A Budapest Galéria történetében nem először találkozunk olyan textilmunkán alapuló művészeti eseménnyel, amely feminista regisztert is hordoz. Elég csak Rachel Fallon a Hatalom kötényei – D.I.Y. varróműhely performansz és előadására gondolnunk, amely Az erőszakról című csoportos kiállításhoz kapcsolódó projekt volt 2023 őszén. Fallon egy kollektív köztéri performansz keretében emelte a magasba budapesti nőkkel közösen DIY-kötényét, mellyel a társadalmi egyenlőtlenségekre, a rendszerszintű erőszakra, a női és queer köztéri képviselet hiányára hívta fel a figyelmet. A textil itt is mint hordozó, a női munka médiuma jelent meg. A mostani kiállítás középpontjába mégsem egy kortárs, hanem egy történeti mű kerül, a Magyar Tudományos Akadémia gyűjteményéből kölcsönzött szőnyeg, ami egy nők által kezdeményezett közösségi gyűjtés és közös munka eredménye az 1865–1867-es időszakból. Egyszerre mecenatúra eredménye, közösségi akció és politikai állásfoglalás egy olyan korban, amelyben a nőknek nemhogy szavazati joguk, de továbbtanulási lehetőségeik sem nagyon voltak. A díszszőnyeg mégis a szabadságot hirdeti eredettörténetével, egykori fogadtatása ellenére is.
A 1867-re elkészült Virágmintás szőnyeg története alkotja a kiállítás magtémáját; a kiállított tárgyak többsége szintén a 19. századból kerül elő. A szőnyeg elkészítésének gondolata az Akadémia épületének születésével egyidejű, hiszen az akadémiai székház 1865-ös felépülésekor az anyagi források elfogytak, a székház terei dísztelenek maradtak. Bicskei Éva, az MTA Művészeti Gyűjteményének vezetője a „Lelkes hölgyek” – Női közösségi mecenatúra az Akadémián a kiegyezés előtt, a Magyar Tudományos Akadémia mecénásai című tavalyi kötetében rétegzettebb képet fest a díszszőnyeg készítőiről, és a műtárgy születésének körülményeiről. A kezdeményezést Bohus Jánosné Szőgyény Antónia (1803–1890) indította el, aki közösségi felhívást tett közzé országszerte, amelyben arra szólította nőtársait hogy segítsenek egy az akadémia dísztermébe szánt hatalmas szőnyeg létrehozásában. A felhívásra jelentkező több mint százhatvan nő a társadalom különböző rétegeiből került ki (családi állapotuk és életkoruk is különbözött), ám egyesítette őket az, hogy varrni tudtak, és vágytak a nemzeti alapokon nyugvó intézmény tudományos és társadalmi nyilvánosságába tartozni a szőnyeg létrehozásával. Többségükben az 1848/49-es szabadságharc özvegyei és árvái voltak, közösen osztoztak a veszteségben, így az akció számukra lehetőséget adott arra, hogy politikai elkötelezettségüket kifejezzék a forradalom eszméi mellett. Miként Szász Anna Lujza, a kiállítás kurátora írja, szerveződésük politikai szintre emelkedett, az önkényuralommal szembeni ellenállást és függetlenségi törekvéseket testesített meg. A 75×75 centiméteres részeket egyenként készítették, majd Bohus Jánosné Szőgyény Antónia segítségével illesztették össze, így született a hatalmas, késő-biedermeier stílusjegyeket mutató mű. A szőnyeget élete során egyszer ketté is vágták, 1917 körül. Most pedig itt áll előttünk a többmázsás, múlt- és porszagot árasztó szőnyeg, a női közösségek állásfoglalásának egyik első ereklyéje – bár a Budapest Galériában csak az egyik fele került bemutatásra. A készítők neve másodszor hangzik el itt – 1868-ban a Nyelv- és Széptudományi ülésen felolvasták már, ám a kor szokásaival ellentétben nem publikálták őket. A szőnyeget a díszterembe pedig csak évente egyszer tervezték kiteríteni, a közgyűlésen, hogy minden tudós számára hozzáférhető legyen, de ez a 19. században már nem valósult meg, a műtárgy a pódiumra került. A Budapest Galéria kiállításán hangszórón át halljuk, ahogy egy dallamos férfihang olvassa fel a közel százhatvan női nevet.
Virágmintás szőnyeg, MTA-gyűjtemény
A kiállítás egyik része a 19. századi szőnyeg szemmagasságba helyezését tűzi ki célul, a kurátori koncepció értelmében igyekszik történetét, és annak kontextusát, jelentésrétegeit közelebb hozni a 21. századi látogatóhoz. Pont ezért társulnak selyemre felvitt hímzések, textilmunkák, kordokumentumok, intézménytörténeti adalékok a kiállított kortárs műtárgyak mellé. Így rajzolódik ki előttünk, látogatók előtt a zászlóanyaság fogalma, a nők továbbtanulási lehetőségeinek a hiánya is. Ebben a történeti részben is jó adag kortárs reflexió rejlik a kurátori főszöveg olvasata szerint „A kiállítás keretein belül teret kap az intézményi (ön)reflexió is, különösen annak fényében, hogy napjainkban a kultúra és a tudomány tereinek önállósága mindinkább meginog – részben a privatizáció, részben a fenntarthatatlanság következtében – vagy összefonódik az aktuális hatalommal.” A kézimunka, a díszítőművészet és az iparművészet kategóriái alá besorolt női alkotók a magyar művészettörténet margójára kerültek, soha nem lehettek részei a nagy művészettörténeti elbeszéléseknek. A Budapest Galéria kiállításán, a történeti anyaggal párhuzamosan kortárs magyar műveket is láthatunk kiállítva, mint Richter Sára: Lerakódás I.–IX., (2021–2022) sorozatát, amelyen az ukrán háború lenyomata érződik; vagy Szabó Eszter Ágnes emlékzászlóját (2024), amely szintén közösségi alkotásként őrzi a nemrég elhunyt művész emlékét. A magyar kortárs alkotások azonban kisebbségben maradnak a nemzetközi, aktivista és a politikai állásfoglalás különböző formáit képviselő művészcsoportok, egyéni alkotók művei mellett, mint a nyolcvanas évek Amerikájának AIDS-takarói vagy a mexikóvárosi Lana Desastre női kollektíva nők elleni erőszakkal kapcsolatos tiltakozó textilművei. Felmerül a kérdés, mennyiben indokolt, hogy ilyen nagy perspektívából szemléljük a kiállítás főművét, az MTA-ból kölcsönzött, eredetileg közel hetven négyzetméteres Virágmintás szőnyeget?
Budapest Galéria, enteriőrfotó a kiállításból, Szabó Eszter Ágnes emlékzászló
Az már szinte alapvetés, hogy a Budapest Galéria kortárs kiállítási programjában közintézményi feladatokat vállal fel, itt azonban a kurátori koncepció jóval messzebbre tekint, és egy bécsi nagyintézmény (vagy akár az OFF-Biennálé) kurátori logikájával helyez egymás mellé műveket egy igencsak limitált térben. Különösen a Lana Desastre csoport művei erősítik a kiállítás egyetemes jellegét, a 2017–2025 között készített közösségi textilmunkák, akár a Melleink (2023) vagy a Mexikó légszennyezettségéről készült művük sokkalta jobban beleilleszthetőek lettek volna a Kunsthalle Wien 2021-es kiállításában az And if I devoted my life to one of its feathers? Miguel A. López által kurált tárlatba. A Bécsben bemutatott művek nemcsak a környezeti kizsákmányolás és pusztítás valóságára igyekeztek ráébreszteni a nézőt, hanem a hagyományos nyugati patriarchális modelleket, a nemi szerepeket, valamint a tartós gyarmati és rasszista diskurzusokat is megkérdőjelezik és dekonstruálják. Hasonlóra vállalkozik Szász Anna Lujza is a nemi szerepek kérdéskörét kiemelve egy sokkal kisebb térben. A Budapest Galériában Marina Naprushkina: Auditorium című munkájában találkozik talán leginkább a kortárs és a történeti olvasat; sorozatának a Madarak a néppel című darabja ugyanis a 19–20. századi belarusz maljavanka hagyomány esztétikáját modernizálja, egyben címében is reflektál a „Rendőrség az emberekkel!” felkiáltásra, amely a Lukasenka erőszakszervezetének tagjai megállítására szervezett demonstációk jelmondatává vált.
Budapest Galéria, enteriőrfotó a kiállításból
De ha már intézménytörténet, érdemes felidéznünk, kik szerepelhetnének még a kiállításon azon művészek közül, akik már állítottak ki a Budapest Galériában. Olyan a női testtel, feminizmussal foglalkozó művészek is bemutatkozhattak a Budapest Galéria kiállításainak történetében, mint Drozdik Orsi, (Az érzékiség és az anyag, 2018 vagy Vénuszok | Drapériák, Testhajlatok, 2007), aki a női test ábrázolásának történetével foglalkozott az ábrázolás és a képzőművészeti modellek korpuszában, vagy ott van például a mostani kiállítók közül nagyon is hiányzó Ujj Zsuzsi, aki szintén szerepelt már a Budapest Galériában, tizenkét évvel ezelőtt Fotók és performanszok 1985–1991, 2013) című kiállításával. Ő szintén ízig-vérig a művészeti intézményrendszer hagyományos keretein kívülről érkező alkotó, aki a női létélményt, szereplehetőségeket kérdőjelezi meg életművében. Vajon nem lett volna érdekesebb ezeket az alkotókat helyezni a MTA anyaga mellé és a Budapest Galéria intézménytörténeti anyagával foglalkozni, maradni a magyar kontextusnál? Vajon erősebb attól a kiállított anyag, hogy nemzetközi kitekintésre helyezi (részben) a fókuszt? Úgy vélem, a válasz igen. Szász Anna Lujza bebizonyította, hogy a Budapest Galéria kicsiny terei alkalmasak lehetnek arra, hogy a világ különböző részein élő női sorsokat és emberi jogokkal foglalkozó textilműveket bemutassa, a kultúra szimbolikus és gyakorlati tereinek szűkülését egyetemes szinten vizsgálja. Az alternatív művészettörténetek bemutatására tett kísérlet, ha úgy tetszik, herstory (vagyis a a feminista szemszögből megírt, a nők szerepét hangsúlyozó, vagy női szemszögből elbeszélt történelem), úgy vélem, még értékesebbé teszi a kiállítást, a nemzetközi művek pedig tovább rétegzik a főmű, vagyis a Virágmintás szőnyeg keletkezésének a történetét. A textil, mint médium a térbeli és időbeli nehézségek ellenére képes hídként funkcionálni, Szász Anna Lujza pedig kurátori szövegeivel összeilleszti a múltat a jelennel. A kiválóan megírt, főként a kiállítási vezetőben és a falon olvasható szövegek elmélyítik a megértést, a napnál is világosabbá válik: ezek a nők, ezek a csoportok a saját korukban alternatív nyilvánosságot teremtettek. Ízelítőt kaphatunk abból, milyen lehetett ez abban a korban, amikor a nemzet formálódott, az abszolutista Habsburg Birodalommal szemben, az Akadémia létrehozása szimbolikusan a nemzetbe való belépést is jelentette – egészen Malgorzata Migra-Tas: Romani Kali Daj 1 (2016) című textilművéig, amely a roma identitásról szőtt diszkurzivitást katalizálja, és nem utolsósorban emlékezetpolitikai jelentést hordoz.
A kiállítás megtekinthető 2025. október 5-ig.