Még a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előcsarnokában várakozunk, amikor Matola Norbert megkeres azzal, hogy az előadás kezdete előtt félrehívja majd a pedagógusokat – tartsak velük. Az elvonulás során röviden beszélgetünk az alsós diákok koncentrációjáról, egy gyakorló pedagógus tapasztalatai révén az is kiderül, hogy a korosztály egy iskolai órán nagyjából tíz percig képes zavartalanul figyelni. Tudjuk, hogy ennek elsődleges oka az internettel járó információs túltelítettség. Az alkotók, élükön a szerző és rendező Varsányi Péterrel arra voltak kíváncsiak, hogyan lehet a problémáról hatékonyan, türelmesen, a közösségi média működését nem kategorikusan elítélő módon beszélni. Elkezdték hát kutatni – vagy inkább: megfigyelni – a figyelmet: terepre mentek és magukba néztek, hogy feltérképezzék, mi fán terem a figyelem. Ennek eredménye a Griff Bábszínház Hahó! Halló! Figyelem! című előadása, amire a felnőttek beszélgetéssel, a gyerekek relaxációs és fantáziamozgató gyakorlatokkal készülnek, az eddig velünk kávézgató Matola Norbert pedig úgy, hogy felveszi homárpapucsát és halmintás zuhanyfüggöny-köntösét, s így egy pillanat alatt tengerkutató Norbert professzorrá változik.
A színházterembe érve végre mi is találkozunk a négy, fekete búvárjelmezes kutatósegéddel: Stekbauer-Hanzi Réka, Szilinyi Arnold, Tőrös Szilvia és Vári Vivien közreműködésével a gyerekek képzeletükben már megteremtették a Figyelemtenger világát, ahol – mint az kiderül – mindenkinek van egy személyes figyelemhala (legyen az bálna, vagy éppen ebihal), aki eldönti, mire mennyit és milyen minőségben figyeljünk. De nemcsak a fantáziának hála létezik e világ, hanem valóban itt van a szemünk előtt: Molnár Anna csillogóan elbűvölő és mókásan ügyes látvány- és jelmezterve esszenciális eleme az előadásnak. A professzori akváriumlámpa mögött megnyílik a rejtélyes függöny, és elénk tárul a búvárok hatalmas, pasztell-lilás akváriuma, ahol a színes vízinudli-korallok között fel-fel bukkannak a fürge halbábok. Bartokos Botond hol buborékos és játékos, hol pedig mély és grandiózus zenéje az idő síkján is megteremti a tengeri, mindig hullámzó közeget. Ez a mise en scène a színészek játékával és mozgásával, térhasználatával kiegészülve pedig egyaránt lehetővé teszi, hogy a figyelem kitartóan egy dologra koncentrálódjon, vagy hogy szinte követhetetlenül ficánkoljon ide-oda.
Jelenet az előadásból
De a figyelem ilyen többoldalúságával a cselekménysor is játszik: a produkció egyik epizódjában a különféle méretű és formájú tarka halak hosszabb ideig tartó, megnyugtató úszkálása rabul ejti az érdeklődést – a barátságos és vicces Norbert professzor ezt nevezi Flow-áramlatnak –, majd ezt hirtelen felváltja az úgynevezett brainrot. A színészek gyors, repetitív és többnyire „értelmetlen” mozdulatokat végeznek, miközben a korallállványon kihelyezett kijelzőn a célközönség számára közismert TikTok-trendek kitalált, sokszor MI-szereplőinek képei pörögnek. Ezen a ponton közönségként a saját bőrünkön tapasztaljuk, milyen radikális változatai vannak a figyelemnek.
Izgalmassá válik ilyen szempontból a befogadó nem-hétköznapi pozíciója. A közönség ugyanis azért jár színházba, hogy figyeljen – most, hogy ez az aktus kerül középpontba, a néző azonnal cselekvő résztvevővé avanzsálódik. Az alkotók sokféle módon, ex- és impliciten teszik próbára a befogadó odafigyelését, ami azt eredményezi, hogy a befogadó az előadással párhuzamosan elkezdi megfigyelni önnön figyelmét is. Ennek az önvizsgálatnak a performativitása nem vitatható el, tehát tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy ebben az előadásban a néző – ha nem is az interaktivitás hagyományosan vett értelmében, de – játszó lesz.
Varsányi rendezésének formanyelve ezúttal is heterogén: a prózai, bábos, táncos és videós megoldások mellett nagy hangsúlyt kap a színházpedagógia is. Az alkotók a próbafolyamat során Patonay Anita színházi nevelési szakemberrel dolgoztak együtt, így jött létre ez a nagyon nyitott, a közönség reakcióit folyamatosan monitorozó, egyszer intenzívebb, máskor mérsékeltebb interaktivitással működő forma. A gyerekközönségekkel kapcsolatban tudni illik, hogy gyakran hangosan kommentálja a színpadi eseményeket – ezeknek a közbeszólásoknak ad teret a produkció, amikor a színészek nem hagyják figyelmen kívül azokat. Ezzel a gesztussal az előadás valóban a koncentráció közös kutatásává válik, hiszen a játszók is megengedik saját figyelemhaluknak, hogy – bizonyos mértékig – öncélúan irányítsa figyelmüket. A nyitottság kulcsa pedig minden esetben a stabil alapszerkezet – Elefánti Emma dramaturgi munkája az, ami egyben tartja a nagy egészet.
A fotók forrása: Griff Bábszínház
Pedagógiai tekintetben a produkció kiemelten fontos része, amikor a gyerekközönség kutatótársként becsatlakozik a gondolkodásba. A probléma a figyelem kapitalista kisajátítása, de azt nem árulom el, hogy az előadás milyen kreatív módon közelíti meg a témát. Azt viszont elmondhatom, hogy egészen csodálatos, ahogyan a látottakat teljességgel megértő gyerekek jobbnál jobb megoldásokkal és ötletekkel rukkolnak elő. Vízválasztó ez a pont az alkotócsapat részére, itt derül ki ugyanis, hogy megfelelő eszközökhöz nyúltak-e, amikor úgy döntöttek, ebben a témában készítenek előadást. És úgy néz ki, nagyon is.
A Hahó! Halló! Figyelem! a koncentráció sokféleségét tengerkutatással párhuzamba állító motívumrendszere nemcsak jópofa, de egészen találó is, az pedig ráadás, hogy rengeteg vonatkozó, többé-kevésbé humoros szóvicc hangzik el. Varsányi Péter rendezése nem rág szájba, nem kínál fel egyértelmű értelmezést, hanem végig megmarad a szimbólumok szintjén, teret engedve ezzel az önálló konklúzióknak. A figyelem visszanyerése minden figyelemkutató búvár számára mást jelent: Arnold mesét improvizál a nagy hajókról és a napfényről, Szilvia felhívja figyelmét, Frigyust telefonon (értsd: figyelemfelhívás), Vivien táncra perdül, Réka pedig meditál – velünk együtt.
Az előadás adatlapja a Griff Bábszínház oldalán itt található.