Hogyan lehet egy intézménytörténeti kiállítást kortárs módon bemutatni? Az elsőre kissé unalmasnak, kopottnak tűnő műfajt a kurátor, Izinger Katalin egy a gyűjteményi tárgyakból összefonódó asszociatív láncként, tematikák és nem intézmények egységében képzelte el. Csakúgy mint a nagycsalád történetírója, ő is hasonlóképp jár el, az Egy múzeum tekintete című kiállításban több szubjektív nézőpontot egymásba illesztve festi meg a múzeum tablóját: mikrotörténeteken keresztül ábrázolja az elmúlt százötven évet. Így az összefüggésekkel és tárgyakkal sűrített kiállítótér megtelik jelentésekkel, kirajzolva előttünk egy nagyon értékes intézményt, amely mindvégig előttünk volt, ám mégis a figyelmünk perifériáján maradt.
Nem véletlen a kritikám címadása. Szenes Zsuzsa a kiállításon is látható Életfa (1967) című képének szerkezete a kiállítás egészére ráolvasható. Az intézmény életének körforgása, a többszörös költözések, a lassú kezdetek (a Fejérvármegyei és Székesfejérvár Városi Történelmi s Régészeti Egylet kezdeményezésében, amely a múzeum jogelődje) vagy éppen a sikeres Csontváry-kiállítás mind-mind fontos mérföldkövek, ezek szintézise is elég lenne az életfa motívumának megalkotásához. Mégsem ezek kerülnek rivaldafénybe, hanem a ‘levelek’ vagyis a gyűjtemények egyes tárgyai. A Szent István Király Múzeumot jellemző összetett viszonyrendszert talán tényleg csak az egyes tárgyak életrajzán keresztül lehet megérteni, mint ahogy egy ember vagy egy több generációs családtörténet is fragmentumokból tevődik össze: ünnepek, hétköznapok, traumák és trendek éppúgy színesítik. Miként az arendti hagyományból ismerhetjük: „az emlékezet, amely csupán egy, noha egyik legfontosabb módja a gondolkodásnak, tehetetlen az összefüggések előre meghatározott keretein kívül, s az emberi tudat csak a legritkább esetekben képes olyasmit megőrizni, amely semmihez sem kapcsolódik”.
Szenes Zsuzsa: Életfa, 1967
Az intézmény esetében a gondolkodással pont az ellenkezője történik, minden mindenhez kapcsolódik, még ha a különböző gyűjteményekből kiválasztott 300 tárgy nagyon nehezen, csak fogalmak szintjén illeszthető is össze. A kiállítás kurátora, az intézmény több évtizedét személyesen is végigkísérő Izinger Katalin a Csók István Képtárban egy asszociatív láncként, tizennyolc tematika szerint rendszerezi a kiállításra választott műtárgyakat, régészeti leleteket, vagy éppen a játék- és a néprajzi gyűjtemény egyes részeit. A kurátori szövegeken keresztül feltárulnak a tárgytörténetek, amelyek a kiállítás végére az intézménytörténetet elevenítik meg a látogató számára.
Enteriőrfotó a kiállításból
A múlt elmesélésének a jelen is a szerves része, így mindjárt az elején interaktív intézménytörténet elmesélésére alkalmas eszközök jelennek meg a kiállításban, úgy mint a múzeum első leltárba vett tárgyáról (egy régészeti tárgy) készített animáció, vagy egy interaktív vendégkönyv, ahol szabadon lehet böngészni az egyes évtizedek között. (Méghozzá négy kategóriában: 1. híres, ismert ember, 2. kritika, 3. kreatív, 4. rajz.) Már a vendégkönyv kurátori megközelítésének ötlete is korszakalkotó: a könyvet nem a kiállítás végére, hanem az elejére helyezi, s a közönség véleményén keresztül igyekszik megfogni a múzeum minőségét. Legyen ez gyerekszáj, ismert képzőművész, vagy akár maga Pilinszky, a vendégkönyv kifejezetten unortodox módon tükrözi vissza az elmúlt 150 év „bejegyzéseit” és kritikáit. Pont ez a kreativitás a kulcsa talán a kiállítás egészének, a néző a saját érdeklődése szerint igazodhat el a kiállított tárgyak tömegében, miközben az egyre szűkülő kiállítási tereket (és a múzeum egyre szűkülő lehetőségeit) is egyszerre tapasztalhatja meg. Mégsem csalódottság, vagy keserűség lesz úrrá rajta, jóval inkább a remény és az izgatottság, amit a kiállítás címe is sugall: A Szent István Király Múzeum első 150 éve, vagyis itt elképzelhető a jövő, még a mai magyar kultúrpolitikai helyzet ellenére is. Sőt, nem puszta optimizmus ez, hanem állásfoglalásként tűzi ki a múzeum a 150. születésnapjának az ünneplését, a szellemi, a tudományos és a kulturális hagyaték kiállítását. A kurátor is felelősségről beszél, a múzeum töretlen fejlődését a jövő generáció ügyeként kezeli, ezért is nyúl kortárs módszerekhez a rendezéskor.
Az intézménytörténetnél két kötelező elem van: a személyek és a számok. S a Szent István Király Múzeum mindkettővel büszkélkedhet, hiszen olyan múzeumigazgatók írták a történetét, mint Weöres Sándor, Kovalovszky Márta és Kovács Péter vagy Fitz Jenő. Az utóbbi, akinek talán a legtöbbet köszönheti a múzeum, aki 1949-től 1985-ig kiépítette a múzeum gyűjtési stratégiáját, emellett vezetője volt az intézménytől nem messzi található Gorsium római-kori város ásatásainak. Igazgatósága alatt negyvenezerről másfél milliósra duzzadt a gyűjtemény. Mindezt nem unalmas falszövegekből, hanem szintén egy interaktív installációs elem segítségével tudjuk meg: egy múzeumi fiókos szekrény egyes rekeszeit kihúzva elevenedik meg a történet animáción (részben filmen). A Fitz Jenővel készült interjúktól, a visszaemlékezéseitől (is) válik igazán személyessé a kiállítás, sorra láthatjuk sikereit, nemzetközi tudományos tevékenységét, régészeti ásatásait, több mint harminc könyvét, mindezek ellenére élete munkáját kudarcnak nevezi, amiből jóval többet ki lehetett volna hozni nyugat-európai körülmények között. Igaz, a felvételen Gorsiumról beszél, a látogató mégis akarva akaratlan a Szent István Király Múzeumra vetíti mondatait., hiszen a Gorsium-hoz hasonlóan itt is kiváló gyűjtemény, és remek szakmai munka érdemelt volna nyugat-európai színvonalat. A teljesség igénye nélkül érdemes pár művészt említeni, akik a Csók István Képtárban kiállítottak, műveikkel többen jelen kiállításban is szerepelnek: Ámos Imre, Anna Margit, Barta Lajos, Borsos Miklós, Böröcz András, Haraszty István, Ferenczy Béni, Kassák Lajos, Kondor Béla, Lakner László, Révész László, Roskó Gábor, Schaár Erzsébet, Szenes Zsuzsa, Ország Lili, Vajda Lajos, Vilt Tibor.
Enteriőrfotó a kiállításban, Fitz Jenő-emlékfal
A Csók István Képtár külön történet az intézménytörténeten belül, a kimagasló színvonalú képzőművészeti műtárgyak, a kölcsönzések magukért beszélnek. Külön fejezet nyílik a Csontváry-kiállítással 1963-ban, ami nem várt látogatottságot hozott, mégis hamarabb be kellett zárni a tervezettnél (ugyanis szovjet nyomásra Budapestre utazott tovább). Csók Istvánhoz hasonlóan itt volt Hajas Tibor, Erdély Miklós emlékkiállítása, de itt volt egyéni tárlata Király Tamásnak, Gecser Lujzának és Kicsiny Balázsnak is. Betekintést nyerhetünk a tárgyakon túl olyan intézménytörténeti dokumentumokba is, mint a Tisztelt Mester!-akció (1964, 1965). amelyet Kovalovszky Márta és Kovács Péter indított: 100 képzőművésznek írtak, hogy ajánlják fel a szűkös anyagi kerettel rendelkező múzeumnak egy alkotásukat. Nem is olyan idegen ez a kelet-európai műtárgy-szerzeményezési stratégiától… A vállalkozás azért is volt különleges, mert akkoriban a Fővárosi Képtáron kívül más magyar intézmény nemigen gyűjtött még kortárs alkotásokat. Ebből az akcióból fejlődött ki a kortárs gyűjtemény, amely mára 8000 műtárgyból áll, ezek többsége a II. világháború utáni magyar művészet ma is legtöbbet kölcsönzött tárgyai között van.
A kiállítás emellett önkritikára is képes, s számot vet a kevésbé derűs pillanataival is az intézményi múltnak. Ilyen a Csontváry-kiállítás története, amelyet a múzeum 1963 szeptemberében Hruscsov látogatásának köszönhetően hamarabb bezárt, és a képeket haladéktalanul a Szépművészeti Múzeumba kellett szállíttatnia. Ilyen különös, nem kívánt helycserére később is sor került: Schaár Erzsébet Utca című alkotásának (1974) a múzeum, a város és a művész kívánsága szerint az intézményben kellett volna maradnia, az aczéli kultúrpolitika mégis máshogy döntött – így a mai napig Pécsen látható. Az eltűnt Csók István-festményről, valamint az ellopott Vilt Tibor-szoborról is többet tudhatunk meg, mint más társgyűjtemények tárgyairól.
Összességében, rég láthattunk ennyire átgondolt intézménytörténeti kiállítást, ahol a látogatónak új muzeológiai szempontok alapján nyílik lehetősége rezonálni a kiállított tárgyak történeteivel, megismerni azok kontextusát, amelyek nemcsak Székesfehérvár történetéről mesélnek, de a magyar kultúra elmúlt 150 évéről is. A tárlat méltó alcíméhez: „a közönség használatára…” hiszen a részvételi szempontokat és a kritikai attitűdöt a kurátor egyaránt fontosnak tartja. A plakátokon, az archív fotókon és a sajtómegjelenésen túl a vendégkönyv ötlete a legforradalmibb; a múzeum tekintete így saját látogatói tekintetéhez, azaz a miénkhez jut el. Most már csak rajtunk áll, milyen lesz a múzeum következő 150 éve, s hogyan fejlődik az Életfa tovább.