A holokauszt idején bujkáló zsidó családtagok fák üregeiben, szekrényekben, városi csatornákban, barlangokban vagy üres sírokban alakítottak ki ideiglenes menedékhelyeket. Ezek a búvóhelyek Natalia Romik interdiszciplináris kutatásának és az abból született kiállításnak a kiindulópontjai. A Zachęta-Nemzeti Művészeti Galéria kiállítótermeiben kilenc lengyelországi és mai ukrajnai rejtekhely felületéről készített öntvények (tükörképek) kerültek a nyilvánosság elé 2022-ben.
A búvóhelyek bejáratairól készített öntvényeket, a szoborformákat több mint ötven lengyel és ukrán kutató, köztük Aleksandra Janus antropológus által végzett interdiszciplináris kutatás eredményei kísérik, történeti dokumentumokkal, térképekkel, interjúkkal. (A projekt kurátorai Kuba Szreder és Stanisław Ruksza voltak.) A projektnek a közelmúltban is több állomása volt: Natalia Romik a karlsuhei ZKM 2024-ben megrendezett Matters of Evidence című csoportos kiállításon is részt vett projektjével, ahol KissPál Szabolcs is bemutatta A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar trilógia) című projektjét. Natalia Romik Páldi Lívia meghívására érkezett Budapestre és KissPál Szabolcs segítségével adott elő a Lengyel Intézetben.
Revizor: Történészként, építészként és képzőművészként a munkásságod a zsidó emlékezetre és a holokauszt emlékezetpolitikájára összpontosít Kelet-Európában, különösen Lengyelországban és Ukrajnában. Részt vettél zsidó emlékhelyek újjáépítésében és létrehoztad a Nomadic Shtetl Archive projektet, amelynek célja, hogy a helyi közösségeket bevonja a kisvárosi zsidó közösségek emlékezési gyakorlataiba. A budapesti Lengyel Intézetben Hideouts, The Architecture of Survival (Búvóhelyek, A túlélés építészete) címmel tartottál előadást. Hogyan találkoztál Páldi Líviával és KissPál Szabolccsal? Adtak-e konkrét szempontrendszert a budapesti előadásodhoz?
Natalia Romik: Nagy hatással van rám a budapesti OFF-Biennále működése és szervezésének a folyamata, illetve az, ahogyan a kortárs művészet alternatíváinak, látásmódjának és megközelítéseinek minőségével foglalkoznak. Ismerem a magyarországi kulturális-politikai helyzetet, és ez egy elképesztő vállalás. Az OFF-Biennále igazán komoly és fontos kezdeményezés a magyar kurátorok részéről, és Lengyelországban is ismert, Kuba Szreder miatt is, aki Páldi Líviával és KissPál Szabolccsal dolgozott együtt. Van viszonyítási alapom, hiszen a kulturális működés rendkívül nehéz volt a Jog és Igazságosság (Prawo i Sprawiedliwość) rezsime alatt. Főleg az alapítványok működésében jelentett nehézséget, hogy hogyan tudnak a kiállításaikra támogatást szerezni. Úgy vélem, hogy az összehasonlításom releváns: a hasonlóságok Magyarország és Lengyelország között segítettek megérteni, hogy milyen ez a helyzet, és milyen kihívást jelent számunkra, kulturális területen dolgozók számára. Nem igazán tudjuk összevetni ezeket a konkrét eseteket más európai országokkal.
Az OFF-Biennálé kapcsán pedig valójában ez volt az első látogatásom Budapesten, és le voltam nyűgözve. KissPállal a varsói Modern Művészetek Múzeumában találkoztunk pár éve, a Never Again: Art against War and Fascism in the 20th and 21st Centuries című kiállításon, amely az antifasiszta művészetet és annak történelmi kontextusa közötti kapcsolatot vizsgálta. Találkoztunk a karlsruhei ZKM-ben megrendezett Matters of Evidence című kiállítás kapcsán is, ahol az ő munkája is szerepelt. A Matters of Evidence tulajdonképpen a Hideouts spin-out projektje. Kuba Szreder kurátorral közösen döntöttünk a Hideouts kibővítéséről, hogy teret adjunk nemzetközi művészeknek és olyan kutatóknak is, mint KissPál. Mindemellett fontos volt, hogy a német közönség is találkozhasson kutatásainkkal. KissPál esetében természetesen a Nagy-Magyarországról szóló projektje került be a kiállításba, A műhegyektől a politikai vallásig (Magyar trilógia) című. Volt egy panelbeszélgetése is, a Calling Material Witnesses to Counter Nationalist Narratives, ahol a kutatómunkája különböző aspektusait vette sorra, összhangban a kiállítás koncepciójával, amely olyan művészek, aktivisták és tudósok projektjeit vizsgálta, akik megkérdőjelezik a történelem nacionalista újraértelmezéseit. Ez nagyszerű előadás volt: csodálom KissPál projektjének intellektuális kereteit.
A rejtekhely bejáratát ábrázoló szobor egy zsovkvai magánházban, fotó: Daniel Chrobak, Zachęta Nemzeti Művészeti Galéria, 2022
R: Hogyan tudnád összefoglalni a Hideouts (Búvóhelyek) projektet? Hol látod ezt a projektet a részvételen alapuló művészeti projektek skáláján?
NR: A kutatáson alapuló projektemből készült kiállítás kurátorai Ruksza Stach és Kuba Szreder voltak. Egy ilyen nagyszabású projektet, amelyet a Gerda Henkel Alapítvány (Gerda Henkel Stiftung) és a Shoah Emlékére Alapítvány (Foundation for the Memory of the Shoah) is támogatott, nehéz lett volna egyedül végigcsinálni. Hetvennégy, különböző területről érkező kutatóval dolgoztam együtt, így lehetőségem nyílt arra, hogy együttműködjek dendrológusokkal, antropológusokkal, történészekkel, urbanistákkal. Együtt dolgoztam a lvivi Várostörténeti Központtal, amely ezen a területen az egyik legfontosabb intézmény a világon. A Hideouts projekt csak egy része a nagyobb kutatásomnak.
Művészként és építészként évekig utaztam a Nomadic Shtetl Archive nevű, kutatáson alapuló projektemmel egyik városból a másikba. Megosztottam a helyi közösségekkel a saját városuk építészeti múltjáról szóló ismereteimet, ezzel egyidejűleg pedig saját emlékeik megosztására kértem őket. Visszatérve a Hideouts-ra: a projekt kezdetén már rendelkeztem egy jól kiépített kapcsolatrendszerrel, ismertem embereket a helyi kultúrházakban, civil szervezetekben. Ismertem a történeteket is, hiszen előtte már számos helyszíni kutatást végeztem. Minden esetben nagyon fontosak voltak a helyi múzeumok, levéltárak, archívumok dokumentumai.
A Józef tölgy Wiśniowában, kutatás Jerzy Bralczyk dendrológussal, fotó: the County Center for Culture and Tourism, Wiśniowa
Azonban Wiśniowa (más néven Visnova, Kárpátalja vajdaságban, Délkelet-Lengyelországban) esetében a történet nagyon más volt. Volt egy helyi pletyka, egyfajta városi legenda, miszerint emberek rejtőztek egy többszáz éves odvas tölgyfában, más néven a kéményfában. Utánajártam és valóban, még ma is áll ott egy üres üregű tölgyfa. A fa mellett ma a helyi kultúrház van, de korábban egy magánrezidencia régi kastélyépületéhez tartozó területen volt megtalálható. A helyi legenda szerint bujkált a fában egy testvérpár, ez pedig a Hideouts-hoz kiindulópontot adott. Emellett különböző intézmények, például a Polin Múzeum honlapján is feltűnt a történet, tehát történelmileg igazolt volt, hogy valóban ott rejtőztek emberek. Van egy rész a könyvemben, ami ezt tárgyalja:
„A több mint 650 éves Józef-tölgy a Podkarpacie régióban található Wiśniowa kastélykomplexum területén lévő parkban nő. A helyi közösség őrzi az emlékét, hogy a háborús időkben zsidó testvérek rejtekhelye volt, amit egy Julian Pelc nevű újságíró háború utáni beszámolója is megerősít. A Józef-tölgy egy kéményes fa, középen szinte teljes magasságában üreges. A háború alatt a belsejébe egy emberek számára hozzáférhető szinten volt a bejárat. Mára a bejárat benőtt, és csak egy kis rés maradt, amelyen keresztül be lehet nézni a belsejébe. A fa belsejében tucatnyi falépcső és fémpanel található. Dawid és Paul Denholz számára, akik a közeli Frysztakból érkeztek, valószínűleg ez volt az egyik rejtekhely a sok közül. Miután 1942-ben megszöktek a krakkói KL Plaszow táborából, a környező erdőkben, mezőkön és tanyákon bújtak el. Az egykori szomszédok közül voltak, akik a segítségükre siettek, mások halálos veszélyt jelentettek számukra… [A] háború befejezése után mindketten az Egyesült Államokban telepedtek le.”
A kutatómunkánknak az is a része volt, hogy először nem Denholz néven találtuk meg őket, a múzeumi források ugyanis Hymi-testvérekként említették őket. Ez volt az a pillanat, amikor az antropológus Aleksandra Janusszal arra gondoltunk, hogy ez a név nem igazán zsidó név. A levéltárban töltött év után elhatároztam, hogy a helyi dendrológussal közösen megvizsgáljuk a fát. Bevezettünk egy endoszkópos kamerát a fa belsejébe, és meglepetésünkre két lépcsőt találtunk benne, fémbetétekkel borítva. Nem sokkal később továbbmentünk, majd Rafał Żwirekkel együtt tizennégy lépcsőt láttunk a fa belsejében. És egy polcot is kivettünk a fából a dendrológussal, aki 1942-re datálta az anyagot, ami egyértelmű bizonyíték volt.
Nagyon fontos volt a számomra, hogy megmutassam a nemzetközi közönségnek, hogy vannak bizonyítékok, vagyis kézzelfogható tárgyak, mint a búvóhelyek fizikai bejárata, a régészeti felmérések, továbbá a holokauszt túlélőivel készített interjúk, a konkrét tanúvallomások. Lényeges volt, hogy ne csak művészként, hanem történészként is bemutathassam a bizonyítékokat. A kutatás során találkoztunk a helyi tanárokkal, akik elmondták, hogy épp egy könyvön dolgoznak a helyi stetlről, és megtalálták a testvérek valódi nevét. Ennek örömére, hogy egészben lássuk a történetet, megtaláltuk a testvérek lányait, akik a fák között rejtőztek. Ők később rengeteg, a kiállításon bemutatott dokumentumot küldtek nekünk. Ebben látom a képzőművészet lehetőségét: egy projekten belül képes összehozni a társterületeket, például a zsidó kultúratudományt, az antropológiát, a dendrológiát és az építészetet.
A Nomadic Shtetl Archive a kocki piactéren. Fotó: Natalia Romik, 2016.
R: Nagyon izgalmas, hogy a projekted egyrészt a képzelet, a helyi városi legendák, másrészt a történelmi tények alapján dolgozik. Ez érdekes már önmagában is, az pedig még izgalmasabb, hogy hogyan bizonyítjuk ezek létezését egy kiállítói térben. A kortárs művészetnek szerinted mennyiben feladata a társadalmi felelősségvállalás?
NR: A képzőművészetben gyakran találkozunk egyfajta „ejtőernyős” kutatással. Ez nagyon veszélyes, különösen, ha fontos társadalmi vagy történelmi témákról van szó a koncepcióban, a műtárgy azonban felületesen érinti azt. Képzőművészeti tárgyként lehet, hogy szép, esztétikailag érdekes, de nincs mögötte történet. Ma már valamennyire elvárás, hogy a képzőművészek olyan témákkal dolgozzanak, mint a nemek közötti egyenlőség, a népirtás vagy a holokauszt. Úgy gondolom, hogy a művészeknek feladatuk lenne az is, hogy koalíciókat hozzanak létre más kutatókkal, és hogy erősebb politikai és társadalmilag elkötelezett hozzáállást képviseljenek, különösen a mostanihoz hasonló politikai bizonytalanságban. Cél lehetne megmutatni, hogyan lehet másképp gondolkodni. A Búvóhelyek. A túlélés építészete kiállítás mindenekelőtt a holokausztról, de a kortárs szolidaritásról és az együttműködés lehetőségeiről is szólt.
R: Ismersz más olyan kiállításokat, amelyek a szomszédok szemszögével foglalkoznak a holokausztban? Nekem a Some Were Neighbors, Collaboration & Complicity in the Holocaust című kiállítás jutott eszembe az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumából.
NR: Lengyelországban sok kiállítás szól helyi projektekről és közösségekről. Daniel Rycharski például arról ismert, hogy munkáiban a vallás, a vidéki élet és az LMBTQ+ identitás témáit kutatja, különösen vidéken. Sok kiállítása van a helyi közösséggel, saját szülőfalujában dolgozik. Ez egy kicsit más, de fontos társadalmi projekt. Érdekes, hogy a lengyelországi képzőművészek továbbra is foglalkoznak a kisvárosok és falvak témájával, jó példák Cecylia Malik és Diana Lelonek munkái. A feminista tematikára példa a Babiniec fesztivál Będzinben, amelyet a Brama Cukermana Alapítvány szervezett, amely napi szinten foglalkozik a zsidó örökség védelmével. Ők szervezték ezt a feminista zsidó kisfesztivált, ahová olyan művészeket hívtak meg, akik ténylegesen zsidó témákkal foglalkoztak kutatásaikban. Összességében a kortárs lengyel képzőművészek szívesen foglalkoznak kisebbségeket érintő kérdésekkel, bár ennek megvan a nehézsége is, ha az anyagi források hiányára gondolunk.
R: Ebből a szempontból etnográfusként is dolgozol munkád során, amikor egyenesen a közösségekhez mész, velük dolgozol, tőlük kapod a forrásaidat.
NR: Igen. Néhány évvel ezelőtt a Nomadic Shtetl Archívum projekt során egy tükörfelülettel bevont kamionnal bejártam egy tucatnyi kisvárost, hogy felidézzem a közösségekben a saját zsidó múltjukkal kapcsolatos emlékeiket. A résztvevőket a holokauszt tragikus öröksége és egykori zsidó szomszédaik hűlt helye érdekelte. A hallott történeteket nem szépítették, az emberek hajlandóak voltak megosztani a sokszor megrázó élményeiket, és nem zárkóztak el olyan nehéz témák felvetésétől sem, mint az antiszemitizmus és annak politikai aktualitása. A koncepciónk az volt, hogy megosszuk a helyiekkel a valódi történeteket, emellett beszéljünk a zsidó restitúció aktualitásairól is, mert tudjuk, hogy a lengyelek zsidó háztartásokat, magáningatlanokat és magántárgyakat koboztak el, és ez még ma is tabu. Magdalena Waligórska, a nagyszerű történész és szociológus erről a témáról írt könyvet. Vele együtt dolgozunk a Nomadic Shtetl Archívummal a Humboldt Egyetemmel közösen, mert két év múlva Lengyelországban az ő projektjével haladunk tovább.
Az archívumban történelmi térképeket, helyi dokumentumokat, tanúvallomásokat, fotókat, néha verseket adtam az embereknek, de hoztak saját tárgyakat is, például mert nem tudták elolvasni jiddisül íródott dokumentumot. És azt hiszem, hogy az archívumunk a design és a művészi hozzájárulás miatt is nagyon jól sikerült. Ez tulajdonképpen abban mutatkozott meg igazán, amikor a legnehezebb témákról, például a pogromokról beszéltünk. Megtaláltuk ezt a fajta rést és egy nagyon különleges, biztonságos teret, ahol az emberek biztonságban érezték magukat és megnyíltak a legnehezebb témák kapcsán.
A projektünknek még nincs vége, folytatjuk. Ez nem csak az építészetről vagy a történelmi folyamatról szól, hanem az emlékezésről is. A fő álmom most, hogy kortárs rejtekhelyeket és menedékhelyeket tárjunk fel egy világméretű skálán. Hogyan és hol bújnak el az emberek Ukrajnában, Izraelben, Palesztinában, hogyan építenek menedékhelyeket? Szeretném folytatni a projektet a jelenlegi politikai rendszerekre rávetítve.
R: Említetted, hogy tanúvallomások szóltak arról, hogy a háború alatt több rejtekhelyet használtak, és sokan a biztonságuk megőrzése érdekében gyakran változtattak búvóhelyet.
NR: A zsidó búvó- és rejtekhelyeket meglehetősen elhanyagolták eddig, kimaradtak a holokausztkutatásokból. Egyrészt az erózió miatt, mert valóban sok elpusztult közülük, másrészt soha nem álltak a kutatók fókuszában. Sokat tudunk a bujkáló emberekről, de a rejtekhelyeikről és azok fizikai léptékeiről keveset vagy semmit sem találtunk. A projekt kezdeteitől fogva tudtam, hogy éppen emiatt szükségem van bizonyítékokra a helyszínekről.
Meg kell említenem a projektem másik fontos állomását, amely az ArchiTube (Przemysław Kluźniak) földmérő céggel való együttműködés keretei között valósult meg, amely kitágította a projektet Ukrajna különböző helyszíneire. A legbonyolultabb feladatok közé tartozott az Ozernya- és Vertreba-barlangok feltárása és felmérése, ahol a Stremer zsidó család több mint egy évig bujkált. 1944. április 12-én az egész csoport elhagyta a barlangot, egyesek akár másfél éven át életben maradtak mindkét barlangban. És ez a barlang elképesztő kiterjedésű volt.
A könyvemben erről így írok: „1943. május 1-jén összesen 38 ember élt a barlangban. A barlang, amelynek neve lengyelül azt jelenti, hogy ’a tó’, közel 150 km hosszú folyosókra ágazik szét, és ivóvízhez is hozzáférhetünk. Az ott bujkálók, akárcsak a Vertreba-barlangban, a barlangon belüli helyiségeket is kialakították és felszerelték, például a gabona őrlésére szolgáló kürtővel, amely ma is ott van… Az előző rejtekhelytől eltérően itt a férfiak is rejtve maradtak, de rendszeresen kijöttek a felszínre (főleg éjszaka) élelemért és nyersanyagokért. A teljes csoport 1944. április 12-én hagyta el a barlangot, egyesek akár 511 napig is életben maradtak a két barlangban. Az egyik család történetét Esther Stermer írta le We Fight to Survive [2008] című könyvében, és szerepelt Janet Tobias No Place on Earth [2012] című filmjében, amelyet Chris Nicola barlangrajongóval közösen készített. Jelenlétük nyomai még mindig megtalálhatók mindkét barlangban.”
Ez a búvóhely különösen nehéz terepnek bizonyult, hiszen külön szakembert és felszereléseket kellett szerezni hozzá. De muszáj volt, hogy erről is szülessen egy öntvény az archívumban. A kiállításon ugyanis a dokumentumok, 3D-szkennelések, archív térképek és a holokauszt-túlélőkkel készített interjúk mellett a búvóhelyek egyes részeinek öntvényei is szerepelnek, és tudtam, hogy ez fontos lehet. A szobrok és azok képzőművészeti megjelenítése az egész kiállítás szempontjából jelentős: ma is úgy gondolom, hogy jól működnek egy kiállítótérben. Az emberek beszélgettek egymással, összehasonlították őket. Szeretnék tovább dolgozni a kortárs rejtekhelyek témáján, a feltárt barlang után nem sokkal a lengyel-fehérorosz határra mentünk, ahol földmérőkkel elkészítettük egy közelmúltbeli rejtekhely szkennelését, amire Natalia Judzińska talált rá. Ez fontos tanúságtétel arról, hogy mi történik a menekültekkel Európában, és hogy az új törvények több száz menekült halálához vezettek.
Szobor a Józef tölgyről, fotó: Jakub Celej, Zachęta National Gallery of Art in Warsaw, 2022.
R: A búvóhelyeket lehet-e alternatív emlékhelyeknek tekinteni? Te úgy gondolsz rájuk?
NR: Igen, többször előfordult, amikor így gondoltam rájuk, és ne feledjük, hogy mindezzel együtt nem volt igazán gyakori, hogy a zsidók egy évnél tovább maradtak egy rejtekhelyen. Van egy igazán híres példa az ellenkező esetre: Clara Kramer, született Clara Schwarz, egy zsidó nő, úgy élte túl a holokausztot, hogy családjával egy bunkerben bujkált lengyel szülővárosában, Zolkiewben (ma Zhovkva). Ő és a családja két másik családdal együtt, egy ház alatt ásott kúszólyukban rejtőzött majdnem két évig. Egy nem zsidó lengyel család, Becksék, saját életüket kockáztatva biztosítottak nekik élelmet és menedéket. Néha módszertani szempontból nehéz megmondani, hogy rejtekhely volt-e, ha csak néhány órát tartózkodtak ott, de véleményem szerint igen. Mint a Denholz-testvérek példáján is látjuk, ők nem az egész megszállást egy fán töltötték, hanem egy erdőben, magánházaknál, a varsói Płaszówban lévő koncentrációs táborból menekültek. A projektem során készített öntvények emléket állíthatnak nekik, az öntvényeim ezüstje egyúttal tisztelgés is az amatőr építészeti eljárásaik előtt, visszaidézve azokat a pillanatokat, amikor a rendelkezésükre álló eszközöket alkalmazták, és többnyire az éjszakai órákban, a szomszédoktól való félelemtől és a lebukástól reszketve hozták létre búvóhelyeiket.
