Az Örkény Színház Stúdiójának 2025. májusi Anyegin-bemutatója zárójelbe teszi a színházi előadás hagyományos működésmódjára vonatkozó tudásunkat, formabontó módon alkotja újjá az ismert történetet, de a regény lényegi sajátosságait egy pillanatra sem téveszti szem elől. Anyegin („miként a bűvös lámpának képe”) van is, de nincs is, folyamatosan bújócskát játszik a nézőkkel; talán csak az őt figyelő tekintetek egymást keresztező sugaraiból rajzolódik ki áttetsző, hologramszerű alakja, amely (a megbízhatatlan elbeszélőnek köszönhetően) mintha folytonos átalakulásban lenne, mégis megkerülhetetlen, hiszen a látszólag passzív antihős rontást hoz mindazokra, akik kapcsolatba kerülnek vele. Anyegint minden életuntság ellenére valami titkos nyugtalanság emészti, talán mert hasztalan keresi a saját útját – mi, nézők, pedig őt (és vele együtt magunkat) keressük a színház épületének különféle tereiben. Hat előadásban, hat színész (illetve színészpáros) próbálja Anyegin igazi valóját megragadni az írott (de a színházban éppen megtörténő valósággá váló) történeten keresztül, hatan tesznek róla tanúbizonyságot, hat szereplő keres egy színpadot, amelyre Anyegint állíthatnák. Monodráma ez a hatféle előadás, még akkor is, ha a szereplők időnként (látszólag véletlenszerűen, valójában azonban nagyon gondosan megtervezett koreográfia alapján) keresztezik egymás útját.
Rejtélyes hálózatot alkotnak azok a terek is – a színház sokféle kicsi szobája: iroda, pince, teakonyha stb. – amelyben Anyegin nyomait követjük. A rendezés egyrészt rendkívüli leleménnyel aknázza ki a helyszínekben rejlő sokféle hangulati potenciált (Izsák Lili és Toldi Flóra felel a látványért), másrészt a kis terek az eredeti funkción túl többletjelentést nyernek, és metaforikusan mind a színház közepe: a színpad felé mutatnak. Ahogy a színházhoz tartozó praktikus terek az előadás terévé transzformálódnak, úgy alakulnak át a hétköznapi tárgyak mágikus eszközökké (szinte bábjátékoshoz méltó virtuozitással manipulálják a szereplők a helyszínen „talált” tárgyakat és kellékeket). A történetmesélés egyetemes és időtlen aktusa pedig mindezek következtében a szemünk előtt lényegül át valódi színházi eseménnyé.
De miért fontos valójában ez az önhitt ficsúr, a 19. század spleenes celebje, miért ez a lázas kutatás, amelyben színészek és nézők egyszerre vesznek részt? Puskin szöveguniverzuma, amely a korabeli Oroszország többféle (szociografikus) aspektusát felmutatja, sok párhuzamot mutat a mai valóságunkkal, de az előadás tétje ennél jóval nagyobb. Anyegin talán csak egy metafora, egy olyan figura, amelyre nézve valójában nem őt, hanem magunkat látjuk. Olyannak látjuk őt, amilyenek mi magunk is vagyunk, ezért válhat a megtalálására tett kísérlet létfontosságú eseménnyé. Kérdéses a vállalkozás sikere, de minél több (összesen hat) nézőpontból vizsgáljuk Anyegint (vagy saját magunkat), annál élesebb lesz a kép.
A Stúdióba érkezve mintha valamiféle exkluzív szórakozóhely füstös-ködös előcsarnokába lépnénk, vágyakozón pislogunk befelé, ahol a füstből csupán egy szintetizátoros DJ (Matisz Flóra Lili, aki a zenei részért felelős, és közre is működik az előadásban) körvonalai sejlenek fel. Ahhoz, hogy bejussunk a beavatottaknak fenntartott belső térbe, előbb értelemszerűen át kell esnünk a beavatási szertartáson. A feszültséget fokozza, hogy a csapatszínen kívül nincs más információnk, nem tudhatjuk pontosan, mi fog történni velünk; a várakozás pillanatai valami furcsa bizonytalansággal keverednek.
A kezdeti borzongás kissé oldódik, amikor – mint a Madách téren nézelődő turisták – a csapatvezető nyomában elindulunk az első jelenet színhelyére. És máris félig-meddig beavatottnak érezhetjük magunkat, hiszen az első színész, akivel találkozunk, olyan természetes lazasággal és közvetlenséggel sztorizgat (csak nekünk!) egy jó barátjáról, hogy figyelmünk jeléül szinte bólogatni támad kedvünk. Az előadás és a színészek egyik legnagyobb bravúrja, hogy képesek kötetlen csevegésként előadni a Galgóczy Árpád fordításában is viszonylag nehezen befogadható, hangsúlyosan irodalmi szöveget. Furcsamód (a brechti elidegenítés ellentéteként) itt éppen a színházi stilizáció, az olykor némiképp eltúlzott színészi jelhasználat zökkent ki: hohó, ez mégiscsak egy előadás! Az exkluzivitást a szereplők modern, látványosan költséges, hivalkodó öltözéke is kifejezi (Izsák Lili munkái). A jelmezek nem hangsúlyozzák a férfias vagy nőies jelleget: a színészek (Erdős Lili, Für Anikó, Kókai Tünde, Ficza István, Patkós Márton, Ujvári Bors) játszi könnyedséggel cserélgetik a férfi és női szerepeket. Anyegint is hol férfi, hol nő alakítja – ezt a rendezői döntést karakterének elmosódott kontúrjai is legitimálják. Az egyetlen kivétel Tatjána, őt minden csoportban a három színésznő valamelyike kelti életre, így megmutatható az a jellemfejlődés (változás), amely csak rá jellemző – persze a színésznők életkorának, habitusának megfelelően a különböző csoportokban különböző Tatjánák kelnek életre. Az előadás már a legelején választás elé állít: melyik színészt követem a történetben? Egy választás szükségképpen elvesztett lehetőségeket is jelent – ahogy az Anyegin is olvasható az elvesztegetett életek, érzelmek és energiák történeteként. A jó hír, hogy a színházban ez csak egyetlen estére szól, hiszen az előadás többször is (ideális esetben hatszor) megnézhető.
Majd egy „más szoba, egy más személy” – és tovább hallgatjuk a történetet, közben sütizünk, teázunk, mintha vendégségben lennénk. Vendégek vagyunk a Larin-házban, vendégek vagyunk a színházban – ideiglenes, átmeneti állapot ez, nem örökre szól. Anyegin is mintha csak vendég lenne a saját életében (kérdés, hogy semmit-akarása romantikus spleen vagy inkább antik sztoicizmus eredménye-e). Vajon a világban otthonra találás és a vendégszerep kizárja egymást? Ha itthon vagyunk a világban, de elfeledjük vendégvoltunkat, éppolyan keserű következményekkel járhat, mintha egész életünkben gyökértelenül, kiábrándultan („mint elkapott levél”) sodródunk.
Kókai Tünde. Fotók: Horváth Judit. Forrás: Örkény Színház
Három helyszín, öt történetrész (plusz a finálé), váltakozó szereplők: míg végül a párhuzamosok a végtelenben – azaz a Stúdióban – találkoznak, ahol már minden szál összeér, és beavatottként végre bejuthatunk a füstös koncertterembe, ahol még ott kavarognak a történet árnyalakjai, fülünkbe súgva a regény reménytelen zárszavait. Majd felcsendül a dal, amire a kezdet óta vártunk, és ami az előadáson túlmutató gesztusként a költészet, a művészet, a színház megtartó, életadó erejének himnuszaként is értelmezhető.
Puskin elbeszélője sokat fecseg ugyan, de Anyegin életének valójában csak néhány kiragadott szakaszáról tájékoztat; mégis – pars pro toto – a történetből az egész életút felsejlik. Az előadásnak is lehet egy ilyen sajátos olvasata: furcsa, gomolygó ködökkel és kusza zajokkal teli (elő)térbe születünk, idegen emberek közé, akik azonban ideig-óráig mégis útitársainkká válnak (megérne egy misét megfigyelni, hogy a csoportokon belül vagy a csoportok között milyen finom, láthatatlan kapcsolódások alakulnak ki egy-egy előadás során), majd egyesek elmaradnak, mások jönnek helyettük. Eszünk, iszunk, várakozunk, álldogálunk, sztorikat hallgatunk – életünk nagy részét is ezek az apró-cseprő mindennapi események és tevékenységek töltik ki. Majd az utazás végére ugyanebbe a gomolygó ködbe, homályba érünk vissza, hogy a fináléban szembesüljünk hibáinkkal, elmulasztott lehetőségeinkkel, választásaink következményeivel – ami végül megmarad, mégsem a kétségbeesés, hanem az újrakezdés (még legalább ötször!) reménye.
Az előadás adatlapja az Örkény Színház oldalán itt található.