Revizor: Volt olyan személyes élményed, ami hasonló kiindulópontnak tekinthető A Pusztítóhoz, mint a gyermekotthonban gondozóként szerzett tapasztalataid a Respect for the 23 000 esetén, amellyel tavaly elnyerted a legjobb táncelőadásnak járó Lábán Rudolf-díjat?

Raubinek Lili: Tavaly áprilisban született meg a kislányom, Rézi, és amíg vártuk őt, sok olyan tényező volt, ami a magyar egészségügy mélységes mély bugyraiba vezetett. Mindenféle komplikációk merültek fel, emiatt elég sok időt töltöttem el ott, így jobban beleláttam az egészségügybe. Amikor hét órát ültem a Semmelweis Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján, a SOTE II-n egy nagyon kényelmetlen széken, nagyon terhesen, akkor az a gondolat született meg bennem, hogy el akarom pusztítani magam körül ezt az egészet, mert borzasztó és megalázó. Rézi születése után is megmaradt bennem az erős pusztíthatnék, mert az embertelen körülmények nem méltóak ahhoz, hogy valaki ott a világra jöjjön. A mai napig fogalmazgatok még ilyen leveleket, csináltam egy képet is a SOTE-n, hogy majd a szülés után posztolom a Facebookon, és írok hozzá pár mondatot. Akinek van kisbabája, tudja, hogy ilyenkor sok mindenre nem jut idő, amit korábban eltervezett. Bár erőteljesen bennem van még a pusztuljon ez az egész és romboljuk le, hogy újra lehessen építeni érzés, úgy gondoltam, jobb, ha kicsit lecsillapodik a dühöm, mielőtt kirakom. Még a klinikán kezdett el motoszkálni bennem, hogy szeretnék egy olyan előadást csinálni, amiben ez is szóba kerül. Amikor eszembe jut egy téma, akkor sosincs meg kereken és egészen, hogy mi lesz majd az előadásban. Amikor a klinikán ücsörögtem, nem gondoltam, hogy a pusztításról akarok előadást csinálni, egyszerűen csak azt tudtam, hogy ezt az energiát érdemes lenne átforgatni valamibe, mert nekem az mindig jól szokott működni. Ez volt az egyik erős inspiráció.

R: Gondolom, a másik maga a kislányod.

RL: Inkább Rézi pusztítása az én életemben. Hogy Rézi megjelenése hogyan pusztítja le a korábbi életemet, hogyan vált egészen másmilyenné, hogyan pusztítja a figyelmemet is. Mondtam épp egy barátomnak: olyan érdekes, hogy már legalább tizenvalahány éve folyamatosan azt gyakoroltam, hogyan lehet úgy fókuszálni valamire, hogy száz százalékig odaadom a figyelmem. Ez a hétköznapi dolgokra is vonatkozik. Próbálok úgy étkezni, úgy olvasni, hogy nem csinálok még százezer mást is. Szerintem a táncban a figyelem vezetése egy tök fontos képesség, feltétlenül meg kell tanulni. Erre most nincs lehetőségem, mert hiába próbálok valamire fókuszálni, folyamatosan Rézi igényeit szeretném kielégíteni, és kell is kielégítenem. Ez furcsa ritmusban szabdalja a figyelmem más dolgok iránt, és olyan tempót kellett felvennem, ami nem a sajátom, hanem a kislányom tempója. Megtetszett, mikor valahogy eszembe jutott A Pusztító cím. Van ugyanezzel a címmel egy nem túl jó film is. Miután elkezdtem vele foglalkozni, jöttem rá, hogy az is érdekel, hogy ahhoz, hogy valami új tudjon létrejönni, muszáj lerombolni azt, ami most van. Nem az a fajta pusztítás érdekel, hogy jön Godzilla, és energiából, dühből szétcseszerint mindent, hanem egy olyan pusztító energia, ami nem feltétlenül tudja magáról, hogy pusztít, egyszerűen csak a létezésével teszi. Fontos árnyalni a pusztítást. Igazándiból Rézinél onnan jött, hogy kaptam egy babahordozó kendőt, amire rá volt írva, hogy havonta mindenképpen mossuk ki, mert a baba nyálában lévő sav ki fogja marni, ezért az anyaga szétfoszlik. Nagyon megfogott, hogy a baba nyála, ami egy ártatlan, csordogáló valami, így szétroncsolhat anyagokat. Ez az előadásunk egyik fontos vonulata lett. Közben az is benne van, amit szoktak mondani: ha valakinek a szoptatástól kisebesedik a mellbimbója, akkor a baba nyála a legjobb rá. Gyógyít és pusztít egyszerre.

R: Szokatlan eszköztárat használtok A Pusztítóban. Milyen szerepet játszik benne a bikanő, a jóni tojás és a vattacukor?

RL: A bikanő valójában egy másik előadásban, a Saját drive-ban szerepelt, amit Nemes Annával és Szenteczki Zitával készítettünk még évekkel ezelőtt a Jurányiban. Volt abban egy karakterem szarvakkal és hat tőgyszerű, világító valamivel. Amikor most karaktereket kerestünk magunknak, hogy a pusztításon belül mégis valamiféle energiákkal dolgozzunk, akkor ez a bikanő újra előjött. Úgy gondoltam, simán felhasználhatom újra ezt a karaktert. Természetesen nem ugyanúgy fog megjelenni, mint korábban, mert ahogy elkezdtem vele dolgozni, rájöttem, hogy úgy nem jó. De a karakterjegyeiben némi hasonlóságot mutat majd azzal a figurával.

R: Sikerült vattacukorgépet beszerezni? Láttam a Facebookon, hogy kerestél.

RL: Sikerült! Ez egy nagy álmom volt. Ki is próbáltuk, de végül kijátszotta magát a produkcióból. Ha az ember nem csak a testével akar dolgozni, sokszor ez van, legalábbis nálam, hogy vannak elképzeléseim és vágyaim, hogy majd az lesz benne, meg ez lesz benne, és amikor kipróbálom a térben, egyszerűen nem passzol. Kedves barátok segítségével házi vattacukor-készítő gépet kaptam, és azt hiszem, amit én elképzeltem, ahhoz egy masszív ipari cucc kéne. A mostani előadást az is meghatározza, hogy mire van időm és energiám. Rézi kilenc hónapos, full time-ban vele vagyok. A próbák többségén is velem volt. Hogy milyen módon tudunk együtt dolgozni Vavra Júliával, aki a másik táncos az előadásban, azon is múlik, hogy éppen milyen napja van Rézinek. Hagyja-e egyáltalán, hogy dolgozzunk, vagy vele kell foglalkozni.

R: És a jóni tojás?

RL: Szerintem lassan az is kirendeződik. A jóni tojás egy ásványtojás, amit arra használnak a nők, hogy ha felhelyezik a hüvelybe, a gátizom kicsit rá tud zárni. Szülés után a gátizom gyakran megereszkedik, és a jóni tojással lehet stimulálni. Amikor a gátizommal kezdtünk foglalkozni, nekem az egy nagy felismerés és inspiráció volt a szülés után. Már előtte is mondták, hogy kezdjem el tornáztatni. Vicces, hogy régóta táncolok, és az összes izomra van valamilyen gyakorlat, amivel még erősebbé, flexibilisebbé lehet tenni, de a gátizmot egyszer sem mozdítottam meg a tanulmányaim alatt. Lehet, hogy csak nem figyeltem, és volt erre is valami gyakorlat. Ez egy olyan belső izom, ha az ember mozgatja, akkor sem látszik, sok mindent tart, ezért nem jó, ha megereszkedik. Ezzel foglalkozva találtunk rá a jóni tojásra, amivel gyakoroltunk is arra gondolva, hogy majd az előadásban is megjelenik. Egy pici tojásról van szó, ami valószínűleg elveszne a Trafó terében. El tudom képzelni azt is, hogy úgy lesz benne, hogy a nézők nem is tudják.

R: Mi a célod ezzel a produkcióval, milyen érzelmeket, gondolatokat szeretnél kiváltani a nézőkben?

RL: Van egy nagyon fontos cél, ami kicsit kiábrándító lehet: meg kell csinálnom ezt az előadást, mert ha nem csinálom meg, elesek a működési támogatásomtól, amit x éve kapok, mint a Katlan Csoport tagja. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy a szülést követő első évben előadást akarnék csinálni. Az, hogy dolgozzak, és hogy elkezdjek foglalkozni egy új anyaggal, a pusztítással, abszolút inspirál, és jó érzés a stúdióban együtt próbálni, de az, hogy valamit készre összegyúrjak és ki is rakjak, még nem időszerű. Ezt nem is akarom takargatni. Sok mindenre nincs optimalizálva ez a rendszer, arra semmiképpen sem, hogy valaki esetleg szülhet. Most, amikor már intenzívebbek a próbák, jöttem rá arra, hogy a korábbi előadásaim, a Dioráma magyarokkal és a Respect for the 23 000 is kerek, megfogható produkciók voltak, a magyarsággal és a gyermekvédelemmel foglalkoztunk. Most megengedem magamnak, hogy egy kicsit kortárstáncos legyek, nem könnyen érthető. Még legalább fél év lenne a mostani munkatempómmal, hogy olyan keretbe tudjam rakni a produkciót, ami képes egy gyermek felforgató erejéről vagy az egészségügy lebombázásáról érdemben beszélni. Ezek a rétegek most valószínűleg ki fognak maradni, inkább érzékekre ható előadás lesz, aminek a mondanivalóját nem is szeretném előre elárulni. Épp azt várom kíváncsian, hogy mit fognak szólni hozzá a nézők.

Jelenet a Respect for the 23000 című előadásból.

R: A pusztítás nem csak negatív energiák összessége, hanem valamiféle teremtés is – ez az ambivalencia hogyan jelenik majd meg?

RL: Négy különböző pusztító minőség lesz látható. Időközben csatlakozott Vavra Júliához még Mohácsi Júlia, aki fénytervező is, de más formában is részt vesz az előadásban, és Porteleki Áron zenész, aki a zenében ugyancsak ezeket a pusztító energiákat keresi. Az előadás arra fókuszál, hogy a néző a figyelmét hogyan tudjuk darabolni, mint ahogy Rézi az én figyelmemet darabolja. Hogyan tudjuk úgy alakítani az előadást, hogy kimozdítsuk a nézőt a nézői attitűdből.

R: Aktívan bevonjátok a közönséget?

RL: Olyan előadás lesz, ami a nézőt is megdolgoztatja, és nem csak úgy, ahogyan a Respekt, hogy ül az ember, és mélyeket érez, hanem a szereplőknek intenzívebb viszonyuk lesz a közönséggel. Azok, akik nagyon nem szeretik, ha cseszegetik őket a színházban, lehet, hogy jobban járnak, ha nem jönnek el. Szűkített nézőtérrel dolgozunk, nagyon közel lesz mindenki.

R: Milyen visszajelzéseket vársz a nézőktől?

RL: El tudom képzelni, hogy valaki kimegy vagy szembefordul velünk. Talán fel is fognak dühödni páran. Ez most egy nagyon kísérleti dolog, de azt érzem, hogy mást nem is tudtam volna csinálni, mert nem engedik meg a keretek. Egy konceptuálisabb darabot sokkal egyszerűbb lett volna összerakni és valahogy lerendelkezni.

R: Mit jelent számodra a Lábán Rudolf-díj?

RL: Nagyon örültem neki, mert amikor megcsináltam és letettem a Respektet, elégedett voltam vele. Még sohasem éreztem, hogy egy előadás úgy kerek, ahogy van. Épp ezért meglepődtem, értetlenül fogadtam, hogy nem került be a Duna-part programjába, a legjobb koreográfiának járó Lábán-díjat viszont megkapta. A díj önbizalmat adott, hogy amit csinálok, megállja a helyét, és mások is tudnak kapcsolódni hozzá.