Fekete-szürke matéria örvénylik Forgács Péter kiállításának közepén a szentendrei MűvészetMalom nagy méretű térelhatároló vásznára vetítve. Illetve alaposabban odafigyelve feltűnik, hogy a filmkép minden irányban túlnyúlik a vásznon, a meghatározhatatlan mozgást kiterítve a környező oszlopok tégláira is, feloldva, megszüntetve vagy felszámolva ezáltal a kép határait, megkérdőjelezve a kép mibenlétét, megragadhatóságát, lehatárolhatóságát.

Forgács Péter több évtizedes életművének ugyanis egyik – legalábbis számomra – legfontosabb vonatkozása a képre magára való konstans rákérdezés, annak firtatása, hogy miképpen képezhető le a valóság, és mi is az így létrejövő kép. Filmjei, fotói és installáció gyakran elsősorban képarcheológiák, amelyeknek csak egyik kérdése az ábrázolás tárgya, az összes többi az ábrázolás mikéntjére, sőt az ábrázolhatóságra vonatkozik. Mitől lesz kép a kép? Hol vannak a határai? Mi az előtér, az alak, és ehhez képest mi a háttér? Mi az ábrázolás, és mi hozzá képest az ábrázolást „tartó” anyag? Miképpen része a képnek a felület, a textúra? Hogyan válik tapintható matériává az anyagtalanul lebegőnek tűnő kép? Gyengíti az ábrázolt megismerési lehetőségeit, vagy rávilágít minden ábrázolás megszerkesztettségére? Megannyi nehezen megfogható és megválaszolható kérdés, amelyekről Forgács munkái lenyűgöző vizualitással és egy végérvényes válasz csalfa ígérete nélkül töprengenek. Mindezeken túl pedig az életmű középponti problémafelvetése a kép forrására, a talált dokumentum és az alkotói beavatkozás közötti egyensúlyra vonatkozik, és arra is rákérdez, hogy miként változtatja meg a képet és a valóságról készült reprezentáció hitelességét az utólagos beavatkozás, a roncsolás? Töredékes valóságról készült képforgácsok.

A szentendrei Művészetmalom kisebbfajta tárlatot szervezett az életműből, amelyben hangsúlyos szerepet kapnak a legutóbbi évek fotósorozatai illetve néhány korábbi és pár klasszikus Forgács-film. A számomra kissé konfúz kurátori koncepció (Iberhalt Zsuzsa) egyszerre villantja fel az összegzés lehetőségét (a bevezető szöveg hosszan ismerteti az életmű főbb állomásait) és mutatja be a legújabb műveket, anélkül, hogy a két réteg közötti kapcsolat, illetve a hatalmas életműből történt válogatás szempontjai – a semmitmondó, Apró megfigyelések címen túl – világossá válnának. Ugyanakkor nagy értéke ennek a bemutatásnak, hogy a régebbi művekkel kontextust teremt az újaknak, és nem radikálisan új irányvonalként, hanem egy képi és mediális gondolkodás újabb variációjaként tálalja őket. A kiállítás nyolc tematikus egységének felépítése vagy banális (Testnek hívják a Test-sorozatot, Arcnak a portrékat, Víznek a pocsolyafotókat bemutató részt) vagy nehezen kibogozható. (A négy videót bemutató utolsó, „végtelen alkony” szekció filmjeinek válogatási elvét nem sikerült átlátnom – bár ebben szerepet játszhatott az érthetetlenségig szerkesztetlen kísérőszöveg is.)

Forgács Péter: Pocsolya-sorozat

A ráközelítés és az egyidejű eltakarás ellentmondó gesztusával játszó friss fotósorozatok (Kanavász, 2023; Test, 2024, Pocsolya, 2024) között helyezkednek el a videók, amelyek közül a mediális gondolkodás szempontjából kiemelkedő a tavalyi Duna árad szertartás (2023) című egycsatornás, álló formátumban kiállított film. Az elöntött Margitsziget vízben álló padjai körül tébláboló alak és a vízfelszín repetitív, minimális mozgásai mintha visszafele haladnák meg, bontanák le a mozgókép technológiáját, kvázi állóképpé, kiállítható műtárggyá merevítve az időbeli mivoltát szinte elvesztő videót. Melis László zenéje (akinek nevét golyóstollal véste a műtárgyfeliratba egy említést hiányoló kiállításlátogató) ezzel szemben különleges ellentmondással atmoszférikusan térbe terjeszti ki a keretbe szorult látványt.

A kiállítás vitathatatlan remekműve a 2015-ös Jelentés című tárlaton már bemutatott Tudok én is nevetni című, még a nyolcvanas években gyökerező lenyűgöző kísérleti film. Az akkoriban még 16 mm-es filmre felvett Kafka-monológok „civil” előadását részben egymásra úsztatott osztott képernyőn láthatjuk, miközben a szereplők mögött a kamera képét néhány másodperces késleltetéssel vetítő tévékészülék látható, amely így a végtelenbe sokszorozza gesztusokat. A többszörösen egymásba, egymás mellé illesztett képek felerősítik az ábrázoltság hatását, miközben megkérdőjelezik a világ minél teljesebb reprezentációjára törekvő képsokszorozás sziszifuszi gyakorlatát. Miközben magukkal ragadnak a keresetlen arckifejezések és testtartások, a szerepből kiesések kedves pillanatai, a barátokkal és családtagokkal felvett, esetlenül felmondott monológok az intim, privát szféra nyilvánossággal való ütközését is problematizálják. Amelyre remekül rímel, hogy a szöveg, amit felmondanak, ugyan a kultikus író, Kafka tollából származik, ám az egy magánjellegű írás: menyasszonyának szánt szerelmes levél. A Tudok én is nevetni az experimentális film és a videóművészet egyik nagy klasszikusa – lehetne, ha néhány országhatárral nyugatabbra készült volna.

Forgács Péter: Füst és tűz

Bár nem szokásom és szakmám ezt értékelni, de ezúttal nem lehet szó nélkül elmenni ezen izgalmas anyag rendkívül hanyag kiállításrendezése mellett. A kurátori koncepció áttekinthetetlenségét csak fokozza a feliratok megvilágítatlansága, amelyet egy-két kivétellel sikerült úgy elhelyezni, hogy csak elemlámpával (vagy ilyen funkcióval rendelkező telefonnal) lehet elolvasni, ráadásul mikor ez sikerül, akkor sem mindig érthetőek a furán fogalmazott mondatok. Apróságon való kekeckedésnek tűnhet, azonban pont ahhoz járul hozzá ez a kellemetlenség, hogy egy pillanatra se tudjunk elmerülni a művek és a kiállítási tér atmoszférájában, hogy egyik műtől a másikig lépve alkalmunk legyen megtalálni a rejtett összefüggéseket. Ugyancsak gondatlanság jele a kiállítás második hetére már szétesett fülhallgató, vagy az, hogy a leghosszabb film előtt elhelyezett padig már nem ér el ennek a fejhallgatónak a zsinórja. Ehhez képest már tényleg csak lényegtelen semmiség, hogy a múzeum honlapján két héttel a megnyitó után még a tárlat létezése sem érzékelhető, nemhogy bármilyen kísérőinformáció róla. Bár a tárlat szilánkokat megmutat egy nagy léptékű életműből illetve annak legújabb fejleményeiből, de nem vagyok arról meggyőződve, hogy ez a kiállításrendezés és -koncepció képes megfelelő mértékben érvényesíteni ennek a munkásságnak a dimenzióit.