Revizor: A cím könnyed utazási élményt sugall. Konkrét utazást dolgoz fel az előadás vagy inkább egy metaforikusat?

Ördög Tamás: Volt konkrét utazás, nyertünk egy művészeti rezidencián, így meghívást kaptunk Japánba. Idén nyáron két gyermekünkkel majdnem hat hetet töltöttünk egy elhagyatott, kis házban a Fudzsi lábánál. Nagyon vadregényes volt. De jól érzed, túlnőtt az utazáson az előadás. Nem arra vállalkozunk, hogy az ottani élményeinket elmeséljük, mert elmondhatatlan, ami ott ért minket. Inkább önvizsgálatot tartottunk, és azt kerestük ott is, hogy hol tartunk, hogyan hat ránk a teljesen más környezet. Ami igazán nehéz volt: hazajönni. Eléggé megviselt.

R: Milyen szempontból?

ÖT: Közhelyes, de kinyílt a világ, pedig előtte is utaztunk az előadásainkkal. Nem valami olyasmi történt, amit még sohasem éltük meg, csak most valahogy megláttuk, hogy mennyire be vagyunk tokosodva a gondolatainkba, a saját köreinkbe. Japánban egyáltalán nem működnek azok a társadalmi, kulturális formák és normák, amiket itthon és Európában megszoktunk. Kultúrsokkot éltünk át amiatt is, hogy mennyire mást értünk fogalmak alatt. Amit mi Magyarországon kedvesnek mondanánk, az Japánban a bunkó. Mást értünk fogalmakon, szavakon. Volt a rezidencián egy japán művész, aki a programot vitte, és ahhoz szokott, hogy havonta nemzetközi művészek jönnek. A magyar agyammal azt érzékeltem, hogy egyáltalán nem törődik velünk. Nehéz volt rájönnöm, hetekbe telt, mire felfogtam: ő azzal tisztel meg bennünket, hogy békén hagy. Nem mint a nagyanyám, aki mindig a nyakunkra jár, hogy minden oké-e, mit segítsen, főzzön-e valamit. Ennek pont az ellenkezőjét tapasztalhattuk meg. Fel kellett fognom, hogy vendéglátónk pont azzal tisztel meg, hogy a magánteremet, az intim szférámat tiszteletben tartja.

R: Mi volt a legnagyobb élmény számodra Japánban?

ÖT: Leginkább a kulturális különbségek, hogy mennyire máshogy működnek az emberek. Színházi szempontból is érdekes ez. Nem tudom elképzelni, hogy a mi előadásainkat ott bárki megértse. Egyszerűen nem olvashatók, teljesen mást értenének dolgokon. Elképzelem, hogy odaviszek egy nagyon őszinte, lélektanilag alaposan elemzett, kivesézett darabot – az teljesen félreolvasható lenne a japán nézőnek.

R: Régóta alkotótársak vagytok Emőkével, mégsem lehetett egyszerű ketten megírni egy darabot.

ÖT: Már tavasszal kitaláltuk, és a Trafó nyitott volt rá, hogy szülessen majd a japán útból egy előadás. Úgy mentünk ki, hogy tudtuk, szeretnénk az útból majd valamit megmutatni, de nem terheltük ezzel magunkat. Hagytuk, hogy történjenek a dolgok, engedtük, hogy átmossanak az élmények. Úgy éreztük, torzítaná a képet, ha végig azon pörögnénk, hogy mindezt hogyan mutatjuk majd meg. Akkora volt a kultúrsokk, hogy azt sem tudtuk, merre forogjunk, ezért inkább a dolgok megélésére koncentráltunk. A hazajövetelünk után kezdődött az intenzívebb beszélgetés, hogy mi legyen. Az előadás nem is a japán élményekre koncentrál, mert azt éreztük, hogy az teljesen átadhatatlan lenne. Egy útikönyv színvonalán vagy Instagram-sztoriként lehetne róla beszélni. A színháznak nem az a lényege, hogy Instagram-színvonalon pagodákat, szentélyeket mutogassunk kis, színes sztorikkal, hanem inkább azt fogjuk meg, hogyan hatott ránk, alkotó emberekre ez az utazás. Látlelet arról, hogy milyen folyamatokat, gondolatokat indított el bennünk. Hol tartunk most színészként, rendezőként, alkotóként. Magába a létrehozás, a próba folyamatába engedünk bepillantást. Erős kísérlet arra, hogyan lehet a létrehozás aktusába,  a testi-lelki-agyi bolyongásokba bevonni a nézőt. Hogy lehet magát a létrehozást olyan performatívvá tenni, hogy az már maga az előadás.

Pásztor Dániel és Cuhorka Emese az előadás próbáján

R: Milyen lesz, inkább humoros, lírai vagy dokumentarista?

ÖT: Remélem, ez az összes jelző érvényes rá, ezeknek a keveréke lesz az előadás. Humoros is, mert beszél arról a közállapotról is, amiben mindannyian vagyunk, különösen arról, amiben a szakmánk most van. Ez egy furcsa, felajzott, folyamatosan a krízis peremén táncoló lelkiállapot. Dokumentarista is, mert önmagunkat írtuk színpadra. Mindig nagy kérdés, amikor valaki magáról ír, akkor az mennyire igaz. Amikor korábban Ibsen-, Strindberg- vagy Csehov-előadást csináltunk, kísérleteztünk, hogyan tudjuk magunkra húzni annyira, hogy Ibsenből szinte már megszűnjön Ibsen. Az volt a célunk, hogy az legyen a nézőnek az érzete, hogy ez nem egy régebben megírt dráma, hanem a szereplők hús-vér emberek. Az alkotási folyamatba már akkor is bekerültek saját történeteink, átírásaink, olvasataink a klasszikus szövegekről. Ez itt is megjelenik, és ahogy mindig a fikció vagy a valóság határán próbálunk egyensúlyozni, ez itt most élesen ki fog jönni attól, hogy ugyan egy valós történet, de alkotótársakat is hívtunk magunk mellé. Sokan leszünk a színpadon. Olyan lesz, mint egy játék az önéletrajzzal. Játszunk azzal is, hogy: valóban mi vagyunk ezek? Vagy azt mutatjuk meg most nektek kedves nézők, amit ti gondoltok rólunk, amit feltételeztek rólunk, vagy amit elvártok tőlünk? Vagy annak pont az ellenkezőjét? Látványtervezőnk, Izsák Lili most szereplő lesz a színpadon, ahogyan Kalicz Máté is, aki a videós munkáinkat szokta csinálni. Zsótér Sándor, aki ugyan sokat játszik mostanában, de bennem erősen rendezőként él, kapcsolódik ahhoz, hogy az előadás hívószava: az olvasópróba. Többet nem árulok el, mert nem szeretnék spoilerezni.

R: Emőkével önmagatokat játsszátok?

ÖT: Önmagunkat játsszuk, de hazugságokkal. Nagyon hosszú volt az írási folyamat.

R: Hogy képzeljük el a páros írást? Egy Google dokumentumba mindketten beleírtok?

ÖT: Igen, a Google Docs jó barátunk. Lehet szerkeszteni, javasolni, kommentelni. A közös írás mindig nehéz, én sem tudom, hogy hogyan kell. Bár egy felvonásban játsszuk, két elég jól elhatárolható részből áll az előadás, az egyiket én írtam, a másikat pedig Emőke. Persze egymáséba is belebeszéltünk, meg javasoltunk dolgokat, szerkesztettünk. Végül abszolút közös munka lett.

R: Mennyire hangsúlyos az előadásban, hogy milyen szülőnek lenni?

ÖT: Az az egyik fő kérdés, hogy szülőként hogyan lehet művésznek lenni, művészként milyen szülőnek lenni. Az is koncepcionális kérdés volt, hogy többségben legyenek a színpadon azok, akinek már van gyerekük, és van erről valós tapasztalatuk, gondolatuk, élményük.

R: Mekkorák a gyerekeitek?

ÖT: Hét és kilenc évesek.

R: Akkor már sokat megérthettek az utazásból és Japánból. 

ÖT: Igen, én is azt láttam rajtuk, hogy nekik is óriási élmény volt.

R: Meglepő, hogy 18-as karikát kapott az előadás. Miért volt erre szükség?

ÖT: Szélsőségesen fogtuk meg a témát, elvittük teljes fikcióban a falig, az őrületig. Egy röntgenkép az alkotás folyamatának tébolyáról, miközben önmagunk sérülékenységét is felvállaljuk.

Cuhorka Emese és Kerekes Éva az előadás próbáján

R: A Trafó törzsközönsége a célközönség?

ÖT:  Elég jól be lehet lőni, hogy ki az, aki szívesen jön a Trafóba. A gondolkodási folyamatot erősen meghatározta, hogy tudtuk, az előadás a nagyterembe készül. A Trafó közönsége nagyon nyitott, kíváncsi, szereti, ha meglepik, és mer még meglepődni. Attól félek, hogy a nézőkből ez kezd kikopni. Mintha túl sok mindent támadásként érzékelne a közönség, ami lehet, hogy azért van, mert mindenki irritált, pattanásig feszült a hétköznapokban. A színháznak feladata, hogy kizökkentsen, meglepjen vagy provokáljon. Egy jó színház sarokba szorít, nem hagyja, hogy úgy menjek ki a teremből, mint ahogy bementem. Azt érzem, hogy a néző egyre kevésbé nyitott ilyenfajta játékra vagy párbeszédre, mostanában minden bele van rágva az emberek szájába.

R: Nem aktuálpolitizálsz, de politikus gondolatok gyakran felbukkannak a rendezéseidben. Lehet ma apolitikus egy művész, vagy fontos kimondani, hogy mit gondolsz eseményekről, folyamatokról, botrányokról?

ÖT: Ki lehet mondani, de sokkal jobban izgat, amikor ez nem direkten történik. Mi kezdettől fogva ezt csináljuk. Önmagában a puszta létezésünk egy politikai állítás. Maga a független lét is, és azon belül az is, hogy milyen válaszokat adunk a megszorításokra, milyen témákat választunk vagy a család, amit kezdetek óta intenzíven vizsgálunk. Érdekel, hogy a családon vagy a párkapcsolaton belül milyen dinamikák vannak. Előadásaink mindig azt tükrözik, hogy milyen állapotban vagyunk. Akár A kék lagúna, szavak nélkül. Milyen mentális állapotban vagyunk, mennyi averzió, mennyi gyengédség van bennünk? Merünk-e gyengédek, kedvesek lenni? Mennyire zárkózunk be, mennyire látunk ki a saját fejünkből? Mennyire hallgatunk meg másokat? Mennyire vagyunk nyitottak, merünk-e sérülékenyek lenni?

R: Mi most a legnagyobb kihívás a Dollár Papa Gyermekei számára? 

ÖT: Az életben maradás. Nagyon beszűkültek a források. Az utóbbi egy évben azt érzem, hogy beindult egy daráló. Előtte is csökkent minden, de most olyan intenzív lett a megszorítás, az ellehetetlenítés, hogy nem tudok semmi pozitívat mondani. Azt látom a környezetemben, hogy szűnnek meg társulatok, mindenkinek csökken az előadásszáma. A bemutatók száma is csökkent, független területen nincs már miből létrehozni új produkciókat. Ha nem lenne a Trafó, mi sem tudnánk megcsinálni ezt az előadást, mert máshonnan nem érhetők el a szükséges források. Az a lassú elhalás, ami már érezhető volt az utóbbi években, most nagyon felgyorsult.

R: Beszédes volt, amikor kiderült, hogy az NKA annyi pénzt osztott fel a független társulatok között egy évben, mint amennyit a propagandát közvetítő MTVA sminkelésre költött.

ÖT: Évek óta érződik, hogy a fontosságban hol vagyunk. Érdekes kérdés a mostani előadás kapcsán is, hogy meddig tudod magaddal elhitetni, fontosak a témáid, és az, amit csinálsz. Ez is egy nagy kérdés a függetleneknél. A szabadúszó színész mint foglalkozás lassan meg fog szűnni, mert nem tudják magukat fenntartani az emberek. Itt is az amerikai modell jön. Mindenkinek lesz egy „civil” szakmája, mellette ingyen próbál esténként vagy amikor éppen nem dolgozik, és apró-cseprő előadáspénzekért játszik. Ezt is lehet, csak a kultúránk meg nem ez, nem ebben szocializálódtunk, senki nem erre vágyott, nem ezt szeretné.

R: Ha jövő áprilisban változások lennének, új kormány jönne, és a Magyar Péter mellett feltűnő Nagy Ervint neveznék ki a színházakért is felelős kulturális miniszterré, mit kérnél tőle?

ÖT: Szakmaiságot. Mert szerintem az egyáltalán nincs. Mivel nincsenek szakmai alapú döntések, azt látom, hogy már nagyon szakma sincs. Akkora már a baj, a megosztottság, az összevisszaság, hogy nem is lehet erre a kérdésre jól válaszolni.

R: Ilyen helyzetben egy művészeti szakgimnázium színészmesterség tanáraként mit tudsz mondani a növendékeidnek?

ÖT: Emőkének is lett osztálya, és ebben az előadásunkban is megjelennek a tanítványaink mind a két osztályból. Tanárként megpróbálunk a szűkülő lehetőségekhez képest gyakorlatot biztosítani nekik. Fontos, hogy jelen legyenek, lássanak közelről is egy próbafolyamatot és egy előadást élőben. Önállóságot próbálok nekik tanítani, nem tudok másban hinni. Higgyenek magukban, és ne várjanak lehetőségre, biztatásra vagy csodára, hanem álljanak bele, és csinálják akár önmaguk! Szét van verve a színészképzés. Hatalmas ott is a krízis, ezért nagyon nehéz mit mondani a diákjainknak azzal kapcsolatban, hogy hova felvételizzenek, hova menjenek egyetemre. Amikor még mi felvételiztünk Emőkével, volt egy jövőkép, vagy legalábbis egy illúziója egyfajta jövőnek. Az ember el tudta magát képzelni valahol. Most ilyen nincs. Azt látom, hogy aki 18-20 évesen színész akar lenni, őrült helyzetben van. Nem látják, hogy mi a szakma, mert annyira zilált vagy sokféle, de közben meg egyféle. Tanárként is érzem ennek a súlyát. Nehéz, hogy ne legyél egy idióta, aki hápog.