A Julian herceg szerelmes versein ábrándozó Elvira az anyjával és a húgával érkezik a gyönyörű Agnes és apjának kastélyába, hogy az özvegyek házasságával a két csonkából egy teljes értékű család válhassék. Megköttetik a frigy, nagy a boldogság, túlságosan is nagy, hiszen Otto újdonsült családjával övezve mérhetetlen örömében az ünnepi asztalnál vért köp édeslánya arcára, és meghal. A szeretett apa temetésére azonban nincs lehetőség, halála után nem maradt örökség, ahogy a menyasszonyi ruhában megözvegyült Rebekkával sem jár hozomány. Pont ekkor kürtöli világgá az agglegény herceg, hogy bált rendez, amelyen minden hajadon lány részt vehet. A szemet gyönyörködtető Agnes mellett azonban Elvirának esélye sincs, hogy az előkelőségekkel teli estélyen magára hívja a figyelmet. A kívánt szépség elérése érdekében még a legfájdalmasabb beavatkozásokat is képes bevetni, a mozilátogatók szeme láttára.
A norvég Emilie Blichfeldt Sundance-en debütáló első nagyjátékfilmje a kortárs filmkészítési trendek valamennyijének legújabb, kissé furcsácska porontya lehetne. Egyszerre egy jól ismert és szeretett Disney-mese élőszereplős feldolgozása, egy női főhőssel operáló body horror (A szer) – aminek köszönhetően a klasszikus mesék horror adaptációinak sorába (Poohniverse) is könnyedén beilleszthető – és egy gonoszként kanonizált meseszereplőnek igazságot szolgáltató alkotás (Wicked). A csúf mostohatestvér azonban se nem arcbőrnyúzó profitmaximalizáló kísérlet, sem pedig szemnyűvő trash tárgy. Blichfeldt a címszereplő szemszögéből elmesélt Hamupipőke-parafrázisában kiábrándító idézőjelek közé helyezi az üvegcipellő mítoszát, az eredeti címszereplője pedig nem több holmi lábjegyzetnél.
A film főszereplője Elvira, a Hamupipőke-történet egyik „csúf mostohatestvére”, ám amíg az eredetiben (legyen szó a Perrault-, a Grimm- vagy a Disney-féle változatról) a két új lánytestvér valósággal ördögi, addig benne kezdetben semmi kivetnivaló nincs. Nem a második számú antagonista, hanem egy, az ezredforduló tini romkomjaiba illő, romantikus rút kiskacsa szemszögéből látjuk az eseményeket. Elvirában még csak rosszallás sincs Agnes (Hamupipőke) iránt, természetes szépsége őt is elkápráztatja; sőt, éppen Agnes az, akinek a tekintetében van valami lekicsinylő. Az esztétikai jelzők (szépség, rútság) látszólag már nem feleltethetők meg az egyén belső értékeinek.
Bár a film előzményeinek tekinthető beauty horror-filmekből sem hiányzik a pszichológiai vonulat, A csúf mostohatestvér sokkal nyíltabban vállalja fel test és psziché kapcsolatát. A műfajteremtő The Wasp Woman (1959) főhőse elsősorban gazdasági (cége életben tartásának) célból kezdi használni a végzetesnek bizonyuló szérumot, amelynek mi tagadás, függőjévé válik. A tavalyi sikerfilm, A szer főhősére is lehet úgy tekinteni, mint aki egzisztenciájának biztosítása érdekében fordul a kétes forrású intravénás pipere után; a nagyközönség körében mindenesetre ez a „női testet kizsákmányoló ipar”-olvasat a legnépszerűbb, figyelembe se véve a tényt, hogy Demi Moore karaktere nemhogy egyáltalán nincs rákényszerítve a szerre, de még alkalmazásának feltételeit se tudja betartani, mindent a korosodás nárcisztikus tagadásának köszönhet. A csúf mostohatestvér Elvirája ezzel szemben teljesen naiv, sőt már-már jólelkű. Már azelőtt a mesebeli hercegről fantáziál, hogy a szobaablakon túli kilátásba kerülne megismerésének esélye. A báli meghívó átvételekor először a rajongó kislány tör ki belőle, csak ezután jut eszébe az anyagi jólét után epekedő anyja. Ugyancsak különbözik a testvérfilmektől abban is, hogy nem a főhős, hanem egy másik ágens dönt a kozmetikai beavatkozások mellett. Hamupipőke új anyja sajátjai iránt is mostoha. Ő vonja elsőként kétségbe Elvira szépségét, megágyazva lánya lelki és testi deformálódásának. A naiv, szentimentális lányból a film során szép lassan önbizalomhiányos, féltékeny hárpia válik, aki ahogy kívül „szépül”, úgy rohad belül; ez a film igazi horrorja, nem a testi csonkítások.
A film elbeszélésmódja is ezt, a belső és külső világ közti ellentétet hangsúlyozza. A film világa korántsem meseszerű, már-már kiábrándító. Napsütés helyett szürke égbolt, csillárral bevilágított atyai palota helyett sötét, lelakott kastély, virágmezők helyett kopasz erdők. Egyáltalán nem meglepő, hogy a szépnek nemigen nevezhető Elvira álomvilágba menekül. Időről-időre a hercegnőmesék kliséitől burjánzó ábrándképei „ellenpontozzák” a túlzottan csúf valóságot. Ezek, a hetvenes évek sexploitation filmjeinek auráját idéző rózsaszín ködben úszó camp betétek giccses klasszicista kosztümjeikkel és egy soha nem volt, nyolcvanas éveket megelevenítő elektronikus avantgárd-pop furulyatémáikkal a néző bőre alá becsúszva emlékeztetnek az eszközszentesítő célra. Susan Sontag megfogalmazásában „a camp a világ következetesen esztétikai érzékelése”, „a stílus diadala a tartalom fölött, az esztétikáé a morál fölött, az iróniáé a tragédia fölött.” Márpedig „aki a stílust hangsúlyozza, semmibe veszi a tartalmat, vagy legalábbis közömbös iránta” (Göncz Árpád fordítása). Mindez nem puszta elvont esztétikai értekezés a film ürügyén, ez maga a rémmese tanulsága.
Isac Calmroth és Lea Myren. Forrás: mafab.hu
Műfajtudatosságáról számot adva a rendező a fentieket a választott zsáner nyelvén keresztül ülteti a néző fülébe. A korrumpálódását jelző jelenetben Elvira egy bélféreglárvát nyel le, azt, amit etikett-tanára adott neki ajándékba, az örök „az számít, ami belül lakozik” frázis kíséretében. Ez nemcsak megalapozza a gyomorforgató finálét, nemcsak kreatív allegóriája a „mélyben munkálkodó gonosznak” – gyomorkorgás ritkán válik ennyire jelentős szereplővé –, de kétségbeejtően ironikus kommentárja is azon meglehetősen naiv felfogásnak, amely szerint a külsőséggel bizonyos karakterbéli értékek fel tudják venni a versenyt.
A beauty horrorok nem érnek szép véget. A The Wasp Woman és A szer főhőse is megsemmisül a történet végére. Igaz, A csúf mostohatestvér Elvirája nem hal meg, de – ennyit talán elmondhatunk – a herceg szívének elnyerése érdekében teremtett karaktere mindenétől durván megfosztatik. Ez némi pozitív felhangot kölcsönözhetne a finálénak, de még így is nehéz szabadulni a keserű szájízt eredményező gondolattól, hogy egy külsőségek uralta birodalomban csak a kiváltságosoknak jár a happy ending.