Egyszerre kíváncsiság- és figyelemkeltő megjelölés a színházi társasjáték: a részvételi színház olyan verziója, amiben a közönség döntései közvetlenül befolyásolják az előadás cselekményét. A részvételi színházi formák talán legnagyobb és mindenkori kihívása a színháziság és a részvételiség egyensúlyának eltalálása és fenntartása – amit a leginkább színészként és drámainstruktorként tevékenykedő Kocsonya Zsófi ezúttal rendezői pozícióból kísérel meg. Ehhez Arthur Miller jól ismert sztorija, A salemi boszorkányok ideális alapként szolgál, a dráma ugyanis a boszorkányos témához hűen teli van misztikummal és bizonytalansággal, amiből a megfelelő módszerekkel remek közösségi élmény faragható. Így történik, hogy a Freeszfe Egyesület Salem – színházi társasjáték című produkciójának rövid, szűk és nem feltétlenül színházi terekben végbemenő bevezetőjét követően a három csoportra osztott közönség a Jurányi Ház egyik tágas próbatermében esküdtszékként találkozik, hogy legjobb belátása szerint döntsön életről és halálról.
A dramaturg Horváth Panna bátran, szabadon kezeli a milleri szöveget, ami ehhez a koncepcióhoz elengedhetetlen. Az egyik legfontosabb, de talán alig észrevehető változtatás, hogy a boszorkánysággal vádolt lányok a bevallás pillanatában nők helyett férfiakat vádolnak a sátán barátságával. Hasonlóan fontos, de formai módosítás, hogy a mű tárgyalótermi drámává alakul, vagyis minden, ami az alapműben a boszorkányperes tárgyalásokon és a kihallgatásokon kívül zajlik, itt visszaemlékezésként vagy vallomásként szerepel. Ez persze jócskán átírja az eredeti idősíkokat is, a dramaturg pedig inkább többé, mint kevésbé tartja kézben a dolgokat. Előbb-utóbb összeáll a nagy egész, még ha döcögősen is indul: amennyiben a néző nem ismeri előzetesen a történetet, ez az időben és térben ugráló, elbeszélő, szövegközpontú megvalósítás valóságos nyomozóvá teheti őt. A karakterek viszonyainak, motivációinak feltérképezése a közönség izgalmas kihívása, vagyis a Salem ideális befogadója mit sem sejt a cselekményről – könnyű és kevésbé izgalmas dolga annak a nézőnek van, aki magabiztosan mozog a salemi univerzumban.
Jelenet az előadásból
Az más kérdés, hogy az alkotók mennyire érzik magukat otthonosan ebben a világban. Nem csak a játszók és a moderátorok, de a struktúra kidolgozói részéről gondolati szinten is szinte végig érzékelni valamiféle bizonytalanságot, különösképpen a közönséghez szóló epizódok esetében. Nem csak arról van szó, hogy az előadást „még nem játszották eleget”, hanem mintha egyes helyzetekben mindenki elveszne egy kicsit – a rendező is. Ez a tanácstalanság a lezárásban érhető a leginkább tetten, amikor a kivégzés (vagy esetleg életben maradás) pontján a felfokozott drámai feszültségek ábrázolása helyett Hale bíró szerepében Takács Olivér illedelmesen megköszöni a részvételt, majd hátat fordít a közönségnek, és társaival együtt távozik. A tárgyalásból így nem marad más hátra, mint a szintén tanácstalanul egy ideig még a folyosón ténfergő, majd szépen lassan továbbálló nézősereg.
Az est felépítése első ránézésre nagyon egyszerű: az események előrehaladtát időnként checkpointok szakítják meg, amikor a résztvevőknek dönteniük kell bizonyos kérdésekben. A szavazási rendszer lehetne letisztultabb, vagy a moderátorok lehetnének közérthetőbbek azzal kapcsolatban. Tudniillik minden ilyen alkalom kétkörös: először arról szavazunk, hogy szeretnénk-e mi dönteni, majd – ha erre lehetőség adódik – döntünk. Olyan ez, mint amikor új asztali társasjátékot próbál ki az ember, kell néhány próbakör, hogy mindenki belerázódjon. Erre viszont most nincs idő. Lencse Máté gamifikációja, vagyis játékosítása szorosan kapcsolódik a dramaturgiához, úgy is mondhatjuk, hogy a két alkotó munkája kölcsönösen meghatározza egymást. Ami viszont a társasjátékos forma nagy előnye, az éppen a részvételiség: a Proctor-ügy és a boszorkányper komplexitását esküdtszékként a résztvevő közönség első kézből tapasztalhatja. És ez egészen más rálátást biztosít, mintha hagyományos módon értelmeznénk a történetet.
Fotók: Kriskó Gergő. Forrás: Freeszfe
A három csapat a három vádlott, Abigail Williams (Jeney Luca), John Proctor (Baradlay Viktor) és Mary Warren (Ferenczi Dóra) védelmében van jelen. A cél tehát, hogy a védenc életben maradjon. Bár az Ezekiel szerepét alakító Radványi Róbert játékmester-szerepe is hasonló funkciót tölt be, minden csoport kap egy moderátort – Gyáfrás István, Csenge Lili vagy Palugyai Sára személyében –, aki közvetít a közönség és a játszók között. A tárgyalás eredménye pedig, ha minden igaz, teljes mértékben a közönség szavazatain múlik. (Kérdés, hogy átgondolt döntés eredménye-e, vagy a véletlen alakította úgy, hogy a csoportok létszáma különböző.)
A színészek alakítása ebben a tekintetben rendkívül fontos, hogy „hiteles” és „valósághű” legyen, az ugyanis nagyban befolyásolhatja a döntést. Baradlay Proctor-ábrázolása, Jeney Abigailje és Lukács Ivett Andrea Elizabethje például jóval árnyaltabb és emberibb, mint Millernél. Egyes szerepek kiesnek, mások helyenként összevonódnak – éppen ezért nem világos számomra, hogy a rendezés miért tartja meg Mercy (Czanik Dorottya) karakterét, illetve ha már megtartja, miért nem ruházza fel jelentősebb funkciókkal. Ennek ellenére a játék szórakoztató és tanulságos, az idő előrehaladtával és az előadásszámok gyarapodásával pedig remélhetőleg egyre kiforrottabb is lesz.