Matt Remick (Seth Rogen) meglepetésszerűen örökli meg a fiktív Continental Studios vezetését egy bukott producertől. A gyerekkora óta hatalmas filmrajongónak számító producer azzal a reménnyel foglalja el új munkakörét, hogy csupa művészi értéket képviselő alkotást segíthet a vászonra, azonban hamar szembesülnie kell vele, hogy ha meg akarja tartani pozícióját, akkor a pénzhajhász remake-ekért, a magasan jegyzett rendezőkért, de még akár a mindenki által megvetett mesterséges intelligenciáért is le kell hajolnia, és az ellenérdekelt alkotók, stúdiófőnökök és beosztottak folyamatosan lehetetlen kompromisszumokra kényszerítik.
A stúdió főszereplője már csak azért is mindig börleszkszerűen alulmarad abban a dilemmában, hogy egyszerre igyekszik megfelelni a magáról kialakított filmesztétaképnek és Hollywood kőkemény kapitalista érdekeinek, mert egy tipikus Michael Scott-i komikus antihős. Gyerekes, önző, gerinctelen, kisstílű, gyáva, és az epizódok konfliktusait rendre ezen jellemhibái teremtik meg. (Igaz, A stúdió annyiban túlmutat A hivatalon, hogy nem felejti el főhőse orra alá dörgölni gyengeségeit, és addig hajszolni a taktikázásba, amíg csak vesztesen jöhet ki belőle.) Ez egyben azt is jelenti, hogy igen hamar elég kiszámíthatóvá válik az egymással alig-alig összefüggő részek dramaturgiája, hiszen egy-két kivétellel a fenti témára láthatunk különböző variációkat. Hiába ölti fel egy epizód például a noirok formátumát és stílusjegyeit, a csattanó pontosan ugyanaz, mint a Golden Globe-gála feldolgozásában, és A stúdió az évad folyamán egyre nehezebben állít elő olyan sziporkákat, amelyek el tudnák vonni a figyelmet erről az önismétlésről.
Pedig az vitathatatlan, hogy mindent megtesz ennek érdekében. Az még hagyján, hogy olyan színész- és rendezőnévsor vonul be a színre egy-egy epizódban, amit még az ezt a szubzsánert megteremtő A játékos is megirigyelhetne, de példátlan alapossággal ágyazza be Remick és a Continental fiktív projektjeit Hollywood történelmébe, erőviszonyaiba és tendenciáiba, miközben ez cseppet sem megy könnyedsége kárára. A sorozatot nézve sokszor juthat eszünkbe az HBO klasszikusa, a Törtetők, hiszen A stúdió gerincét ugyanúgy a sztárcameók, kamufilmek és Beverly Hills-i bulik megbízható felsorakoztatása adja, azonban ahogyan a két sorozat szereplőinek, úgy alkotóinak attitűdje is különbözik: míg a Törtetők figurái és élménye egyaránt a mozi fogalmától némileg elvonatkoztatott sztárság bűvkörében léteztek, A stúdió Matt Remick alakjához hasonlóan teljesen odavan a celluloidért. (Nem csak átvitt értelemben, hiszen az egyik epizódban a főhős a filmszalag komplett létezéséért száll harcba a digitális formátumokkal szemben.) Rogenék enciklopédikus filmes tudást követelő kiszólásai, a forgatások döbbenetesen pontos (még az elvileg ebben a közegben játszódó A franchise-t is lepipálóan hiteles) ábrázolásai, a műfajokkal, rendezői eszközökkel folytatott játszadozásai oly mértékű pergőtüzét irányoznak a rajongókra, hogy néha felfogni is alig van esélyünk a csattanókat.
Erre rakódnak rá a szereplők után rohanó mozgalmas, hosszú beállítások és az azokat aláfestő végtelen jazzdobolás, amelyek még ha nem is mindig adnak ki olyan elegáns összehatást, mint az ennek tagadhatatlan előképeként felhozható Birdmanben, kétségkívül jellegzetes és a történettel maximálisan összhangban létező képi világgal ruházzák fel A stúdiót. Mindez már a második részben kulminál az egysnitteseken élcelődő, de maga is egyetlen vágatlan beállításból álló Onerben, amely többrétegű bravúrja mellett azt is remekül ábrázolja, milyen ellenérzéseket tudnak kiváltani a forgatásokra betolakodó producerek.
Ez azonban nem jelenthető ki minden egyes ötletéről, pontosabban A stúdió fel-felszüremlő kifulladásai kisebb-nagyobb mértékben minduntalan arra vezethetők vissza, hogy – ahogyan az a Rogen–Goldberg komédiákra jellemző – gegjei a valódi szellemességüket meghaladóan túlhúzottak-túlírtak. Bár tény, hogy az összkép felfokozott energiaszintjébe tökéletesen illik a jelenetek folyamatos beszéd- és mozgáskényszere, végigkíséri az élményt az ellentmondás, hogy a sorozat egyik oldalról nézve pont annyira kompetens és eredeti abban, amit csinál, hogy ne lehessen rossz szájízzel belekötni, másik oldalról viszont szinte saját maga jelöli ki világosan ambícióinak és kreativitásának korlátait, amelyeken belül csak lyukat akar beszélni a hasunkba.
A stúdió ironikus módon maga is tökéletesen testesíti meg saját csattanóját: hogy a presztízs-kreditekre ácsingózó Remick minduntalan csak olcsó franchise-mozikat és altesti komédiákat képes előállítani, mert a szakértelme, valamint a pózoláson túl az igénye is hiányzik arra, hogy ennél többre vigye. Rogen is hiába emleget A24-mozikat és patinás rendezőket, igazából csak az egész karrierjét meghatározó stoner-vígjátékok egy fokkal virtuózabb, illetve a füvezést ezúttal Hollywoodra cserélő változata (már amikor, hiszen az effektíve kétepizódos évadzáró éppen arra az elcsépelt alaphelyzetre épít, hogy hőseinknek sikerül túladagolnia a drogokat…), és istenigazából kínosan ügyel arra, hogy csak a játékba bevont haver-sztárok rovására süssön el kellemetlen poénokat.
Nehéz nem észrevenni a megalkuvást, mennyire óvatos például a diverz castingok erőltetettségét célzó szatíra, és mennyire arra törekszik az ilyen témák alkalmankénti boncolgatása során Rogen és Goldberg, hogy kimozogják azok ingoványos pontjait. Persze A stúdiónak aligha lehet felróni, hogy önfeledt szitkomként, és nem a következő BoJack Horsemanként vagy az Utódlás filmgyártásra értelmezett változataként fogalmazza meg magát, de Martin Scorsese vagy Zack Snyder képernyőre rángatása és a komédiaformátum akkurátus felépítése mintha ezúttal félig-meddig kifogás is lenne arra, hogy ne is maradjon már tér igazán kényelmetlen megközelítésből szemügyre venni a stúdióvilágot.
Ne tagadjuk el, a végeredmény így is az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb vígjátéksorozata, mozgóképrajongóként pedig felüdülés szembesülni azzal, hogy a képernyő másik oldalán vázlatos fanservice helyett a magunkban is tapasztalt lelkesedés tükröződik vissza. A stúdió hosszú távú szavatosságát azonban jelentős mértékben meg fogja határozni, hogy mennyire vágyik csak a Törtetők egy továbbfejlesztett-újracsomagolt változata lenni, vagy előbb-utóbb a sztárcameók helyét elfoglalják-e mélyebb gondolatok is annál, mint hogy minden lelketlen, kapitalista stúdiófőnök művésznek szeretné hinni magát.
A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.