Lépdelünk túlhűtött teremről teremre, mindenünnen arcok bámulnak felénk, de igazából nem minket figyelnek, élik a maguk életét. Vannak, léteznek, sugároznak. Anna Margit figuráit a művészettörténet bábokként aposztrofálja, a kurátori koncepció is ezt karolja fel, hisz a kiállítás címe: A bábu megszólal. Szólni azonban csak az élők képesek, és mire kijutunk újra a napfényre, már biztosak vagyunk benne: tényleg élnek!
Anna Margit életműve a 20. század szubjektív leképezése. Az 1913-as születésű művész a század első felének intenzív alkotói atmoszférájában vált festővé, mestere a főiskolán Vaszary János volt, járt Párizsban, találkozott Chagallal, férjével, Ámos Imrével Szentendrén alkotott, az Ernst Múzeumben állítottak ki közvetlenül a diplomájuk megszerzése után. Ezt a felívelő pályát, kibontakozó tehetséget szakította durván félbe a második világháború zsidóüldözése, amely a házaspár számára személyes tragédiába torkollt: Ámos Imre munkaszolgálatban eltűnt. Meghökkentő és megrendítő az a karakteres cezúra, amely ekkor egyértelműen megjelenik Anna Margit festészetében: az addigi stilizált realizmus helyét átveszi a szimbolika, amelynek alanya és tárgya az a bizonyos bábu – nevezzük egyelőre jobb híján annak. Krumplifejű (talán nem szentségtörés ezt állítani), többnyire barátságos figurák, amelyek túlnyomórészt fejnehezek, talán ezért is asszociálunk róluk bábura, és nem például álarcra, pedig az is beleférhetne az értelmezésbe. A szellem, a gondolat mindenesetre nyilvánvalóan e figurák elsődleges princípiuma, miközben a gondolatok nyomán előkúszó érzések elrejtőznek a stilizált arcok vonásai mögött. Jelen vannak azonban a színekben, és később az attribútumokban, így válik élővé minden egyes figura.
Anna Margit: Be van fejezve a nagy mű
Anna Margitnak ez az első életmű-kiállítása, alkotói pályájának folytatása sem volt szerencsés. Bár a háború utáni bizonytalan években a haladó szellemű Európai Iskola nevű csoport egyik alapítójaként dolgozott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy milyen irányba fordul a magyarországi politika, elszigetelődött, és csak a hatvanas évek végétől kezdett újra visszatérni a hivatalos művészeti életbe. 1984-ben nyílt meg Szentendrén az Ámos Imre – Anna Margit Emlékmúzeum, a mostani kiállítás csaknem fél évszázados adósságot törleszt a maga kétszázhúsz, konzekvens kurátori koncepció mentén kronologikus sorrendben bemutatott alkotásával.
A mennyiség első pillanatban meghökkentő, zavarba ejtő. A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy lehetetlen egyszerre bizonyos mennyiségnél több vizuális ingert befogadni, hát még akkor, ha azokhoz gondolkodnivaló is társul. A megatárlatok a fogyasztói társadalom mentalitását viszik a galériák falai közé – minél többet akarok kapni a pénzemért. Ám a képző-, és gyaníthatóan minden egyéb művészet esetében sokszorosan igaz az építészet kapcsán a modernizmusban elhíresült Mies van der Rohe-i állítás: a kevesebb néha több. Az én – elismerem, abszolút idealista és életidegen – vízióm bensőséges, félhomályos tereket álmodik, ahol csupán egy-egy kép előtt lehet időzni magányosan, tetszőleges ideig, megmártózva annak aurájában. Anna Margit vibráló képeinek sokasága első pillanatban elbátortalanítja a látogatót, lehetetlennek érzi a befogadást. Kolozsváry Marianna konzekvens kurátori koncepciója azonban rendet vág a sokaságban, biztos kézzel vezet, láttat, tematizál – a teremsor végére érve valóban egy utazás fejeződik be egy kivételes érzékenységű alkotó kompakt világában.
Anna Margit: Ars poetica
A bejáratnál maga a művész figyelmeztet a képek értelmezésének képtelen és felesleges voltára. Pontosabban arra, hogy ő maga nem tud és szeret a képeiről beszélni, mert amit a világról mondani akar, azt képben mondja el. Ez a videórészlet végtelenítve ismétlődik – talán kellett volna egy kis időt hagyni a látogatónak, hogy visszhangozzon benne a gondolat, érdemes lenne utólag módosítani a beállításon. Azt azonban megelőlegezi, hogy innentől a képek beszélnek. Amiről beszélnek, az pedig az alkotó maga, benne tükröződik a világ, a 20. század sokszínű izgalmas és fájdalmas gondolatisága. Szinte kizárólag nőalakok szerepelnek a képeken, mindig erősek, virulensek, életteliek – még akkor is, ha „csak” bábuk. Feltűnő kivételt képez az a csendélet, amely a negyvenes évek elején keletkezett és két szem krumplit ábrázol – de ezek a krumplik legalább annyira tapinthatóan élnek és dudorodnak, mint a bábok, amelyeknek formáikat később kölcsönözték. Talán nem szentségtörés a párhuzam – annál is inkább, mert Anna Margit vidéken nőtt fel, gazdatiszt apja mellett, akit egyébként Sichermannak, később Sólyomnak hívtak, és aki Auschwitzban pusztult el. Vezetékneve eredetileg ez volt, első kiállítása alkalmával vette fel az Anna nevet, eredeti szándéka szerint a Margitot cserélte volna le, de végül Anna Margitként vonult be a művészettörténetbe.
Anna Margit a hatvanas évektől gyűjtötte a népi, paraszti világ rekvizitumait, és későbbi képein az ötvenes évek nagyon stilizált figurái is népi ihletésű, a giccs hatásmechanizmusát szándékolt művészi eszközként használó alakokká változtak. A csupasz, expresszív mondanivaló ellágyul, színesebbé válik, majd az utolsó teremben, a zsidósággal és vallással, transzcendenciával kapcsolatos műveken érik – legalábbis számomra – egybe. Itt lép a nézőhöz legközelebb a mindvégig figyelő alak – a bábu megszólal, nekünk akar mondani valamit.
Anna Margit: Angyal
Ezért gondolom azt, hogy a krumplifejű figurák a látszat ellenére mégsem bábuk. Közlendőjük van, közvetítenek egy ismeretlen világ szavak nélküli univerzumából valami hallatlanul fontosat, ami nélkül sivár a földi élet. Segítséget nyújtanak, láthatatlanul, de nélkülözhetetlenül. Kik ők? Angyalok, krumpliangyalok.