Colson Whitehead amerikai regényíró két Pulitzer-díjas kötetét és a most második kötetnél járó Harlem-trilógiát (Harlemi kavarás, Alvilági becsület) adta ki eddig magyarul a 21. Század Kiadó a Kult Könyvek sorozatban. A magyar közönség érett szerző műveit olvashatja. A Trilógia első két része és A Nickel-fiúk Pék Zoltán tolmácsolásában, míg A föld alatti vasút Gy. Horváth László fordításában jelent meg. Míg a trilógia köteteit megelőző két regény az amerikai polgárjogi irodalom területéhez sorolható (de messze nem egyformák), addig, bár Whitehead hősei többnyire feketék, s a Harlem-trilógiában is téma a fekete és a fehér társadalom közötti mélyre ivódott különbség, de jóval kevésbé hangsúlyosan, mint a két, Pulitzer-díjas regényben: a trilógia eddig megjelent kötetei más fókuszúak.

Ez Whiteheadtől nem is annyira meglepő, hiszen írt már önéletrajzi ihletésű regényt, írt könyvet a pókerről, de írt zombi-regényt is: kísérletező kedvű szerző, aki állítása szerint megunja azt, amit már alaposan megismert. Az Alvilági becsület címmel megjelent regény így tehát újdonság az életműben, hiszen eddig nem terjeszkedett egyetlen karakter történetével több kötetbe. Maga is úgy nyilatkozott utóbbi interjúiban, hogy most először teremtett olyan jól belakható és kényelmes világot, melyben szívesen elidőzött, ráadásul a fiktív történet szerzőként megadja azt a szabadságot is, hogy nem kell megküzdenie a fekete történelem eseményeinek ábrázolása kapcsán esetlegesen benne élő belső gátlásokkal, s tartani a számonkéréstől. Eredendően a Harlem-trilógiát sem trilógiának tervezte; egy rablás-regényt akart írni, de az első történet születése közben újabb és újabb ötletek jutottak eszébe Raymond Carney és családja, illetve a harlemi miliő kapcsán. Nem is úgy tekint a könyvekre, mint trilógiára: a szerző szerint mindez inkább egy ember és egy város története lesz, 1200 oldalon elbeszélve.

Az eddigi két kötet hármas beosztású: mindegyikben Ray Carney vagy környezete három kalandját ismerjük meg, de a krimi nem az egyedüli műfaja a regénynek. Ray Carney nemcsak kedvelhető központi karakter, de egyben ablak a világra, a városra, New Yorkra. A Harlemi kavarás címen megjelent első kötet három története idején, a hatvanas években New York még fénykorát élte, benne titkos szégyenfolt a Manhattan északi részén megbújó Harlem. Itt él és igyekszik a felszínen maradni, miközben a felső középosztály életére vágyik, a lassan középkorúvá érő fekete fiatalember, a bútorkereskedő Raymond Carney, aki apja bűnözéssel keresett pénzéből alapította meg üzletét, s időnként, a csodásként eladni vágyott színfalak és új bútorcsodák mögött, azok fenntartása érdekében az orgazda szerepében találja magát. Ebből aztán egy kissé hebehurgya, de elég simlis, testvérként kezelt unokaöcs miatt újabb és újabb bonyodalmak következnek. „Találja magát”, írom, mert maga is meglepetve veszi tudomásul, ha végigtekint eddigi életén, hogy amit alkalmi, eseti, véletlenszerű jelzővel illetett magában, tulajdonképpen egy folyamat, melynek fenntartásában tevékeny részt vállal maga is.

A szerző jó érzékkel bonyolítja a szálakat, s érezhető élvezettel merül el Harlem leírásában — a szereplők érzik a levegőben az eltűnt magasvasút helyét, az egyes utcák közti különbségek tapinthatóak, a fehér társadalom által kívülről megvetett, belülről nézve azonban messze nem egységes, s ugyanúgy megvetettekre és megvetőkre oszló társadalmi rendben építkező közösség mindennapjai bonyolódnak a lapokon korrupt rendőrökkel, felelevenedő régi ügyekkel, s pénzéhes fekete üzletemberekkel. Carney gyerekkori emlékein keresztül egy kicsit korábbi állapotra is rálátunk, s az egyszerre bűnügyi-, család- és városregény lapjait forgatva értelmet nyer a szerzővel kapcsolatban emlegetett új eklekticizmus kifejezés. Whitehead nem egyetlen regénytípus kiváló mestere, hanem egyfajta, számára kényelmes keverékét alakította ki több formának.

Íróként a határterületek és a terra incogniták vonzzák: a maga részéről úgy gondolta, érdekes lehet olyan regényt írni, amelyben nem a bűnözőkre vetül a legélesebb reflektorfény, hanem az őket segítő, a rájuk épülő világra, így választott főhőséül egy orgazdát. Ugyanakkor az eddigi köteteknek megvan a maguk fókusza, amelyek köré építkezik: a nemrégiben megjelent, magyarul Alvilági becsület címen olvasható kötet, mondhatni, a tűzzel játszik. A hármas tagolás ugyanúgy megvan, három történetben (melyeknek itt mindegyike kilenc fejezetből áll) három különböző esetet dolgoz fel, s ebben a kötetben már megenged magának olyan „szabadosságot”, hogy a második történetben Carney alakja szinte kivonuljon a színről, hiszen ez a történet Borsé, a korábban Ray apjával dolgozó, a bűnözésből életvitelszerűen élő figuráé. („Bors a dolgok ronda oldalának követe volt, aki arra emlékeztet téged, hogy az milyen közel is van.”) A szerző ugyanakkor érezhetően építkezik, tágítja a köröket, s össze is köti a szálakat: egyes karakterek, akiknek csak mellékszerep jutott a Harlemi kavarás három részében (A teherautó, 1959; Dorvay, 1961; Nyugi, Bébi, 1964), az Alvilági becsület lapjain egész részeket kapnak (Ringolevio, 1971; Nefertiti T.N.T, 1973; Befejezők, 1976).

Az Alvilági becsület történeteiben már Harlem, sőt New York egy nehéz korszakában járunk, melyet nem a fekete polgárjogi mozgalmak szemszögéből, sokkal inkább várostörténeti szemszögből mutat be a szerző. Harlemben egymást érik a szándékos vagy szándékolatlan tűzesetek, egész bérházak, sőt, bérházsorok égnek le ilyen-olyan körülmények között, s a dologból sokan járnak jól. Carney, az orgazdaságot feladott bútorkereskedő ugyan nem emiatt tér vissza a bűnsegítői karrierhez, hanem egy lányának szerzendő Jackson 5 koncertjegy kapcsán keveredik váratlan eseményekbe az első részben, de már ezt a részt is áthatja a város romlása, a tűzesetek és az abból származó bevétel útjának követése.

Az első részben a korrupt rendőrség a valódi főszereplő: a szerző tizenévesen, nagy mozirajongóként ismerte meg a Serpico című filmet, aztán nonfiction könyvekben olvasta el a rendszer korruptsága ellen egyedül lázadó zsaru történetét, majd az eredeti vizsgálati iratokat is tanulmányozta, hogy aztán a Knapp-bizottsági vizsgálatot, ha csak érintőlegesen is, de beépíthesse a regényébe. A második résznek a blaxploitation, az afroamerikai főhősökkel dolgozó, kis költségvetésű szuperhős-mozik világa adja a hátterét, míg a Befejezők című harmadik rész az 1976-os évforduló köré építkezik, s keserűen mutatja be, hogyan használja le egy ország a maga történeti ideáljait, miközben az ünnepélyessé maszkírozott színterek mögött kiégett foghíjakat és általános rothadást látunk. A szerző nyilatkozataiban világlátását pesszimistának mondja, s a könyv is sötét képet fest az intézményekről, ugyanakkor nem hisz a nagy reformokban, az átfogó változtatás lehetőségében, a kiutat sokkal inkább a magánember saját köreinek rendben tartásában találja meg. Bár sötéten festik a világot, Whitehead regényei mégsem keserűek, sőt: a Carney család és környezetük története szórakoztató, a karakterek a maguk esendőségében szerethetőek, s a regények olvastatják magukat.

Míg az első regény a hatvanas években mutatta Raymond Carney-ék és városuk életét, a második regény a hetvenes években, a város bankcsődje korába kalauzolt, tudható, hogy a harmadik kötetben Harlem és New York nyolcvanas évekbeli története adja majd a keretet a Carney-család történetének, melyben a város először ismét felvirágzik, de a gazdasági sikerek ellenére maga alá temeti az Aida és a drogok miatti keserűség. Ha lehet jósolni, gyanítom, hogy Carney fiának is juthat majd a harmadik kötetben hasonló, az apja regényjelenlétét átmenetileg elnyomó szerep, mint a második kötet második részében Borsé lett. Bár a hármas osztás és a (többnyire) kilenc fejezet kiszámítható, időnként vannak ismétlődő írói klisék (mint pl. felsorolni, hogy a helyzet alapján, ha mi sem változik, milyen nehézségekbe ütközhet a hős a közeljövőben), a szerkezet mégsem unalmas, s aki belekóstol Whitehead bűnügyi-/család-/városregényébe, az talán ugyanolyan kíváncsisággal várja majd a harmadik kötetet is, mint én.

A könyv adatlapja itt található.