Marsha Norman drámája egyetlen pillanatra sem engedi elfelejteni a darab tétjét. Az előadás idilli kezdő pillanatait, a békésen keresztrejtvényt fejtő anya, Thelma Cates nyugalmát azonnal megtöri lánya, Jessica érkezése, aki felesleges törülközőket és apja régi pisztolyát keresi. A néző számára azonnal megteremtődik a feszültség, és noha az édesanya egy ideig nem érti a helyzetet, számunkra gyorsan nyilvánvalóvá válik, miért is keresi a lány a fegyvert.
Blaskó Borbála rendező kiválóan játszik a feszültség növelésével, fenntartásával, illetve megtörésével. A megfelelő pillanatokban elhangzó humoros megjegyzések és apró poénok friss levegőként hatnak egy-egy fullasztóvá váló helyzetben – például, amikor Jessie a világ jelenlegi helyzetével érvel az öngyilkosság mellett, mire édesanyja felajánlja, hogy kidobja a tévét.
Jelenetek az előadásból
Az előadás kétórás játékideje alatt lényegében a gyermekéért harcolni akaró anya és az életet elengedni kész lány beszélgetését láthatjuk, ahogy mindketten azért küzdenek, hogy saját álláspontjukról a másikat meggyőzzék. A beszélgetés során számos titokra, családi és magánéleti traumára derül fény, miközben egyszerre reménykedve és elborzadva sodródunk az elkerülhetetlennek tűnő végkifejlet felé. A rendező és Cseh Dávid dramaturg jó érzékkel egyensúlyozik a párbeszédek alakításában: mind az édesanya, mind a lánya álláspontját, érveit alaposan megismerjük, jól érzékelhető, hogy az előadás valójában nem foglal állást egyik fél oldalán sem.
A darab végig rendkívül intim és közeli a néző számára. Szűk térben, Thelma retróhangulatot idéző, 80-as évekbeli amerikai szoba-konyhás nappalijában játszódik. Rákay Tamás díszletei egy átlagos, letisztult lakásbelsőt jelenítenek meg a színpadon, ami egyrészt azt az érzetet kelti, mintha a történet bárhol és bármikor játszódhatna, másrészt mintha a nézők maguk is a lakásban ülnének és csendes megfigyelőként részei lennének a történetnek. A világos, fehér bútorok még jobban kiemelik és fókuszba helyezik azokat az előadás során felkerülő rózsaszín, szív alakú post it cetliket, amikre Jessie gyakorlatias búcsúját, a mindennapi teendőket, személyeket, telefonszámokat feljegyzi édesanyja számára.
Fotók: Kállai-Tóth Anett
A szűk tér pillanatra sem engedi a néző számára a félrenézést, ugyanakkor rendkívül pontos játékot kíván meg a színészektől. Az édesanyát játszó Györgyi Anna minden mozdulatából, arckifejezéséből süt a feszültség, ahogy a remény és a teljes kétségbeesés között ingadozva, hol könyörögve, hol üvöltve küzd, hogy megakadályozza minden szülő legrosszabb rémálmát. Noha Thelma karaktere nem teljesen vétlen Jessica sorsának alakulásában (titkolózott előtte, nem figyelt rá, teljesen átadott neki minden otthoni teendőt), Györgyi Anna alakítása mégis részvétet és együttérzést vált ki. Elítélni nem vagyunk képesek, együttérezni annál inkább tudunk vele.
Az asszonnyal szemben a lány, Jessie megingathatatlan és kizökkenthetetlen. Minden észérvet, érzelmi manipulációt higgadt nyugalommal fogad. Kiss Anna Gizellának arcizma sem rándul, bármi is történik körülötte, játéka végig áttörhetetlen elszántságot sugároz, feltételezett belső feszültségét egyedül egy-egy alig észrevehető kézremegés árulja el. Olyan lányt testesít meg, aki már mindentől távol került, mintha félig nem is lenne az élők sorában. Míg Györgyi Anna arcán érzelmek egész sorát láthatjuk lejátszódni, ezáltal játéka átélhetővé válik, Kiss Anna Gizella lányfigurája végig szigorúan fegyelmezett és távolságtartó marad. Eltávolodott az élettől, ezáltal érzelmileg is elérhetetlenné vált, mind az édesanya, mind a nézők számára. Indokait és traumáit megérthetjük, de átérezni nem tudjuk.
A képek forrása: Bástya Színház
A kettejük közti különbséget hangsúlyozzák Rákay Tamás jelmezei is. Thelma szórakozottságát, érzelmek teljes skáláját megélő személyiségét tükrözi az egyszerű barna ruha fölé húzott hatalmas, színes virágokkal tarkított kötött pulóver és a topánkából kilógó, ahhoz egyáltalán nem illő zokni. Ezzel szemben Jessica ruhái végtelenül letisztultak: a fehér felső és a jégkék nadrág kiemeli érzelmi elérhetetlenségét.
A Jóccakát, anya nem túl mozgalmas, ugyanakkor végtelenül bensőséges és megrendítő előadás. Györgyi Anna és Kiss Anna Gizella játéka érzelmileg megérintő, hiteles, és talán még inkább átélhetővé teszi a tény, hogy valódi anya-lánya kapcsolat van a színészek között. A darab kiválóan egyensúlyoz a reménykeltő és a reménytelen pillanatok között, ám amikor elhangzik Thelma végső érve, a feszültség olyan torokszorítóvá válik, ami az előadás után is sokáig a nézővel marad. Hiszen lényegében a fő kérdésre nem kapunk választ: mit kellene másképp csinálni, hogyan lehetne észrevenni, hogyan lehetne segíteni, hogy egyetlen Jessicáa se jusson el idáig?