép szerzői ötlet, hogy figurájának hátramaradottságát merőben relativizálja az a tény, hogy valójában nem „magában diskurál”, ahogy azt a többi szereplő állítja róla, hanem ő az egyetlen, aki látja a nézőtéren ülőket.
A báty, Kovács Samu Varga Balázs játékában borús természetű fiú, akinek látszólag semmi esélye arra, hogy egyszer boldog legyen. Szép és meglepő a kapcsolata a két gój nővel, akik hozzájuk járnak szombatonként segíteni, a szomorú tekintetű Péter Évával (Nagy Dorottya) és az ő lányával, a vitális és határozott Péter Gizellával (Gecse Ramóna). És izgalmas figurák a falu elöljárói is – a bíró (Nagy István), az unitárius pap (László Csaba) és a tanító (Galló Ernő) eredendően jó embereknek tűnnek, ám a papból a féltékenység, a tanítóból pedig a megbántottság, az alulértékeltség hozza elő a legrosszabb énjét. A történet hőse Ráduly István katolikus plébános, aki bátorságát összeszedve elindul, hogy kiszabadítsa a falu szombatistáit a fogságból, ami azért meglepő fordulat, mert figuráját Bartha László Zsolt az előadás során ügyetlen, határozatlan embernek mutatta. Mindez persze azt bizonyítja, hogy a katasztrófahelyzetek nemcsak a szörnyeteget képesek előcsalogatni az emberekből – szerencsére.
Varga Balázs. Fotók: Bereczky Sándor
És ott vannak még a katasztrófahelyzet okozói: a Tollas Gábor és az Ördög Miklós Levente által alakított két clownszerű csendőrtiszt, és parancsnokuk, akit Meszesi Oszkár játszik. Utóbbit szinte pozitív hősként látjuk, amikor Korpos András rendkívül elrajzolt Gestapo-tisztjével szemben védelmezi a szombatosokat, ugyanakkor mindezt csak azért teszi, mert meggyőződése, hogy a bözödújfaluiak nem zsidók, hanem székelyek.
És hogy mit mond nekünk ez az előadás 2024-ben? Egyszerű, ám megszívlelendő dolgot: a béke köztünk, emberek között igen törékeny, és nem kell sokáig szítani a feszültséget ahhoz, hogy egymás elpusztítására törjünk. Egy olyan világban, ahol a gyűlöletkeltés ismét egyre népszerűbb lesz, a legjobb dolog, amit tehetünk, ha emlékezünk rá, kik voltunk mi egykor Bözödújfaluban.
Az előadás adatlapja a Városmajori Szabadtéri Színpad oldalán itt található.