A Ken Loach által rendezett nagy sikerű, azonos című film színházi adaptációjának (Dave Johns) hazai ősbemutatójáról van szó. Az idős és szívbeteg asztalos találkozik a munkanélküli, szingli édesanyával és lányával. Idegenekből családdá lesznek, segítenek egymásnak, közben pedig végeláthatatlanul harcolnak a kisemmiző hatalommal szemben. A történet brit közegben zajlik, de valójában globális jelentőségű: a társadalombiztosítás intézményének kafkai labirintusából az emberi odafigyelés jelenti a kiutat. A Radnóti Miklós Színház új előadásának üzenete fontos, kivitelezése viszont több szempontból is problematikus.
Valló Péter rendezésének legszembetűnőbb problémája az aránytalanság: a hivatali ügyintézés végeláthatatlan procedúrája a magyar közönség számára több, mint ismerős, így az abban rejlő komikum óvatos megvillantása komoly hiányérzetet hagy maga után. A bürokrácia útvesztője remek humorforrás (lehetne), az előadás azonban ezt nem használja ki, és egy-két esetet leszámítva ezek az epizódok túl komolyra vannak szabva. A mérleg – vagy ha úgy tetszik, a díszletként felfüggesztett gerenda – így egyértelműen a pátosz felé billen, az előadásban szó szerint elhangzik például, hogy „csak az számít, hogy itt vagyunk egymásnak”, túlcsordulnak a meghatni és együttérzést kiváltani szándékozó jelenetek. Mivel a humor nem lazítja eléggé a struktúrát, az ellensúlyozás elmarad, és így az egyébként mindig-mindenhol aktuális és releváns társadalmi probléma elbagatellizálódik. (A pátosz nem áll távol az eredeti filmtől sem, de a magyar adaptációban ez nem túl szerencsés módon hatványozódik.)
A komolyanvehetőséget nehezíti Totth Benedek sokszor túl egyszerű, lecsupaszított nyelvezetű, következetlen szövegfordítása is: a magyar változat megtartja az angol hely- és személyneveket, de a címszereplő (az előadás színlapján is olvasható) szentenciaszerű végső monológjában megemlítődik a kizárólag Magyarországon használatos „TAJ” rövidítés. A kizökkenés önmagában nem lenne zavaró, viszont felveti a kérdést, hogy – a jogdíjaktól most eltekintve – szemiotikailag milyen jelentősége van, már ha van, ennek a megoldásnak. Az Én, Daniel Blake műsorra tűzése mögötti intenció világos: a történetben ábrázolt egészség-, lakhatás- és munkaügyi rendszer tökéletesen ráolvasható a kortárs magyar szervek mechanizmusára, állapotára. Az eredeti mű angol kontextusai nem inherens elemei a cselekménynek, a sztori lényege egészen univerzális, így a hely- és személynevek megtartása, illetve ennek színházi funkciója számomra indokolatlan marad. Az eredeti kontextusokhoz való ragaszkodás oka vélhetően a licenszszerződésben keresendő (az előadás a Broadway Licensing Global és a BLG Theatrical LTD közötti megállapodása révén kerülhetett bemutatásra), ennek kapcsán azonban nem árt feltenni a kérdést, hogy az adott közönségnek vajon ad-e annyit az alapmű – mind tartalmilag, mind esztétikailag –, hogy érdemes legyen azt színpadra állítani.
Persze az „idegen” környezettől nem nehéz elvonatkoztatni, az alkotók távolságtartása ellenére érzékelhető, hogy a produkció célja reflektálni a mi valóságunkra – nagyjából az előadás kétharmadáig mégis színházi kultúránk sokak által megfogalmazott gyávaságára gondolok, na meg arra, hogy ez a feldolgozás nem vállal többet az eredeti mű magyar nyelvű fordításánál. Ekkor viszont váratlan vehemenciával, szélviharként futja körbe a nézőteret Porogi Ádám, és nagy hangerővel tudatja a közönséggel, hogy ez a történet bizony rólunk (is?) szól: olyan közelmúltbeli politikai-közéleti kijelentéseket idéz, mint az „akinek nincs semmije, az annyit is ér.” Az intermezzo dramaturgiailag (dramaturg: Kelemen Kristóf) fontos ponton, a lejtmenet előtt következik be, a kérdés már csak az, hogy ilyen formában szükség van-e rá. A kirohanás formailag és „bátorságilag” látszólag nagyon eltér az addig látottaktól, de mindez reflektálatlan marad: a néhány percnyi kitérő után az előadás változatlan hangvételben folytatódik. Valló rendezése a ki-nem-mondottság és a didaxis között ingadozik – mintha nem tudná eldönteni, hogy kockázatosan állást foglaljon, vagy megmaradjon az univerzalitás biztonságos terepén.
Porogi Ádám. Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: Radnóti Színház
A produkció meghatározó látványvilága szintén a rendező nevéhez fűződik: Valló díszletének központi, szinte kizárólagos eleme egy, a játéktér felett függő hatalmas falapokból összerakott „gerenda”. A Damoklész kardjára emlékeztető konstrukció a karakterek egzisztenciális bizonytalanságát szemléltetve időnként meginog, máskor tér- és helyjelölőként az éppen zajló jelenet helyszínére utal közvetetten. Szép, kevésbé pragmatikus epizódbetét, amikor az asztalos Dan alakjában Schneider Zoltán a gerendát hátára véve Sziszüphoszként harcol a bürokráciával. A tér kétsíkú elrendezése mélységet kínál, amivel a játszók nem tudnak mit kezdeni, mozgásterük szinte végig a színpad előterére korlátozódik – pedig a hátulsó sáv félhomályos, tompa megvilágításából (Varga László, Herfert Szabolcs) adódóan is izgalmas lehetőségeket kínál.
Bata Évát és Porogi Ádámot több, egymástól eltérő szerepben láthatjuk: mindketten megmutatják magukat szabályokat szigorúan követő rendszerkatonaként és segítőkész, szimpatikus emberként egyaránt. Juhász Tibor a feltörekvő rapper-szomszéd, China szerepében fiatalság-sztereotípia: a lazaság és a carpe diem-életfelfogás mögött egy jólelkű, szelíd, útkereső huszonéves bújik meg. Mészáros Blanka és Mátyássy Kála Cecília kétségbeesett anya–lány párosának bizonyos jelenetei inkább túlfűtöttek, mint meghatók. Schneider Zoltán nemcsak a díszletgerendát, de az egész produkciót elviszi a hátán – az Én, Daniel Blake rengeteget köszönhet a címszerepet alakító színész kiváló humorérzékének és finom színészi megvalósításának, visszafogott, nem-túlgondolt karakterértelmezésének.
Az előadás adatlapja a Radnóti Színház honlapján itt található.