Revizor: Március közepén beszélgetünk. Két hónappal azután, hogy a miniszter hosszas vívódás után bejelentette, hogy nem a ti pályázatotok a nyerő a Kolibri Színházban, közel egy hónappal a döntés ellen tiltakozó, veletek rokonszenvező szolidaritási tüntetés után, és két héttel azután, hogy a Kolibri társulatának jelentős része felmondott. Hogy alszol most, Gyuri?
Vidovszky György: Köszönöm, most már jobban, de tény, hogy nehéz volt az elmúlt néhány hónap. A pályázat beadása után pár nappal értesültünk arról, hogy vannak más jelentkezők is. Amikor a most kinevezett igazgató neve elhangzott, megértettük, hogy ez erőteljesen csökkenti a mi esélyeinket.
R: Miért?
VGy: Mert ha Zalán János pályázik a Kolibri Színházra, annak biztosan jó oka van. Ő sosem dolgozott ott, semmi köze nem volt hozzá, az utóbbi másfél évben színházat sem vezetett, ezért lepett meg, hogy pályázik. Amikor ezt összeraktuk, egy hosszú folyamat vette kezdetét, ami valójában arról szólt, hogy a saját pozíciónkat kellett megvédeni, illetve magát a Kolibrit olyannak, amilyennek mi ismertük és szerettük. Ez pedig egy fordulatos, sok álmatlan éjszakát hozó történet lett, bár mióta március 1-jén felmondott a társulat egy jelentős része, köztük én is, azóta megkönnyebbültem. Vannak hullámvölgyek, de ez nem csoda: tizenhét évet töltöttem el a színházban, ebből tízet társulati tagként. Az ember nehezen ugrik ki egy haladó repülőgépből, és nem dönt úgy, hogy akkor a semmiből újrakezd mindent. Számomra az is kérdés, hogy van-e még tíz év az életemben, hogy azt befektessem valamibe.
Jelenet a Kolibri Színház Szülőjavító című, Vidovszky György rendezte előadásából
R: Ehhez képest mindjárt bemutatód lesz a Kolibriben, Igen, igen, igen! címmel. Ezt még a történések előtt kezdtétek próbálni, de nehéz nem felfedezni áthallást a helyzettel.
VGy: Persze, jóval a kinevezés előtt már dolgoztunk az anyagon, és a bemutató kitűzött időpontjával az volt a célunk, hogy ha mi kapjuk meg a színházat, akkor ez lesz az első, új irányt, a Kolibri új nyelvét is mutató bemutatónk. A miniszteri döntés után az alkotókkal közösen úgy döntöttünk, hogy nem hagyjuk félbe a munkát, vagyis ha a színház új vezetése nem gördít akadályokat a bemutató elé, mi örömmel megcsináljuk. És igen, bizonyos értelemben rímel a kialakult helyzetre: az Igen, igen, igen! a közös megegyezésen alapuló kapcsolatokról, illetve az ezekkel ellentétes, abuzív viszonyokról szól.
R: Mondhatjuk, hogy a Kolibri ma is repertoáron lévő ifjúsági előadásainak jelentős részét te és alkotótársaid jegyzitek. Mi történik tavasztól ezekkel az előadásokkal?
VGy: Lekerülnek a Kolibri repertoárjáról. Márciusban ment utoljára a Tipli, egy érzelmileg felkavaró helyzetben. Tipli, vagyis elhúzni a csíkot: amikor az előadás végén a színészek azt éneklik, hogy ’elmegyek, elmegyek’, az más akusztikával szólt most. Az Áruló áprilisban megy utoljára, az Urbán legendákat pedig már nem is tűzik műsorra májusban, egyrészt mert a színészek elmennek, másrészt mert nem tudjuk, milyen irányba tart az új Kolibri. A távozók miatt a májusra tervezett műsor összeomlott, és a harmincvalahány előadásból álló repertoárból öt-hat műsorra tűzhető maradt. Ezt én már szorosan nem követem, de hogy gond lesz belőle, az biztos. Ami az elmúlt években kialakult, az most léket kapott. Elképzelhető, hogy némelyik előadás szerepcserével visszavarázsolható a repertoárra, de a legtöbb ifjúsági előadás esetében ez kizárt.
R: Tehát azt is mondod, hogy ha az új vezetés megkeresne, hogy más színészekkel mehessenek az előadásaid, erre nemet fogsz mondani.
VGy: Így gondolom, igen: ezek nem csereszabatos, bárki által játszható produkciók, személyre szabott, célirányosan kiosztott feladatokat kaptak a színészek. De azt sem gondolom, hogy az új vezetés koncepciójából ezek az előadások nagyon hiányoznának, már csak azért sem, mert nem ismeri ezeket, azaz nem tudja, hogy mi vész el. Ez amúgy a színház más előadásaira is igaz. A színészekkel, alkotótársakkal persze beszélgettünk róla, hogy megpróbálunk máshol tovább játszani pár előadást, zajlanak is tárgyalások, de hogy például ki tudjuk-e vásárolni a díszletet, a jelmezeket, az egy újabb kérdés.
Jelenet a Kultúrbrigád Holt költők társasága című előadásából
R: Felsorolok három csapatot, aminek a végjátékánál jelen voltál: Bárka, Átrium alias Kultúrbrigád, Kolibri. Mondd, Gyuri, nem kellene neked elgondolkodni kicsit?
VGy: Hát igen, az én agyamon is végigfutott már ez a lista… Keresem azt a színházat, amit valakik szeretnének bezárni vagy megszüntetni, amelyik szeretne megszabadulni a múltjától, és én ott örömmel megrendezem az utolsó előadást. A Bárkán az utolsó ott készülő produkció próbái közben voltunk, amit már be se tudtunk mutatni. A Kultúrbrigád esetében úgy alakult, hogy a Holt költők társasága lett az utolsó premier, most pedig az Igen, igen, igen!-nel búcsúzom a Kolibritől, és zárul le a színház első nagy korszaka.
R: Sosem értettem, miért vagy te a Kolibriben száműzve a Pincébe, miközben kiderült az ország több pontján, hogy van dolgod a nagyszínpaddal.
VGy: 2017 óta nem rendezhettem a Kolibri nagyszínpadán. Lehet erre mondani, hogy véletlenszerűen alakult így, vagy hogy műsorpolitikai okok állnak a háttérben. A Pincét tartottuk leginkább az ifjúsági előadások helyszínének, tehát ha ilyen bemutatót csináltam, az tulajdonképpen logikusan került oda, de azért voltak emlékezetes előadások a főépületben is a korosztálynak. Többször ajánlkoztam is, de Novák János sosem támogatta ezeket a kezdeményezéseimet. Én ezt idővel elfogadtam, már csak azért is, mert sok lehetőséget és szabadságot adó, jó munkák zajlottak a Pincében. Tervben volt, hogy ha megkapjuk a színházat, akkor másként alakítjuk a műsorpolitikát.
R: Azért is volt rejtély számomra, hogy miért kell a Pincébe eldugni ezeket az előadásokat, mert tematikusan, esztétikájukat vagy színházi nyelvüket tekintve is jóval korszerűbbnek, maibbnak tartottam őket, mint ami egyébként jó ideje zajlott a Kolibriben.
VGy: Örülök, ha így látod, mert valóban ilyen irányokban gondolkodtunk. Nem fogom természetesen kritizálni a Kolibri nagyszínpadi előadásait, de ha néhányan nagyobb befolyással rendelkeztünk volna a műsorpolitikára, akkor jöttek volna olyan rendezők, akik minden helyszínen új hangot és színt hoznak a társulat működésébe és a repertoárba. Egy idő után nem erőltettük ezt, mert arra gondoltunk, hogy sok a feladat, sok mindent kellene megváltoztatni, és talán kapunk rá lehetőséget. Gyorsan hozzáteszem, hogy a Kolibri működésének első két évtizede általánosan mérve is jóval progresszívebb és gazdagabb volt a mainál, ám a lendület megtört. Sokan érezték ezt házon belül is, de a nézők, és ti, kritikusok is. Voltak fontos vállalások a nagyszínpadon is, gondolj Czukor Balázs Visszatérő című előadására, amikor idős színészekkel csinált a saját élettörténeteikből egy gyönyörű produkciót. Vagy a Gimesi Dóra írta, Kuthy Ágnes rendezte Emma csöndje, ami mindenestül korszerű, fontos előadás volt, egyben megmutatta a Kolibri legjobb oldalait. Egyfelől azt, hogy a színház kortárs drámaírókat ösztönöz új, napi témákat színpadra fogalmazó szövegek elkészítésére, másfelől azt, hogy a társulat prózai színészként és bábosként is hatékonyan meg tud nyilvánulni. A mi elképzeléseink ezt az irányt folytatták volna.
Jelenet a Kolibri Színház Emma csöndje című, Kuthy Ágnes rendezte előadásából
R: Beszéljünk akkor a ti víziótokról! A pályázatod nyilvános, mi közöltünk is egy hosszú összehasonlító elemzést a nyertesével. Ha valaki nem akarja a 125 oldalas pályázatotokat végig olvasni, mit mondanál neki, mik voltak a tervezett új irányok?
VGy: Van ennek egy művészi, és ezzel szoros összefüggésben egy gazdasági része is. Úgy éreztük, hogy az elmúlt évtizedben a Kolibriben sok minden meglassult és berozsdásodott, tekintve a műsorpolitika kialakítását vagy a társulat frissítését, a technikai adottságokat vagy a gazdasági működést. Úgy terveztük, hogy a népszerű, de jó ideje menő előadásokat lassan lecseréljük szintén népszerű, de friss produkciókra. Új rendezőket kértünk volna fel, akik még sosem jártak itt: kíváncsiak voltunk rá, hogy Varsányi Péter, Kovács D. Dániel, Fábián Péter, Markó Róbert vagy Schneider Jankó hogyan dolgozik a társulattal. Olyan előadásokban gondolkodtunk volna, amelyek nem foglalkoztatnak egyszerre húsz-huszonöt embert: kevésszereplős, utaztatható produkciók, amelyek a kis létszám miatt számottevő bevételt is produkáltak volna, amire a színház rászorul.
R: Akkor ezek szerint mégis baj van a Kolibri gazdasági mutatóival?
VGy: Adósságspirálról vagy fizetésképtelenségről szó sincs, amiről Zalán János ír a pályázatában. Az tény, hogy a színház az utóbbi években a tartalékai terhére nem jelentős, pár tízmilliós veszteséget termelt évente. Ennek a fő oka, hogy az intézmény ma is az öt évvel ezelőtti támogatási összeget kapja, és ha valaki ránéz az inflációra, elképesztő számokat lát. Más budapesti színházak jegyáremeléssel reagáltak, mi viszont körültekintően fordítottuk volna meg a trendet. A kevésszereplős nagyszínpadi előadások ugyanis a kisebb terekben futó, emiatt bevételt produkálni nem tudó előadásokat is könnyebben eltartják. A Kolibri évek óta bérel egy pincehelyiséget a Weiner Leó utcában: a felújításával rentábilisan és jobb szcenikai lehetőségekkel lehetne az ifjúsági repertoárt játszani. Visszatérve a pályázatunkhoz: a művészeti és gazdasági megfontolások mellett a harmadik pillért a nemzetközi kapcsolatok kiszélesítése jelentette volna. A színház két Kreatív Európa-pályázat küszöbén állt, amikből a partnerek most jogosan léptek vissza. Ez azért is gond, mert az elmúlt időben sok előadás uniós pályázatok bevonásával született, például az Urbán legendák, az Áruló vagy a Watergate. Ráadásul a külföldi pályázati források olyan technikai fejlesztéseket tettek lehetővé, amire a színház önerőből képtelen lett volna. A Novák János által úttörő módon elindított csecsemőszínházi vonal is nemzetközi támogatással épült. Azt még érdemes elmondani a Gyevi-Bíró Eszterrel és Nizsai Dániellel közösen jegyzett pályázatunkról, hogy közvetlenebb és pontosabb minőségellenőrzést akartunk bevezetni.
R: Ez mit jelent?
VGy: Azt, hogy nem mindegy, hogyan mennek le a kész előadások. A Kultúrbrigádot vezető srácok (Ugrai István, Zsedényi Balázs, Nyulassy Attila – a szerző megj.), bár eltérő funkciókkal rendelkeznek a színházon belül, minden áldott előadáson egyikük ott ül és figyel. Én rendezőként nem tudok mindegyik előadásomon ott lenni, de kapcsolatban állok az ügyeletessel, így ha bármilyen hiba történik, arról azonnal értesülök, illetve a következő előadásig az kijavítható. Úgy éreztük, hogy erre a Kolibriben is nagy szükség lenne, hogy ne fáradjanak el az előadások. Nizsai Dani reménybeli társulatvezetőként olyan szempontokat hozott a pályázatba, amikre rendezőként nekem nincs rálátásom. Gyevi-Bíró Eszter rengeteg operatív feladattal tud hatékonyan, egyszerre foglalkozni. Ez lett volna a mi hármas, tökéletesen összeillő leosztásunk, amivel nem csak jobb színvonalú, de jobb minőségben is futó előadásokat akartunk létrehozni úgy, hogy közben sok pénzt megspórolunk.
R: Térjünk csak vissza a nemzetköziséghez: akkor ezek szerint a miniszter mégsem tévedett, amikor azt mondta, hogy a Kolibri a kártékony brüsszeli mainstreamet követné a te igazgatásod alatt.
VGy: Annyira megdöbbentett ez a kijelentés, hogy azon a bizonyos beszélgetésen meg is kellett ismételtetnem vele, mert elsőre nem is fogtam fel, hogy ez honnan jön, kinek szól és miért. Lehet, hogy a jelenlegi magyarországi politikai szóhasználatot szajkózta csak, de mindenképpen üzenet volt. Lehet, hogy a Kolibri nemzetközi kapcsolataira utalt, de meglepne, ha a miniszter ilyen mélységben tisztában lenne a színház működésével. Főleg úgy, hogy a mondat elhangzásakor ott ült mellette Novák János, akinek ezen a téren is rengeteget köszönhet a színház, hiszen ő indította nemzetközi vizekre a csapatot. Nem csak a Kolibri, a teljes hazai gyermek- és ifjúsági színházi szakma hálás kell hogy legyen Nováknak emiatt. Az ominózus kijelentés a Kolibri előtti, a valóban civilekből álló Civil Bázis által szervezett tüntetést követően hangzott el, talán rájuk utalt. Nem tudtuk értelmezni mindezt, és mélyen magunkba néztünk, hogy miféle veszélyt jelentünk a mai magyar ifjúságra, de nem láttunk ilyet. Időnként nevetve, máskor bosszankodva idézzük a mondatot. A végeredmény a lényeges: a színházat nem mi vezetjük, és most ez a bélyeg is ránk került. A szakma egy részének érthetetlen, ami történt, egy másik része szemében pedig ez fekete pont, vagyis innentől minket nem lehet hívni, mert mi vagyunk a brüsszeliták vagy micsodák.
R: Arra utalsz, hogy volt is már visszautasítás a feltételezett elköteleződésetek miatt?
VGy: Konkrét visszautasításról nem tudok. Az elmenőknek különböző konstrukciókat próbálnak kitalálni más színházak, de a szolidáris gesztusok mellett érzékelhető a félelem is. A tömeges felmondás a határozott idejű munkaszerződések megszüntetését jelenti, vagyis e pillanatban mindenki a túlélésért küzd, munkát keres. Egyetlen munkatárs sem számolt azzal egy hónapja, hogy májustól nem lesz fizetése. Nem mindenki tudott eljönni, elsősorban anyagi okokból, ők egyelőre kitartanak. Ami engem illet, én sem gondoltam, hogy március elejétől a rendezéseimre kell elsősorban koncentrálni, ezért több felkérést visszamondtam, amiket most pótolnom kell. De nem panaszkodom, mert sokan igyekeznek segíteni.
R: Amellett, hogy számos ostoba mondat hangzott el ebben a történetben a hatalom képviselőitől, számomra az a legmegdöbbentőbb, hogy mindez egy gyerekszínházzal történik. Egy olyan műfajjal és intézménnyel, aminek a működése úgy általában a hazai színházi gondolkodásban eléggé a radar alatt van.
VGy: Ha rájöttünk volna időben, hogy miért a Kolibrit nézte ki most a hatalom, talán hatékonyabb stratégiát vagy párbeszédhelyzetet alakíthattunk volna ki. Továbbra is állítom, hogy Zalán János pályázata szakmaiatlan, ergo a kinevezése szakmailag nem megalapozott, vagyis más okokból választották őt valakik. Nem azt mondom, hogy biztosan nem vezeti majd sikeresen a Kolibrit, de hogy a pályázata alapján nem kaphatta volna meg, azt igen. Ez egy kis színház, ami gazdaságilag sem egy óriási falat, de az intézmény reputációja és szakmai beágyazottsága sem indokolta az elfoglalást. Amikor a pályázatot írtuk, elképzeltük, hogy mi van, ha benyújtja valaki, aki látott már életében gyereket, plusz rendelkezik a megfelelő kapcsolatokkal. De mégis az tűnt valószínűbb forgatókönyvnek, hogy lesz egy-két szakmabeli, aki lehetőséget lát a helyben. Ilyen volt Pass Andrea, akivel szívesen megvitattuk volna a szakmai koncepcióink közötti különbségeket, ha odáig eljut az ügy.
R: A radar alatti létezés a te működésedről is elmondható. Tanítással és diákszínjátszással kezdted a pályádat, jöttek a Bárka fiatalokkal készült előadásai, aztán báb, ifjúsági és felnőtt előadások is jó néhány színházban, de mégsem jutottál el vezető művészszínházak nagyszínpadára. Nincs kilépés onnan, ahová beárazott a szakma?
VGy: Nézd, engem már az is meglepett, amikor felnőtt előadásokra hívtak rendezni, vagy amikor úgy hívtak bábszínházba, hogy előtte sosem dolgoztam ott. Az természetes, hogy némelyik jobban sikerül, más meg kevésbé. És igen, sokszor megfordult a fejemben, hogy jó volna, ha nagy, fontos színházak is észrevennének végre, de közben azt is láttam, hogy a saját területemen, ami az ifjúsági színház, elismernek, és hát valójában ez érdekelt mindig is. Nem ambícióm, hogy rendezzek egy századik Hamletet egy akármilyen fontos színházban, de az se, hogy egy újabb Pál utcai fiúkat csináljak valahol. Az viszont igen, hogy a fiatalok nyelvén létrehozzak valami teljesen új és kortárs dolgot, ami kifejezetten a korosztálynak szól. Nemrég Zentán az Iskola a határont csináltuk felnőtteknek és középiskolásoknak. Remélem, hogy a színházat kiválóan vezető Mezei Kinga és Dévai Zoltán sem bántódik meg, ha azt mondom, hogy ez egy nagyon szegény színház, ahol tényleg mindent ugyanaz a néhány ember csinál. Viszont egytől egyig fantasztikusak a színészek, lelkesítő a közeg, igazi színházcsinálás folyik, ráadásul az egyik főszereplőm Vilmányi Benett, a másik Pálfi Ervin volt. Mi okom lenne panaszra ilyen körülmények között?
Jelenet a Kolibri Színház Urbán legendák – A tartozás című, Vidovszky Gyögy rendezte előadásából
R: Térjünk vissza Budapestre. Egyszerű, de engem mindig foglalkoztató kérdés: miért akar valaki színházigazgató lenni?
VGy: Ha nem vagyok ott ilyen hosszú ideig a Kolibriben, és nem látom a működést, illetve annak egy némileg leszálló ágát, ha nem érzékelem, hogy a társulat többször sugallja felém azt, hogy továbblépési lehetőséget lát bennem, akkor sosem vállalkozom erre. És még egy indok: az elmúlt húsz évben sok-sok színházban megfordultam, és rengeteg különböző működést láttam közelről. Lehet ezekről a tapasztalatokról a büfében mesélni, meg be lehet csatornázni őket egy strukturált működésbe. Ez volt a tervünk.
R: Biztosan korai a kérdés, de azért felteszem: fogsz még pályázni színházra?
VGy: Nem tudom. Abban a helyzetben, ahol most tart a kultúrpolitika, biztosan nem. Furán hangozhat, de ennél nagyobb esélyem, mint most a Kolibrinél, nekem többé nem lesz: a belső tudás, a társak, a szakmában elfoglalt helyem mind feljogosít ennek a kimondására. Merem hinni, hogy nem a szakmaiságommal volt gond, és ha ez így van, miért szaladnék bele egy újabb pofonba? Persze most nagy a szám, de a nevem hamarosan feltűnik egy másik pályázatban: Bodó Viktor és Kulcsár Viktória a székesfehérvári színházért együtt indul, és Takács Gábort meg engem kértek meg a gyermek és ifjúsági fejezet kidolgozására.
R: Sok rémes dologról beszéltünk, de közben az irántatok megnyilvánuló civil és szakmai szolidaritás nyilván erőt is adott. Ez pedig kitarthat akkor is, amikor pozícióban lévő hülyék hülyeségeket beszélnek.
VGy: Teljes mértékben így van. Két dolog tartotta bennünk a lelket: az egyik a társulat mellettünk álló nagy része. Láttuk az aggodalmat a tekintetükben, de a vágyat is, hogy elkezdhessenek velünk dolgozni. A másik a széles nyilvánosság: a kinevezés utáni másfél hónapban nem múlt el nap, amikor cikk vagy híradás ne jelent volna meg a Kolibri helyzetéről. Sokat jártam színházba az elmúlt napokban, és kissé a katasztrófaturizmus célpontjának érzem magamat, de bevallom, borzasztóan jólesik minden ölelés vagy jó szó. Fontos, hogy olyan komoly szakmai szervezetek, mint a Magyar Színházi Társaság, az Assitej Magyar Központja, a Dramaturgok Céhe és mások kiálltak mellettünk. Megérintett, hogy hatvan kiváló művész írta alá a minket támogató nyilatkozatot, segített, hogy rengetegen eljöttek a tüntetésre. Vesztettünk, de túléltük. Eljöttem, de amúgy most kösz, jól vagyok.
R: Nem titok, hogy a magánéleted Írországhoz köt. Jól sejtem, hogy megtehetted volna, hogy rácsapod az ajtót Magyarországra, és azt mondod, hogy ide se jövök többet?
VGy: Benne van a pakliban az írországi lét, igen, de egyrészt kaptam most néhány lehetőséget a határon túlról, másrészt amúgy is folyamatosan ingázom. Nemrég védtem meg kint a doktori disszertációmat, amit szintén nem azért csináltam meg, hogy ne kezdjek vele valamit: meglátjuk, hogy alakul az életem. Az írországi terveim inkább a tanítással függnek össze, ami a színházi szisztémából adódó különbségekből is ered. És az is igaz, hogy kevés olyan rendező van Magyarországon, akinek nem DLA-ja, hanem PhD-ja van, hátha ez is jó lesz még valamire.
R: Lehet, hogy egy év múlva kellene megkérdeznem, mégis érdekel: mit tanultál ebből az egészből?
VGy: Az egyik tanulságra már utaltam: ilyen széleskörű szakmai szolidaritás közben nem rossz jelenleg ebben a helyzetben lenni, miközben nagyon nehéz epizódon vagyunk túl. Azt is gondolom, hogy pár év távlatában a színháztörténetben olyan emlék lesz ez, mint az Új Színház átvétele, az SZFE elfoglalása vagy a Nemzeti Színház körüli események – történt valami, amit nagyon nehezen nyel le az ember. Nem így kellett volna történnie, és ezt sokan el is mondták nyilvánosan. Mi egy gyerek és ifjúsági színház vezetésére nyújtottunk be pályázatot, hónapokon keresztül darabcímek, rendezőnevek és gazdasági mutatók között navigáltunk, majd méltatlanul kerültünk egy olyan csatába, ahol eleve vesztesek voltunk. A kérdésedre felelve: úgy gondolom, megfeleltünk a kihívásnak, és közben ránk rakódott egy olyan tudás, ami a jövőben valahol segíteni fog. Most még nem tudjuk, mi ez, de hogy ez a néhány hónap sok mindenben megváltoztatott minket, illetve a magyar színházi szakmában elfoglalt helyünket is, az egészen biztos.