Két éve a Tilos az Á Könyvek gondozásában jelent meg Balássy Fanni fiatal magyar felnőttek hétköznapi nehézségeiről szóló könyve, a Bocs, hogy élek. A kortárs és nagyon konkrét társadalmi jelenségekre (ilyen az SZJA-mentesség, az ukrán háború vagy egy fővárosi buszon ért szexuális abúzus) reflektáló mű középpontjában egy szabad bölcsészet szakos, huszonéves lány áll, aki hiába próbálkozik, nem tudja magát beleerőszakolni az elvárások átláthatatlan hálózatába. Egy március 15-ei iskolai műsoron a Nemzeti dal kötelező éneklése közben kiköpetik vele a rágót, hogy aztán, talán évekkel később, a szomszédos háború kapcsán azon gondolkodjon, miért kell mindig meghalni a hazáért – miért nem lehet élni a hazáért? Legyen szó családról, párkapcsolatról, egészségügyről vagy tanulmányokról, az élet minden területén igazodni kell másokhoz, sokszor kockára téve ezzel az úgynevezett önazonosságot. Elvárások mindenhol – az esetlegesen okozott károkért felelősségvállalás sehol. Balássy prózai fragmentumaiból most Balla Richie rendezett ifjúsági előadást, amelyet a pesti közönség a MU Színház Káva Stúdiójában láthatott.
Az előadás dramaturgiája és formanyelve egyszerű, a forrásszöveget szorosan követi – a legfontosabb dramaturgiai változtatás, hogy az egyes szám első személyében narráló bölcsészlányt a RÉV Színház társulatának három színésznője (Horváth Dóra, Kiss Tünde, Tóvaj Ágnes) osztottan alakítja, így a produkció veszít az eredeti mű személyes hangvételéből, és univerzálisabb érvényű lesz. A három megformálás árnyalja is a beszélő karakterét: Horváth alakításában szerény, az elvárásoknak leginkább megfelelni igyekvő lányt látunk, akit Kiss elbűvölő lazasága vezet át Tóvaj vad látszatlázadásáig. A heterogén ábrázolások remekül kiegészítik egymást, a trió lendületessége fontos eleme az előadásnak.
Tóvaj Ágnes, Kiss Tünde
Bár ez a téma egyik jelenetben sem kerül a felszínre, a sorok mögül kiolvasható nemi egyenlőtlenség továbbra is aktuális problémája az előadásnak. A jó kedélyű Szántó Dánielt – a három színésznőhöz viszonyítva – minden esetben magasabb presztízsű pozícióban láthatja a közönség: családapaként, nőgyógyászként, tanárként, szakító félként vagy éppen erőszaktevőként. Vagyis: az elbeszélő lánynak minden gondja és megfelelési kényszere hímnemű. Ami ezzel kapcsolatban problematikus, az az (eleve hatalmi pozíciót képviselő) rendező, Balla időnkénti és rövid, titokzatos feltűnése a színen. Megjelenése a reményteli dramaturgiai pontokhoz köthető, felvillanó jelenléte megoldást sejtet, mintha valamiféle elérhetetlen megmentő-ábránd lenne. A két megoldás veszélyes együttesét feminista szempontból mindenképp érdemes megvizsgálni, mindezekből ugyanis az olvasható ki, hogy a nő életében minden férfiak által okozott nehézségre egy (másik) férfi jelenti a kiutat. A nő tehát csak passzív elszenvedője a negatív vagy pozitív eseményeknek – ez pedig tovább építi a hatalom és a hímnem párhuzamának rég berögződött, jótékonynak nem nevezhető konvencióit. Ilyen tekintetben a produkció tartalmi és formai síkja között (minden bizonnyal nem szándékolt) ellentmondás lép fel: az illemszabályok kritikáján keresztül az előadás valójában az irracionális társadalmi konvenciók ellen szólal fel, majd a színészek nemi elkülönítésével és szembeállításával tovább erősíti azokat.
Jól illusztrálja az eseményeket a Káva Stúdió terének elrendezése, az átlósan felezett négyszögletű teremben a játszók szűk, háromszög alakú területen mozoghatnak, a nézők felügyelő tekintete által szinte beszorítva. Ezt fokozzák az elegáns, fekete-fehér, iskolai rendezvény-szagú jelmezek – a látszatkeltés társadalmában vagyunk. A feltűnően, már-már idegesítően meg nem gyújtott, de hatalmas élvezetekkel „elszívott” cigaretta az előadás kezdetén szintén ezt sugallja, a valóság bocsánatkérései és a színház füstmentes cigije között szorosabb a rokonság, mint azt elsőre gondolnánk.
A fotók forrása: RÉV Színház
Az alkotók mondanivalója egymással laza összefüggésben álló élethelyzet-etűdökből mozaikszerűen rajzolódik ki, és nagyjából így hangzik: a társadalmi együttélés egyik legnagyobb ellentmondása, hogy míg a sokszor indokolatlan, jelentéktelen helyzetekben reflexszerűen kérünk bocsánatot, addig a valódi megbántások, fájdalomokozások után a sértett fél gyakran magára van utalva. Bocsánatot kérünk egy idegen megszólításakor, és bocsánatot kérünk, hogy két masnit kötünk a cipőfűzővel, de tőlünk senki nem kér elnézést a háborúkért vagy egy megalázó és traumákat okozó szakításért. A produkció gondolatisága – formájához hasonlóan – egyszerű. Nem próbálja megváltani a világot, most senki sem akar nagyot mondani, csak tapasztalatokról beszélni. A Bocs, hogy élek olyan problémákat vet fel, amikkel elsősorban a tizen- és huszonéves korosztály azonosulhat, így a tantermi körülményekhez könnyen adaptálható kamaraforma találó választás. A szórakoztató, jó humorú kivitelezés pedig nem csak feloldja a szorongató témákat, de remek táptalaja lehet a párbeszéd elindításának is.