Bő négy éve élünk abban a valóságban, melyben az LMBTIQ tartalmú művészeti produktumok teljesen más elbírálás alá esnek függetlenül attól, hogy milyen életkori meghatározottságok mentén kellene besorolni, értékelni őket. A szabályzat álságos volta mellett azonban számos esetben állíthatunk fel olyan prekoncepciókat, melyek befolyásolják a befogadás élményét – sőt adott esetben lehatárolják, korlátozzák a közönséget olyan szempontok mentén, melyek amellett, hogy sértik az Európai Uniós alapelveket azon nézők számára is problémákat okoznak, akik véletlenül sem a törvény által meghatározott elvek mentén működnek. Ebbe a kategóriába illeszkedik itthon a norvég Álmok is, amit a második legszigorúbb 18-as karikával láttak el a döntéshozók ezzel azt indikálva, hogy az vagy explicit erőszakot, vagy kifejezetten durva nyelvezetet, esetleg nyílt szexualitást tartalmaz. Ezzel szemben Dag Johan Haugerud Oslo-trilógiájának harmadik installációjára (a Szex és a Szerelem után) a felsorolás egyik eleme sem igaz. Olyannyira nem, hogy vulgáris kifejezések vagy kicsit „többet” mutató outfitek, illetve képzelet szintjén manifesztálódó, szavakkal körbeírt testiségre utaló intimitás is éppen csak módjával, vagy kicsit sem jelenik meg. Az Álmok egyetlen problémája az, hogy itt egy tinédzser azonos nemű tanárába szerelmes – ez pedig olyan határátlépés, amely egyből a kizárólag felnőtteknek szóló skatulyába teszi a minden egyéb aspektusát tekintve mérsékelt mozit.
A teljesen indokolatlan distinkció azért különösen zavaró, mert ez a történet pont a regula által „kizárt” (hivatalosan nem ajánlott) generáció kollektív élményét ragadja meg, ilyen módon tökéletes illusztrációként szolgálna kamaszok számára – csak ne lenne az a fránya homoszexualitás. Johanne (Ella Øverbye) egy „átlagos” oslói iskolába jár, amikor egy új pedagógus érkezésével addig sosem érzett, érzelmi világát megrengető folyamatok indulnak el benne: menthetetlenül beleesik a beugrósként franciát tanító Johannába (Selome Emnetu), ezzel kapcsolatos gondolatait pedig csaknem száz oldalban veti papírra. Bár elsősorban magának ír és a téma bizalmassága is igencsak bensőségessé teszi naplószerű benyomásait, a kéziratot végül megmutatja író nagymamájának (Anne Marit Jacobsen). A valóság és képzelet bizonytalan határmezsgyéjén egyensúlyozó szöveg nem csak azt a kérdést veti fel, hogy mennyi igaz a rendkívül részletes, már-már képszerű leiratból, hanem azt is, hogy az kisregényként megállná-e a helyét a könyvpiacon.
A felhőmetafora nyitóképei és az azt követő bő fél óra egyértelműen azt a benyomást kelti, mintha a főhős narrációja mellett egy konvencionális, E/1-ben elmesélt coming-of-age történetet néznénk: a képzelet fellegei néhol biztos kapaszkodót adnak mindennapi érzéseink értelmezéséhez, másszor úgy esünk át rajtuk, mintha ott sem lennének. Ez a megfoghatatlan, egyszerre disszonáns és csodálatos érzet jellemzi az első szerelmet, az egyre intenzívebb, később a legkülönbözőbb helyzetekben, majd az álmokban is kísértő állapot elhatalmasodik Johannén. Annyira friss, annyira szokatlan és annyira kényelmetlen, hogy annak bizonyos szeleteit még maga előtt is szégyelli, a gyötrő kondíciót képtelen megosztani másokkal, így a gondolatok plasztikus leírásával igyekszik rögzíteni maga (és talán később környezete) számára traumatikus élményét.
Mintha egy hangoskönyvhöz rendeltek volna képeket, melyek jobbára hétköznapi helyzeteket rögzítenek: ágyban fetrengés, iskolai bambulás, öltözködés, takarítás, közönséges beszélgetések anyával és barátokkal. Nincsenek álmokat vizualizáló szekvenciák és látszólag semmi különösképp „izgalmas” nem történik a vásznon, ám pont ez a kettősség hoz létre egymással párhuzamosan futó filmeket. Nézzük a képzeteivel magára maradó, kétségekkel teli lány hétköznapi vívódását, miközben a narráció által körbeírt alternatív történet – ahogy az olvasási folyamat során – a néző fejében születik meg. Noha az olvasók szerint „iszonyúan részletesen” ragozza a viszony jellegét (kiterjedve a vágyott nő testére stb.), a befogadót nem avatják be, csak az utalásig jutunk, a jelölő és a jelölt rejtve marad a kíváncsi szem elől.
Lassan mégis bekúsznak jóval kifejezőbb, színkontrasztokkal erősen játszó jelenetek, ahogy a szinte névrokon nők egyre „közelebb kerülnek” egymáshoz, ám az események (a valóság) értelmezésében alapvető különbségek lépnek fel. Bő fél óra után a megszokott mederből kilépve tágulni kezd a perspektíva: megismerjük a feminizmus első generációjához tartozó nagymamát és a lányát egyedül nevelő anyát (Ane Dahl Trop) is, hogy a felmenők relációjában lássuk Johanne személyes történetét. Dag Johan Haugerud innentől nemcsak a narratíva szintjén, hanem egyes jelenetek belső dinamikáját tekintve is játszani kezd a nézői elvárásokkal. Kiderül egy non-diegetikus zenéről, hogy az igazából a nappaliból szól, egy kétfős beszélgetésről, hogy abban valójában hárman vesznek részt, és végül kapunk álomképeket is – csak korántsem úgy, ahogy vártuk. A kiadásra is érdemes(nek tűnő) anyag útja során más-más fénytörésbe kerülnek a szereplők, majd egyfajta keretes szerkezetként szorosabban visszatérünk (narrátorként végig jelen van), Johanne jelenéhez. Egyéni, évtizedeken keresztül hordozott traumák kerülnek a felszínre, empatikusnak hitt karakterekről kiderül, hogy mégsem olyanok, mint az elmében formált idea, és még a Flashdance is mérlegre kerül feminista szemmel – és gyengének találtatik.
Az Álmok tulajdonképpen nem tesz mást, mint egy mindenki számára ismerős érzetet ragad meg kellő érzékenységgel, könnyen azonosulható, mégis komplex helyzetekkel és letisztult, ám nüanszaiban ügyesen szervezett formanyelvvel. És az azonosuláshoz nem kell sem nőnek, sem „normalitástól eltérő” szexuális beállítottságúnak lenni, hisz a tárgyalt kérdéskörök univerzálisan érvényesek, kortól, háttértől függetlenül – habár attól a közegtől kétségtelenül távol vagyunk, ahol Johanne története játszódik.