A Galimberti Sándor és Dénes Valéria festőművész-házaspár szellemi-lelki közösségének hiteles dokumentuma az az ars poeticának is tekinthető dokumentum, amit 1914-ben a budapesti Nemzeti Szalonban (a lebontásáig a mai Erzsébet téren álló, Vágó testvérek tervezte szecessziós épület) nyílt nagyszabású közös retrospektív tárlatuk katalógusához írtak, Művészi fejlődésünk címmel. Az többes szám első személyben fogalmazott szövegben köszönetet mondanak a „szabadelvű” intézménynek, hogy „szóhoz juttat kettőnket – azokat a modern magyar piktorok közül, akiknek törekvései egyenesen ellenkeznek a megszokottal.” Fejlődésük útját a közérthető naturalista ábrázolástól a minden felesleget elhagyni akaró, a kiválasztott motívumokat túlzásig fokozó, a perspektívaváltásokkal bátran játszó megoldásokig követhetjük. „A pikturában nem akarunk irodalmat, a téma mellékes számunkra, minden korláttól menten teljes szabadsággal iparkodunk megoldani az előttünk felvetődő problémákat.”
Tragédia, hogy életük korán megszakadt: az első világháború kitörése után Galimberti jelentkezett katonának, emiatt a biztonságot jelentő Hollandiából visszaköltöztek Magyarországra. 1915 nyarán Dénes Valéria végzetes tüdőgyulladást kapott. Galimberti két nappal később a Műcsarnok mögött öngyilkosságot követett el. A kiállítás epilógusának megrázó tárgya a nő halála után levágott hajtincse és a férfi búcsúlevele, amelyeket 1975-ben küldött el egy köteg személyes levéllel együtt fiuk, Mario özvegye Mezei Ottó művészettörténésznek. Sosem tudjuk meg, hogyan alakulhatott volna a nemzetközi siker kapujában megszakadt pályájuk, amire aztán évtizedekig senki nem volt kíváncsi.
Az olasz szülőktől Kaposváron született Sándor (Sandro) édesapja, Alajos (Luigi) közepes tehetségű festő volt, a kronologikus rendre felfűzött kiállítás az ő műveivel indít (Kaposvárról készített látképei igazán üdítő munkák). Dénes Valéria Budapesten született, zsidó családban, a Városmajor utcában lakott. 1907-ben alapító tagja a KÉVE művészegyesületnek, 1909-ben pedig már Párizsban van, beiratkozik Matisse festőiskolájába. Korábban mindketten dolgoztak a híres nagybányai művésztelepen, megismerkedésük oda köthető. Indulásukhoz megtalálták a megfelelő mestereket és iskolákat, a nyári-őszi időszakban vidéken (Nagybánya, Kaposvár), télen a városban (Budapest, Párizs) dolgoztak. Galimberti számára a szintén kaposvári, nagy karriert befutott Rippl-Rónai József példakép szerepe és barátsága kiemelkedő jelentőségű. A kiállítás egyik csúcspontja a kettejük kapcsolatát és a kaposvári Róma-villát felidéző terem. A mester kis vázlatrajza az egyetlen ismert portré Galimbertiről. A tárlat negyedik főszereplője Lanov Mária cseh származású festőművész, Galimberti első felesége, aki szintén nagybányai indulással vált Párizsban is élő, sikeres művésszé, női portrésorozata például érdekes, Modigliani hatásáról árulkodik.
Galimberti Sándor: Nagybányai udvar
Az 1911-ben egybekelt Galimberti–Dénes házaspár együtt lélegzett a legkurrensebb modern festészettel, a párizsi művészvilág természetes közegük volt, értették és megtalálták benne a helyüket. Korai munkáik esetében nehezebb (a sokszor nem szignált) képek szerzőségét eldönteni, később egyre egyértelműbben mutatkozik meg önálló stílusuk. Míg Galimberti – bár az olajfesték lazúros használatát megtanulta feleségétől – szélesebb ecsetekkel, feszesebben dolgozott, Dénes szaggatott kontúrjai, expresszív, a festéket szabadon folyni hagyó ecsetkezelése már a gesztusfestészetet előlegezi meg.
Barki Gergely kurátor a korai modern magyar képzőművészet elkötelezett kutatója, aki „képvadászként” folyamatosan pásztázza a korszak műtárgyállományát, és elfelejtett alkotásokat, elsüllyedt életműveket hoz vissza a feledésből, rámutatva méltó helyükre a művészet történetében. (Gondoljunk bele, milyen sok véletlenen is múlik, hogy kik kerülnek be és kik maradnak ki a művészeti kánonból – nincs lezáratlan téma!) Barki munkatársa volt a reveláció erejével ható 2006-os Magyar Vadak kiállításnak, társkurátora a párizsi Musée d’Orsay-ban rendezett, a magyar modernizmusról szóló Allegro Barbaro című kiállításnak (2013), a párizsi Magyar Intézetben pedig Wanted/Lost & Found – Az elveszett magyar kubizmus nyomában címmel rendezett tárlatot (2021).
Ez a kiállítása következetesen folytatja a korszakot mélységében feltáró kutatómunkát. Az élvezetes és érthető falszövegekben nem fukarkodik a jelzőkkel: „Túlzás nélkül állítható, hogy Galimbertiék az első világháborút megelőző időszak magyarországi festészetének legradikálisabb, legszabadabb, minden konvenciótól és társadalmi kötelékektől mentes, végül csoportosulásoktól is függetlenedni tudó, saját utas művészpárosává váltak.”
A kiállítás erénye, hogy folyamatosan utal a kutatás során felmerülő dilemmákra, magyaráz, beavat. Veszteségek sorával szembesülünk: ma a kettős életmű csupán tizedét ismerjük. Barki félredatálások, félreattribuálások, félreértelmezések sorát leplezi le és ír felül eddig tényként kezelt állításokat. A feltáró munka eszköze a forrásanalízis és stíluskritika módszerein túl a képek rétegvizsgálata, fotótechnikai analízise, ezekről szintén szó esik.
Galimberti Sándor: Enteriőr Thonet-székkel és Gauguin-metszettel
Jelentős megállapítás, hogy Dénes Valéria nem egyszerűen férjével teljesen egyenrangú alkotó, de több szempontból lényegesebb, igazi újítóként fellépő művész. A legújabb kutatások során főművekről bizonyosodott be, hogy nem Galimberti, hanem felesége alkotásai. A legelképesztőbb példa a kiállítást záró, igazán különleges, sokat tanulmányozott és reprodukált festmény esete: a hollandiai lakóhelyüket, Scheveningen kikötővárosát ábrázoló, 1915-ben festett, kaleidoszkópszerű kép Dénes helyett Galimberti Amszterdamot ábrázoló főműveként volt ismert eddig, pedig minden adat leolvasható a képről.
A női alkotók reflektorfénybe állítása a kortárs kultúra több területén észlelhető tendencia. A sok esetben férjük árnyékában maradt, életükben a hírnévig eljutni nem tudó művészek hagyatékának sora várja a felfedezést. Idevágó példa Gabriele Münter, Kandinszkij élettársa, akinek idén februárban zárult retrospektív kiállítása a bécsi Leopold Múzeumban. A Dénes Valériával azonos évben született német festőművész egész életében küzdött az iskolateremtő mester melletti érvényesülés lehetetlenségével.
Önarcképet vagy portrét nem ismerünk a házaspár egyik tagjáról sem. Egyetlen közös fotójuk egy szép kettős portré (Székely Aladár felvétele), ez fogadja a látogatókat a kiállítás előterében. Ha arcvonásaik nem is, de felszabadult ecsetkezelésük, az izzó színek, a szokatlan nézőpontokból ábrázolt látképek, utcaképek, háztetők, enteriőrök, csendéletek belénk ivódnak. Reménykedjünk, hogy a jövőben további műveik is előkerülnek.
A kiállítás 2025. január 26-ig látogatható. Kurátor: Barki Gergely.