Harsányi Attila: Korábban nem nagyon játszottam monodrámát. Mondtam hosszú verseket, Kassáktól A ló meghal a madarak kirepülnek című művét, később Szilágyi Domokost. Vonzottak a nagy mennyiségű szövegek. Nyilván a tartalmuk miatt, nem akartam fölállítani Guinness-rekordot. Bár az is megfordult a fejemben, hogy Szilágyi és Kassák mellé még valami bődületet megtanulok, mondjuk Ginsbergtől az Üvöltést, aztán mégsem. Azt gondoltam, nincs ennek akkora keletje, hogy ennyi energiát belerakjak. Igazán arra voltam kíváncsi, hogy tud-e az ember színpadon izgalmas lenni egyedül ezekkel a szerzőkkel. Van-e annyi muníció belül, annyi szín, amivel érdekessé tudod tenni a szöveget? Nagyon szeretem Kassákot, apámnak tekintem az autodidaktizmusa, a fafejűsége, a kérlelhetetlensége vagy könyörtelensége miatt.
Revizor: A hosszú versek mégis mások. Hogyan lettek ebből monodrámák?
HA: 2008 táján fölhívott Tapasztó Ernő, hogy Aradon színházat csinál, jó lenne, ha ott is elmondanám a Kassákot. Megcsináltuk, utána még Mrozek Nyílt tengeren című darabját is, és aztán néhány hét múlva átküldte Alina Nelegától a Rudolf Hess tízparancsolata szövegkönyvét. Azóta töretlenül csináljuk Ernővel az előadásainkat. Nagyon sok fesztiválon játszottuk Romániában, jó kritikák születtek róla, jó a darab, és azt mondják, hogy jól tolmácsolom, ettől pedig hirtelen neve lett a szakmában az Aradi Kamaraszínháznak. Néhány évre rá következett a Sex, drugs, gods & rock’n’roll. Mindig valami ilyen típusú szöveget keresünk, és ha nem találunk, akkor összerakjuk. Nyilvánvalóan nem lehet minden évben monodrámát gyártani, az embernek öregednie kell hozzá. Ernő hozta az Eric Bogosian narratívát, ledobta az asztalra, hogy itt van tizenkilenc monológ, ebből csinálunk előadást. Láttam, hogy jók a szövegek, de semmi összefüggés nem volt köztük, szinte stand upok voltak. Én akkor olvastam Saramago Káinját, azon gondolkoztam, milyen jó lenne, ha a kettőt valahogy összehoznánk, ahol a bibliai Ember, figyelj, Ember, figyelj gondolaton van a hangsúly. Aztán átalakítottuk, kihúztuk, behúztuk, meghúztuk, elkezdtünk vele rappelni.
R: A néző a kész előadást látja, de közben arra is kíváncsi, hogyan készült el.
HA: Nem tudom, teljes a homály. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy remek ötletekkel jön a rendezőasszisztens, Fekete Réka, aztán elmegyünk a közeli „objektumba” sörözni, közben beszélgetünk, valahogy összeáll az egész. Szóval ez a mit tudom én, hogy született története. Aztán jött a Kean, azon is ültünk nagyjából két évet, többször átírtuk, ez lett belőle. Egyszer csak ott álltam a fényben, ott ült sok ember szemben velem, én meg csináltam valamit. A kész előadást. De hogyan jutottunk el oda, arra nem emlékszem.
R: Változott-e az előadás menet közben? Azért kérdezem, mert az első kettőt régóta játszod.
HA: Csak a tempó. Öt-hat perccel lassabbak voltak a darabok. A Hess korábban is megfontoltabb volt, a Sex, drugs… olyan, mint egy levegővétel. Ha nem lenne közben a székkel forgás, megfulladnék. A Keanben is szabadjára eresztettük a szöveget az eredetihez képest, minden benne van, ami nekünk fontos, a saját életünk is. Hogy hajt a szenvedély, hogy kerülj színpadra, hogy legyél és maradj azon a helyen, ami a legfontosabb egy olyan embernek, aki a színészetről álmodik.
R: „Talán a túlélni, az a jó szó ide. Szóval hogyan élte ezt túl A Harsányi, hogyan éltük ezt túl mi, nézők. Önzés on: én hogyan tudok élni ezentúl, ezen túl.” – írta Jászay Tamás a THEALTER fesztiválon látott bemutató után, amit azért idéztem, mert pontosan érzékelteti, hogyan teszi próbára nemcsak a színészt, de a nézőt is a három előadás.
HA: Csináltam már néhányszor egyszerre a hármat. Érdekes volt, Aradon meg sem kottyant, máskor meg belehaltam. Mindig eszembe jut a Hessnél, ami az első, hogy nem kellene ennyire nyomni, mert van még kettő, de aztán elkap a gépszíj. Ott a fényben nem érez az ember se fájdalmat, se fáradtságot. Én mindig szerettem volna kipróbálni az érzést, hogy nem tudod a végén, ki vagy. Meglepő dolgok jönnek ki a szervezetből, főleg a harmadiknál, nem működik már a kontroll, nem érzed azt, hogy előadást csinálsz. Ott vagy a térben, mész jobbról balra és fordítva, leülsz, ordibálsz, kapkodod a levegőt. Zsótér szokta mondani, hogy egy színész nem tud normálisan inni a színpadon, először megmutatja, hogy inni fog, aztán iszik. A Keanben már nincs fölösleges mozdulat. Az első kettő után nem is lehet, annyi energia ment el. Már a hatást sem várod a nézőtérről. A színész szeme félig mindig ott van, de ebben az állapotban nem. Ha mindenki hazamegy közben, lehet, hogy nem venném észre.
Jelenet a Rudolf Hess tízparancsolata című előadásból
R: Az első rész után a tapsot sem vártad meg, csak mutattad, hogy van még kettő, aztán a második után még egy előadás.
HA: A színész szereti a tapsot, vagy ha a cipőjéből isznak a rajongók, de ez más. Ezután nem tudod ünnepeltetni magad, egyedül akarsz lenni. Nem tudom megfogalmazni. Nem játszol, hanem vagy. Mégis eltalál sok embert a nézőtéren. Nem akarom én ezt analizálni, csak azt érzem, hogy ezt akartam csinálni egész életemben. Aztán hogy innentől kezdve mi jön, azt nem tudom. Ezek gömbvillámok, néhány pillanatig tartanak.
R: Van egy másfajta színházi éned is, hosszú keresés után 2008 óta Miskolcon játszol.
HA: Megtaláltam a helyemet, fantasztikus a társaság, fantasztikus előadások születnek. A színház is megtalálta a helyemet, én is a sajátomat, büszkeség, hogy itt vagyok. A kisebbségi komplexusomat csökkenti talán.
Jelenet a Sex, drugs, gods & rock’n’roll című előadásból
R: Kisebbségi komplexus? Tele vagy díjakkal, mindenféle pozitív visszajelzésekkel.
HA: Az két napig tart. Szorongok, minden bajom van, az összes nyavalyával rendelkezem, ami ezzel jár, jó ez vagy nem jó, persze más is így van vele, aki hasonló dolgot csinál. Miközben persze élvezem, mert olyan ez, mint a gyerekkori homokozó, csak más szinten. Szabadság? Persze, de itt sem szabad az ember teljesen, mert nem mondhatok bármit. Nem tudom én ezt megfogalmazni, szerintem az lenne a legjobb interjú, hogy fölteszed a kérdést, én meg nem válaszolok, legföljebb magamban. A végén pedig leírod, hogy köszönöm a beszélgetést…
Nagyon megmaradt bennem, amikor Kassák valamikor a századelő környékén fölvitte a verseit Csizmadia Sándorhoz, aki akkor ismert költő volt. Ő elolvasta a verseket, mondta, hogy nagyon jó, amit papírra vetett, csak ez nem vers. Menjen vissza munkásnak, ahova való. Kassák a lépcsőn lefelé menet valami olyat mondott, hogy akkor majd olyanokat fog írni, amitől betörik mások feje. Én is valami ilyet akartam csinálni.
R: A Radnóti-ested ilyen lett volna?
HA: Azt végül nem csináltam meg. Jó ötletnek tűnt, hogy a hátamra pakolok hetven kiló homokot és úgy mondom Radnóti verseit, de egy idő után az volt az érzésem, hogy nagyon hatásvadász lenne, bármennyire máshonnan szólt volna az egész.
Jelenet a Kean című előadásból. Fotók: thealterphoto2025. A képek forrása: THEALTER
R: A jelenben is vannak küzdelmei a színésznek pályán kívül is.
HA: Kortársa vagyok ennek a kornak, sok minden zavar. A színház abszolút alkalmas a kényelmetlenségek kimondására. Szerencsések azok az emberek, akik el tudnak bújni egy-egy regény, egy szerep mögé, megóvják a testi, szellemi, mentális épségüket. Azt gondolom, hogy bármennyi vacakság van körülöttünk, meg kellene őrizni bizonyos dolgokat magunkban, és erre biztos jó például az irodalom. Akkor sem fogom gyűlölni a máshonnan jövőket, ha kiplakátolják vele az országot. Benne van Márquezben, Adyban, Szent Istvánban, másokban, nekik hiszek. Olyan muníciót adnak, amivel képes vagy megőrizni az emberségedet. De hát ezek is szavak.
R: Tolod el magadtól őket, miközben azokból élsz…
HA: Mert bizonytalan vagyok, mert nehéz pontosan fogalmazni. Balikó Tamás mondta, hogy színész ne adjon interjút, mert átéli. Mindig van bennem valami kontroll. Meg ambíció is persze. Láttam, ahogy Kézdy mondta Karinthy Ki kérdezett című szövegét. Elképesztő volt, valahova ide kellene még eljutnom. Ezért érzem én a szavak bizonytalanságát. És azt gondolom, hogy nem nekem kellene ezeket elmondanom. Nem az én dolgom lenne embernek lenni, persze nekem is, de leginkább azoknak, akiknek hatalmuk van. Régóta leírták, elmondták, de ha a mába nézünk, mi értelme van. Majd pont én, a miskolci színész mondja meg, hogyan kell embernek lenni…
R: Túl vagyunk az évadnyitón, mivel kezd a miskolci színész?
HA: A Sybill című operettet Szabó Máté állítja színpadra, aztán jön két Béres Attila-rendezés, a Gettóban, illetve a Bányavirágban játszom. Lesz valami jövő nyáron Aradon is, de nem monodráma, az talán majd pár év múlva.