Mondom a lényeget: nem fáj, de nem jó ez a Koloniál című darab, amit a Kovács ikrek írtak, noha a terep ismerős, már a regényből is. Két szereplő, két világ találkozása egy kis faluban. Ahol egy idős asszony egyedül marad, a betegségével is, a hétköznapi teendőkkel is, amikor beállít hozzá egy új szomszéd, egy fiatal lány, az ő nagy és kezdetben igen rémületes segíteni akarásával.
Sejthető. Nemcsak a végkifejlet – vagyis az, hogy igencsak összebarátkoznak ők ketten –, hanem az odáig vezető út is. Mert persze fokról fokra ismerik meg egymást, nyílnak ki egymásnak, épül föl kettejük közt a bizalomnak nevezett ritka tünemény. Ez a „fokról fokra”, ez lehetne megannyi drámai fordulat, hiszen az ilyesmihez, vagyis a kölcsönös bizalomhoz legtöbbször nem nyílegyenes út visz, pláne nem autósztráda, hanem kanyargós és hepehupás, többnyire keskeny ösvény. Tarkítva-pettyezve van gödrökkel és bukkanókkal, nagyjából úgy, ahogyan a megismerkedés zajlik. De mintha a szerzők arra koncentrálnának, hogy a színdarab meg ne botoljon ezekben a gödrökben és bukkanókban.
Igen, én is láttam a Grace és Glória című filmet, amely állítólag a szerzőket inspirálta; meg hát amúgy is köztudott, hogy a kétszereplős opuszok legjobb és legkönnyebb dramaturgiai rugója a két külön világ tud lenni. Vagyis ebben az esetben Teri néni falusi, paraszti világa és Fruzsi, a nagyvárosból ideszakadt lány városi-polgári világa. A szerzők is jól tudják, hogy ezen kívül vagy fölül még a nemzedéki különbség is megsegítheti a drámát, mármint akkor, ha sikerül sok karakteres információt belecsempészni mindkét (élet)korból. Ha ez megvan, akkor elég hozzá néhány színező elem, némi humor – a többi pedig a két színészen múlik.
Zsurzs Kati és Gál Réka Ágota
Szilágyi Bálint sima rendezői kézzel levezényli a játékot (a főbb szempontokról és csomópontokról interjúnkban beszél) – Márkus Sándor díszlete a színházi praktikum és a feltételezett vidéki sablon közt inog, Böhm Katalin jelmezei ugyancsak. Pedig némi kreativitás, merészség; a várhatótól, kiszámíthatótól való eltávolodás jót tett volna az előadásnak – és nekünk is. A színészek pedig rendesen eljátsszák a szerepeket; Zsurzs Kati igyekszik öregebbre, de főleg öregesebbre venni magát, néha legalább hagyja kicsillanni a mozgékonyságát, Gál Réka Ágota pedig megtartja a nagyvárosból ideszakadt, makacsul segíteni akaró „bebíró” kliséit. Nemigen tehetnek többet, mi tagadás.
A Kovács ikrek furcsa balettet adnak elő: mintha szándékosan igyekeztek volna elugrálni minden olyan momentumtól, epizódtól, fordulattól, ami tartogatott vagy ígért valamelyes drámát. Teri néni elmesél valamit a fiáról, meg a szemben folyó rémes építkezésről is – a kettőt valami mocskos aljasság köti össze, de hiába erősködik a fiatal lány, ez a szál bizony nem bomlik ki. Pedig engem speciel érdekelt volna.
Ahogy az is, hogy hogy is megy ez a vidékre költözés, az elvonulás a nagyváros zajától. Eleinte csupa nyár és bimbózó remény, aztán a párkapcsolatban valami zavar mutatkozik – legalábbis a félszavas beszámolóból úgy tűnik –, de mind az én kíváncsiságom, mind Teri néni visszafogott érdeklődése kielégítetlen marad.
A tézis – hogy ugyanis itt tényleg két világ próbál közeledni egymáshoz, és ez, mivel jó emberekről van szó, sikerül is nekik – kétségkívül ott van a színpadon. A gondos fűszerezésen – vagyis az apró összecsapásokon, nézetkülönbségeken, gyanakváson, bizalmatlanságon, kíváncsiságon – is átüt a maga egyszerűségével, epikus didakszisával. De legalább a végén nem hal meg senki – ennek igazán örültem, mert holmi papírformától ez sem lett volna idegen, csak éppen sok lett volna.
Zsurzs Kati. Forrás: 6szín
A Kovács ikrek tehetséges fiúk, és marketing szempontból sem mellékes az imázs, amit gondosan fölépítettek: egymás kezét és a tollat egyszerre fogják. Előbb-utóbb csak kisül ebből valami súlyosabb, igazibb: egy pofás színdarab, például.
Az előadás adatlapja a színház honlapján, itt található.