Revizor: Hogy indult a munka a Kovács ikrek darabjával, a Mintapinttyel?

Ecsedi Erzsébet: Először az volt a terv, hogy megcsinálom Zalaegerszegen, de elment a főrendező, akivel dolgoztunk volna rajta. Jött a pandémia, a bezártságot nagyon rosszul viseltem, a kertig jutottam legfeljebb. Akkor mondtam a lányomnak, Ecsedi Csengének, hogy csináljuk meg ezt a darabot, mert annyira az én életemről szól. És persze nemcsak azért, mert ugyanúgy Molnár Erzsébetnek hívják benne a hölgyet, akit alakítok, mint az édesanyámat hívták, hanem ezenkívül is sok minden egyezik az én életemmel. Vidéken nőttem föl, jól ismertem ezeket a figurákat, nem volt nehéz összegyűjteni a karaktereket. Elolvasta a lányom, egy rendező más szemmel néz, húzni kellene belőle, szerencsére a fiúk azt mondták, hogy azt csinálunk vele, amit akarunk. Most került nagyjából végleges állapotába.

R: Említetted, hogy vidéken nőttél föl. Ez fontos volt neked?

EE: Igen, mert sok mindent meghatározott a későbbi életemben. Tiszadorogma akkor kis poros falu volt, de nekem ott nagyon kalandos életem volt, ha visszagondolok rá. Nagyon fiús természetem volt, nem szerettem a lányokkal „csöncsögyűrűzni”, meg ilyeneket játszani, volt íjam, nyilam, parittyám, állandóan lent lógtam a Tisza parton, a nagyfiúk megtanítottak úszni, átúsztam velük a Tiszát. Sok az örvény a Tiszában, persze, hogy lehúzott. Épp néhány nappal korábban beszélgettünk róla, hogy mit kell ilyenkor csinálni, hogy csak hagyjam magam, és akkor feljövök a felszínre – szerencsém volt, feljöttem. Megtanultam az árral szemben úszni, és ez valahogy az egész életemen végigkísér.

R: 2023-ban te kaptad a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját.

EE: Nagy meglepetés volt, hogy kaptam ezt a díjat. A kritikusok ritkán jutnak ilyen messzire, mint Zalaegerszeg. Igaz, hogy mostanában gyakrabban játszom Budapesten is, de akkor is meglepő volt. Mint ahogy az is, hogy nézik az előadást a 6SZÍNben, és kérdezik a nézők, hogy ki ez a színésznő, honnan jött, miért nem láttuk eddig, ezek olyan furcsa dolgok. Nagyon szeretjük játszani, mert mozgalmas, változatos, sok karaktert lehet benne fölvonultatni. Egyik jelentből ki, a másikba be – szeretem, hogy gyorsan kell váltani, teljesen új karakterbe lépni.

A Színházi Kritikusok Céhének életműdíjasaként. Fotó: Éder Veronika

R: Egy ilyen díjnál összegez magában az ember?

EE: Ez nagyon érdekes, mert amikor a színész csinálja a dolgát, közben nem gondol vissza, hogy korábban mi volt. Ahogy elolvastam, hogy miket írtak rólam, hogy mennyi helyen dolgoztam, szinte meglepődtem. Persze az élet is rákényszerített, mert egy színész igazából soha nincsen megfizetve, sok mindent kell csinálni ahhoz, hogy megéljen. Például zenés gyerekműsorokat, amiket hakniknak hívnak, de persze nem azok, mert nagyon föl kell készülni rájuk. Aztán ott volt a Soltis Lajos Színház, ahol rengeteget rendeztem mesedarabokat, mindenfélét, az amatőr színjátszó csoportokat, mert állandóan hívtak.

R: A szabálytalan indulásod megszabta a pályádat, amatőr színházban kezdted, utána jött a 25. Színház, a Stúdió K, ami másféle hang volt az 1970-es években.

EE: Saját bőrömön kellett megtapasztalnom dolgokat, de ez nagyon jó volt nekem. Sokat dolgoztam fiatalokkal, később Zalaegerszegen is volt stúdió, ahol tanítottam, miközben én is sokat tanultam a tanítványoktól. Ez tartott mindig fiatalon, hogy velük voltam körülvéve, ami másfajta gondolkodást igényel az embertől.

Egyszer próbálkoztam a főiskolával, de az nem volt nagy sikerélmény. Egy ilyen felvételi mindenkinek, a felvételi bizottságnak is fárasztóan hosszú, de éppen amikor én kezdtem szavalni, betolták kocsin a kávét, hát nem igazán figyeltek rám.

Számomra Kecskemét volt fontos váltás, ott kezdtem szerepeket kapni, amihez képest Szolnok kicsit visszaesés volt: sok színész dolgozott ott, nehezebb volt a beilleszkedés. Az volt a szerencsém, hogy akkoriban többen szerződtek oda a Stúdió K-ból, Fodor Tamás ismert engem, adott szerepeket, dolgoztatott. Mikor ideszerződtem Zalaegerszegre, újra mindenért meg kellett küzdenem. Az ember mindig elölről kezdi, ha megy valahová. Mivel nem voltam neves színésznő, és alulról kezdtem a pályát, megszoktam, hogy mindig, minden pillanatban bizonyítanom kell.

R: Ez a színész kiszolgáltatottsága?

EE: Ez mindig rendező- és igazgatófüggő. Van, aki igazgatóként jobban odafigyel a munkatársaira, más kevésbé. A rendezőkön is múlik, hogy hagynak-e dolgozni, hagyják-e, hogy kialakuljon a színész saját személyisége. Szerencsére mostanában kevésbé akarna befolyásolni, valószínűleg érzik rajtam, hogy már pontosan tudom, mit akarok. Elolvasom a darabot, második olvasásra megfogalmazódik bennem a karakter, amit már csak fejleszteni, finomítani kell. Amikor vígjátékot játszik az ember, nagyon nem mindegy, hogy milyen hangsúllyal mond valaki valamit, hogy ne váljon ripaccsá. És ezek csak leheletnyi dolgok. Hosszú ideig mondok magamban akár egy mondatot, amíg meg nem találom azt a hangot, amit belülről hallok. Ezért félek mindig a vígjátékoktól, hogy ne csússzon el, hogy meglegyen az a picike hangsúly a mondat végén, amit hitelessé, őszintévé teszi az alakítást. A közönség reakciója segít benne.

A Mintapinty című előadásban. A fotó forrása: 6SZÍN

R: Sokfelé játszol, van rálátásod a színházi világra. Nyilván minden színház más helyzetben van, másképp reagál a kulturális élet történéseire, megosztottságára.

EE: Sajnos nem pozitív irányba haladnak a dolgok, és ez nagyon aggasztó. Az emberek félnek, nem mernek bérletet venni, valahogy megszűnt a bizalom a színházak felé a közönség részéről. Azt érzékeljük, hogy nem elég változatos a repertoár, sokféle igény van, amit ki kellene elégíteni, de nehéz, mert vidéken kevés az igazán jó rendező. Közben persze vannak olyan színházak, ahol színvonalas munka folyik. Itt van például a szomszédban Szombathely, ahol nagyon jó rendezőkkel dolgoznak, sikerdarabokat csinálnak, imádtam ott játszani a Candide-ot, három évig ment az előadás. Székesfehérváron is három évig játszottam két darabban. Volt Kőszeg is, nyáron a Várszínház, történtek változások, el kell fogadni, most mások játszanak.

R: A hétköznapokban mindez mennyire érzékelhető?

EE: A színházban sincs már az a fajta összetartás, mint ami korábban volt. Lehetőség sincs rá. Amióta például a dohányosokat kizárták a színházból, ülünk egy ilyen kis deszkával elkerített füstölgőben, és télen fázunk. Hosszú mély beszélgetésekre vacogva lehetőség sincs. Valahol le kellene vezetni a feszültséget, azt nem lehet hazavinni, ki kellene beszélni magunkból. Régen sokan ott maradtunk előadás után, mára kevesen, már nem az igazi.

R: A szerepeid elsősorban karakterszerepek. A színész mit kezd ezzel, többre vágyik és próbál helyet keresni máshol?

EE: Igen, keres magának olyan formát, amiben meg tudja mutatni magát. Velem is így volt. Amikor én mindig csak másodhegedűs szerepeket kaptam, főszerepet soha, mert arra volt ember, akkor csináltam egy monodrámát magamnak a Shirley Valentine-t, kicsit átdolgoztam, meghúztam. Eredetileg Celldömölkre készült egy kolléganőm emlékére, vele láttam korábban, aki egy színházi fesztiválra menet autóbalesetben meghalt.

Akkor még a Bereményiék voltak Zalaegerszegen, kértem, hogy legalább egyszer hadd játsszam el – kipróbálnám, hogyan fogadják. Géza és a felesége megnézte, tetszett nekik, mondták, hogy játsszam el még egyszer. Nem mondom, hogy feminista darab, de nőkről szól. Beült nyolc darab férfi a nézőtérre, egy mosoly nem hagyta el az arcukat, nekik kellett megcsinálnom, életem legkegyetlenebb előadása volt. De aztán azt mondták, hogy mehet, és játszottam a házi színpadon.

Visszatérve a kérdésre, igen ez kell hozzá: meg kell teremteni a lehetőséget, ha nem kapjuk őket készen. Erre biztatom a tanítványaimat is. Én is arra vártam mindig, hogy felfedezzenek, de nem nagyon akartak felfedezni.

Márton Andrással A hosszú élet titka című előadásban.

R: Ilyenkor miben bízik a színész, hogy nem megy el a pályáról?

EE: Ez tényleg megfoghatatlan, hogy mi tartja ott az embert. Kétszer-háromszor megfordult a fejemben, hogy otthagyom, mert ennek így semmi értelme. Főleg az elején, amikor nagyon kapaszkodni kellett valami lehetőségért, hogy ne csak a szolgálólány szerepet, meg a három mondatokat kapjam. Aztán valami mégis itt tartja az embert, mert annyi minden más is van, ha megtalálod. Nekem talán azért volt könnyebb az egész, mert sokfelé dolgoztam. Nemcsak mint színész, de csináltam sok minden mást, rendeztem, díszletet, jelmezt terveztem. A Soltis Színházban mindent nekem kellett kezdetben megcsinálnom, én turkáltam össze a ruhákat. Aztán jött egy varrónő, valakinek az apukája a díszletben segített, és így kicsit egyszerűbb lett az élet.

R: Azért a 21. században egy kicsit elgondolkodtató ennek a színházcsinálásnak a romantikája…

EE: Igen, igen, de engem annyira elfoglaltak ezek a dolgok.

R: Hogy végül is a pályán maradtál…

EE: Mert ezeket nagyon szerettem, izgalmas volt szinte a semmiből színházat csinálni. És az élet is visszaigazolja, hogy érdemes volt. Amikor legutóbb a Kaszás Attila-díjnál jelölt voltam, sőt, bekerültem a háromba, de végül nem én kaptam meg, hanem Balla Eszter, akkor úgy éreztem, hogy ez így volt jó. Nagyon örültem neki, hogy ez a díj jó helyre került, a Jóisten így akarta, és erre én áldásomat adtam. Mert közben azt is érzékelem, hogy mennyi igazságtalanság történik, nemcsak a színházban, mindenhol. Belemásznak az ember életébe ezek a rossz helyzetek. Ki kell beszélni magamból, miközben tudom, hogy nem kellene, de az sem jó, ha magamban tartom. A méreg csak megbetegíti az embert, ha bent marad. Mostanában nehezen tudom elengedni a problémákat, de próbálok megbékélni magammal. Szerepálmaim már nincsenek, ami jön, azt szívesen megcsinálom. Azt sajnálom, hogy kevés Shakespeare-t játszottam, valahogy mindig úgy alakult, hogy ahova mentem ott éppen nem játszottak.

A Mintapinty című előadás adatlapja itt, A hosszú élet titka című előadás adatlapja itt található.