A Kultúrbrigád történetét, ezt a tizenhárom évet, amely nélkül nem lehet leírni a 21. század első negyedének magyar színháztörténetét, majd meg kell írni; kis rálátás kell hozzá, meg az, hogy lássuk a lyukat, a hiányt is, ami marad utána. (2023 októberében, amikor a Revizor részben előfizetéses rendszerre váltott, ez volt az egyik első videós anyagunk: Ugrai Istvánnal és Zsedényi Balázzsal beszélgetett Csáki Judit okokról és következményekről – a videót ld. itt – a szerk. megj.) Én most ezt a legvéget rögzítem, hogy megmaradjon az utókornak, ha már volt olyan szerencsém, hogy ott lehettem velük. Mert minden legeslegutolsó előadás után volt egy halotti tornak nevezett beszélgetés, ahol kérdezhettem az alkotókat, akik – számos interjúhelyzettől eltérően – boldogan és őszintén beszéltek a munkáról, és kérdeztem a közönséget is, valamint kérdeztek ők is. Nem számított, hogy sokszor jóval túlszaladtunk az egy órán, ráadásul késő este volt, másnap a legtöbb embernek munkanap; állva tapsoltak hosszan, ünnepelték és éltették azt a közösséget, amelyhez tizenhárom éven át tartoztak. És nem „odavezényelték” őket, és nem olcsón vették a jegyet…
Ott voltam én a genezisnél is – szinte véletlenül, vagy mégsem. Az Alföldi Róbert igazgatta Nemzeti utolsó évadát jobbára a színházban töltöttem, már amikor nem Kaposváron tanítottam és tanszéket vezettem: írtam azt a bizonyos könyvet, amely rögzíti azt a bizonyos öt évet. (Jé, tényleg, ennek, mármint a kaposvári állásomnak a megszűnése is ugyanarra vezethető vissza, mint annyi minden másé…) És szinte minden este előadás után ott ült fent a büfében ez a három srác: Ugrai István, Zsedényi Balázs és Nyulassy Attila. Jól ismertük egymást, sőt, barátok is voltunk (vagyunk ma is), hiszen kollégák voltak, az ugyancsak remek színházi kritikai portál, a 7óra7 szerkesztői és írói. És egyszer csak egy éjszaka közepén hazafelé a taxiban azt kérdezte Alföldi, „te mit gondolsz a Vaknyugat című darabról?”. Hát így kezdődött.
És most a RaM-ban a Tizenkét dühös emberrel ért véget. Ezt a darabot én elég sokszor láttam, jó előadást is, meg kevésbé jót, de ilyen dühös tizenkét embert még sosem…
A legeslegutolsó tapsrend. Fotó: Lakatos Péter.
És közte volt sok-sok jó és sikeres előadás, emlékeznek, akik látták, egyszer-kétszer és még többször is. Az Őrült nők ketrecétől a Hannibál tanár úrig, az Igenis, miniszterelnök úrtól a Trianoni csatáig, Az öldöklés istenétől a Mefisztóig, A félelem megeszi a lelket címűtől a Holt költők társaságáig, az Egy, kettő, háromtól A bogyósgyümölcskertész fiáig, az Isteni végjátéktól az Anya csak egy van címűig és tovább. És volt a Varázsnagymama gyerekeknek, és eljött Urbán András rendezni hozzájuk kétszer is, pedig a magyarországi színházak igazán érthetetlen okból nem kapkodnak utána.
Volt valami közös az összes előadásban: a mostról szólt, és a mostban valami fontosról, közérdekűről; olyasmiről, ami mindannyiunkat izgat, mindannyiunk bőrét súrolja. Ez derült ki ezekből az utolsó halotti torokból is: a közönség a hatásról beszélt, arról a hatásról, amit az előadás keltett bennük, a feltámadt és továbbgondolt gondolatokról, kérdőjelekről, dilemmákról. Mert ez a színház nem a pépesre rágott „igazságokat” kínálta a közönségnek, nem sugallta vagy oktrojálta ránk, hogyan kéne gondolkodni erről vagy arról, hanem felnőttnek tekintett bennünket. Nem volt a zsebében a bölcsek köve, viszont nem is csinált úgy, mintha ott lenne.
Úgy tűnt, ezt a színházat, ezt a gondolkodást szereti és pártolja a közönség. Nem kellett elmenni a bulvárba ahhoz, hogy teltház legyen – és ment a szekér szépen, jöttek az új bemutatók. A csapat valahogy vette az egyeztetési és egyéb akadályokat, kettőzött, ha kellett, beugrottak, ha kellett, és szerették a színészek is, jöttek szívesen, aztán ott ragadtak sokan. Eszembe jut, hogy mi lesz most velük; mi lesz Parti Nórával, aki szinte minden este az Átriumban lépett színpadra, igazi alázatos színházi robotos, elkelne minden színházban. Vagy a fiatal Kovács Mátéval, aki sokoldalú és profi és okos – ki hívja vajon?
Szóval ez ment, egészen 2018-ig, amikor is eltörölték a kulturális taót. Hogy miért? A mondás szerint azért, mert voltak, akik csaltak. Tudtuk-e, kik ők? Hát persze, név szerint fel tudtuk sorolni őket. Meghallgatta-e valaki? Nem, mert nem az volt a lényeg, hogy a csalókat kiszűrjék, hanem az, hogy ne legyen többé, hogy csak az állam/a NER/és itt egy név jön csecsén lehessen lógni, mármint annak, aki azt dalolja, amit a nemzeti uralkodó előír. Mert a pénzzel alaposan kibélelt, de nézőkben enyhén szólva nem bővelkedő intézménynek a tao nem számított, de az igen, hogy azok, akik a taóból tudtak új bemutatókat létrehozni, ne hozzák létre azokat az új bemutatókat.
Az Igenis, miniszterelnök úr utolsó előadásán a miniszterelnök fogadása
Lehet-e egy olyan tao-rendszert csinálni a kulturális szférában, amely kiszűri-kizárja a csalást? Amikor a taót megszüntették, én éppen egyik kedvenc helyemen, a Rajk László Szakkollégiumban tanítottam, nem bölcsészeket, hanem közgazdászokat, pénzügyeseket, marketingeseket, szociológusokat. Az egyik órán azt a feladatot adtam, hogy állítsanak össze egy csalásmentes tao-rendszert. Még nem volt vége az órának, amikor készen volt.
A megszüntetés-eltörlés évében a színházak – többek közt a Kultúrbrigád – által megtermelt taót külön soron tartották az illetékes minisztériumban, mondván, hogy ebből lesz az a bizonyos többlettámogatási rendszer, amelyet majd azok között fognak elosztani, akik a taóból éltek. Harminchét milliárd forintról beszélünk. Aztán ennek a nagy részét az akkori illetékes államtitkár, Fekete Péter mindjárt az első évben olyanoknak osztogatta szét, akik nemhogy illetéktelenek voltak, de közük sem volt a színházhoz. Aztán az összeg egyre olvadt, épp azok nem kaptak egy fillért sem, akik annak idején „megkeresték” – és nem tudom, hogy ez vajon bűncselekmény-e vagy szimpla csalás, de hogy Feketét soha senki nem vonta felelősségre ezért sem, az biztos. Viszont jól kibulizta magának azt a nem csekély összeget, amiből a cirkuszt feltőkésítette, az egyetemlenyúlásig és tovább…
Hogy a Kultúrbrigád hogyan élt tovább még néhány évig, az részben rejtély, részben a közönség kitartásával magyarázható. A bemutatók csökkentek – aztán mostanra végképp elfogyott a szufla. Szinte minden beszélgetésen fölmerült, hogy miért is lesz vége, amikor az előadások még mindig teltházzal mennek. Hát azért – fejtegette Ugrai István nagy türelemmel sokadszor is –, mert sem a háttérszemélyzet fenntartására, sem a díszletraktározásra, de legfőképp új bemutató készítésére már nincsen pénz.
Ez a hamutartó játszott A félelem megeszi a lelket című előadásban. De most már az enyém.
Nagy Ervin a minap egy, a FreeSZFE-n tartott beszélgetésen azt mondta, ha győz a választáson a Tisza Párt, az első kulturális intézkedéseik egyike a KATA adózási forma visszaállítása lesz, a másika pedig a kulturális tao visszavezetése. Így legyen.
De a Kultúrbrigádnak 2025. április 30-án vége lett. Meggyőződésem, hogy a csapatról – mely időközben kiegészült Czibor Attilával (aki parádésan ugrott be egyetlen nap alatt ebbe a bizonyos Tizenkét dühös ember búcsúelőadásba) – még fogunk hallani. Akkor is, amikor arról már nem, aki a tao megszüntetését, és ezzel számos színház normális működését alaposan elintézte.
Ez a halotti tor sorozat – az össze futó előadás búcsúztatója – nagy élmény volt nekem. Megismertem sok-sok remek embert, láttam hátulról, milyen odaadással és profin működtetik az előadásokat, a színészekkel is más, baráti kapcsolatom lett – szóval a mérleg nagyon is pozitív. Bár végig, és főleg az utolsó estén volt egy határozott déjà vu érzésem: én ezt már megéltem, szinte hónapra-napra pontosan tizenkét évvel ezelőtt. Többször nem szeretném.