Roppant kockázatot vállal, aki egyetlen hegedűvel lép a publikum elé. Még az egyébként rettenthetetlen Bartók is félt, amikor Menuhin bemutatta az egy szál nyirettyűre szerzett Szólószonátáját. Egy levélben ezt írta: „Féltem, hogy túl hosszú lesz; képzelje: 20 percen át egyedül csak hegedűt hallgatni. De egészen rendben volt, legalább is az én számomra…”
Meg aztán: igen kicsi a repertoár. J. S. Bach három partítája és három szólószonátája persze az alap, de ilyen művészi súlyú műveket alig lehet találni melléjük. (Bartók darabja a ritka kivételek egyike, és föltétlenül megemlítendő még Kurtág 2004-es, Hipartita című alkotása.) Persze a belga későromantikus, Eugéne Ysaÿe hat szólószonátája állandóan műsoron van (Baráti is játszott egyet közülük), de ezek – Paganini hasonló zsánerű darabjaival együtt – inkább a „metafizikus cigányzene”, enyhébb megfogalmazásban a nagyratörő giccs táborába esnek, még akkor is, ha formálásuk, hangkészletük sok tekintetben már a XX. század avant-garde-ját előlegezik meg. Ugyanakkor olyan magas technikai igényeket támasztanak, hogy nincs vérbeli és tudását bemutatni kívánó hegedűs, aki elkerülhetné őket. A maradék – és itt tényleg tisztelet a kivételnek, például Lutoslawskinak! – nagyrészt művészileg inkább igénytelen, viszont ügyesen megírt zsánerdarab (a koncert utolsó száma, Heinrich Wilhelm Ernst A nyár utolsó rózsája című kedves variációsorozata már a címével is ezt fejezi ki.)
 Baráti Kristóf |
Baráti Kristóf mind a két típusú repertoárból merített. A hangversenyt Ysaÿe második, Jacques Thibaud-nak ajánlott szonátájával kezdte, amely az Obsession melléknevet viseli. Megszállottság. Hát igen, sok szenvedély, sok tépett érzemény, sok felhorgadás és hangsúlyos elcsuklás (már a darab első ütemeiben), néhány Bach-idézet, melyekhez ráadásul a Dies irae nagy gregorián dallama társul. Baráti Kristóf, ha jól hallottam, elsősorban a szenvedélyek felkorbácsolásában (vagy a felkorbácsolt szenvedélyek tolmácsolásában) érzi otthon magát – ez talán az egész este jellemzője volt. Szellemi-emberi kockázatokat vállalt, márpedig ebben a manuálisan eleve rettenetesen kényes műben igen rizikós a „rátesz még egy lapáttal” gesztusa. De igaza lett Barátinak, vállalását fényes diadal koronázta. Mindamellett nem hanyagolta el a szonáta idézőjeles, némileg játékos karakterét sem: a variációk alapjául szolgáló Dies irae témája mindig plasztikusan, minden esetben mintegy haraphatóan lépett elő.
Ez után Bach egyik legnagyobb műve következett, a d-moll partita, a végén az ormok orma, a Chaconne. Szépen, okosan, ha nem is túl meggyőzően játszott ebben a darabban Baráti Kristóf. De valahogy görcsösen peregtek a futamok, a játék egyenletessége került veszélybe – még akkor is, ha senki nem várt gépiesen hideg (a Bach-játék egyik mai jellegzetessége ez) muzsikálást az előadótól. A Chaconne-ban a karakterek színárnyalatait éreztem sápadtabbnak a kelleténél, és a folyamatosság sem volt az interpretáció erénye: inkább színes mozaikokra omlott szét a zenei vaskapcsokkal lepecsételt forma. De a bámulatosan elsajátított technika ezúttal is tökéletesen működött – Baráti Kristóf a koncert egésze alatt egyetlen hamis hangot, egyetlen henye, elkent futamot nem játszott, és ez mindenképpen kalaplengetésre késztet.
Szünet után következett Bartók már említett Szólószonátája – füleim besúgása szerint a koncert csúcspontja. Baráti őrületes lendülettel vetette bele magát a Tempo di Ciaccona feliratú első tételébe. És ez a szenvedély végig lüktetetett. Mi sem természetesebb, hogy talán a második, Fuga feliratú tételben érte el forrpontját, ebben a tébolyultan zakatoló zenében, amelynek hangulatát az irodalmunkból csak Vörösmarty katasztrófa-verse, A vén cigány képes felidézni. Egyedül a harmadik tétel, a Melodia hagyott hiányérzetet, itt nem sikerült érzékeltetni ennek a zenének a lényegét, a teljes magányt, a monologizáló körül kialakult jeges űrt. De egy fiatalember feltehetően még nem elég érett ehhez, ide szellemi értelemben egy „még vénebb cigány” szükségeltetik.
Baráti mintegy a főprogramba építette be a ráadást, hiszen Bartók után Ernst már említett kis karakterdarabja nemigen értékelhető másként. Mindamellett jeles erényként regisztrálható, hogy a művész elkerülte az egyik oldalon a nyálasan giccses, a másik oldalon meg a túldimenzionált előadásmódot, mely nagy művészetnek hazudja az apróságot. Szép, színekben gazdag, hangulatos, makulátlanul ízléses játékot hallott a Bartók Emlékház zsúfolásig megtelt szobája, melynek száraz, azaz őszinte akusztikája egyébként igen alkalmas az efféle szólókoncertekhez. A két valódi ráadás (a derék Ernst átirata Schubert Erlkönig című dalából, valamint Bach C-dúr szonátájának Largo tétele) csak megerősítette eddigi érzéseinket: Baráti virtuóz, színpadi jelenségként rendkívül rokonszenves, a nagy, a legnagyobb karrierre is joggal igényt tartó magyar hegedűsök egyike.