Elektra története a görög mitológia egyik legismertebb és legtöbbször feldolgozott sztorija. Ez az egyetlen olyan mitológiai történet, amelyet a klasszikus görög tragédiaíró triász mindhárom tagjának fennmaradt drámáiból ismerhetünk, de az utódok is gyakran emelték más-más kontextusba. Így aztán az Elektra valamilyen változatban csaknem folyamatosan műsoron van, a honi színházakban is: tavaly például a Magyar Elektrát, azaz Bornemisza Péter drámájának Móricz Zsigmond által átírt verzióját mutatta be a Vígszínház (miközben a másik magyar átirat, Gyurkó László Szerelmem, Elektra című darabja végleg kikopni látszik a repertoárból), míg pár éve igazán emlékezetes előadásban játszotta az Örkény Színház Sartre változatát, a Legyeket.
Ezek a verziók éppúgy koncepciózus átiratok, mint Eugene O’Neill majd’ száz éves Amerikai Elektrája, amely drámatrilógia; alapját az aiszkhüloszi trilógia jelenti, ugyanakkor jellemrajzának bonyolultságában sokkal inkább Euripidészre hajaz. O’Neill az amerikai polgárháború korába ültette át a cselekményt, a mű alapvető ontológiai kérdéseit saját kora közelmúltjába vetítve ábrázolta, modern fénytörésben. Vagyis az örök problémákat a korszak nyugtalanító társadalmi-ideológiai kérdéseivel vegyítette, az isteni hatalom és elrendeltetés helyébe az emberi szenvedélyek erejét állítva, akarva-akaratlanul is teret engedve a freudi értelmezés lehetőségének (vö. Elektra-komplexus, Oidipusz-komplexus). A maga korában, de még a következő évtizedekben is igen modernnek, vonzónak ható freudista megközelítés varázsa mára jócskán megkopott, a korabeli amerikai társadalom problémái ma már talán az amerikai nézőket sem foglalkoztatják. S noha a mű időről időre repertoárra kerül nálunk is (ez előtt utoljára Kecskeméten mutatták be, 2020-ban), erős a gyanúm, hogy főként a hálás szerepei okán esik rá a választás. Színrevitelének manapság nem is az a legfontosabb kérdése, hogyan lehet az összesen tizenhárom felvonásos drámamonstrumot egyetlen este előadható művé tömöríteni, hanem az, miért érdemes ezt megtenni. Hogy van-e olyan, kortársi vonatkozású tartalom O’Neill terjengős, erősen korhoz kötött művében, amely az esztétikailag jóval jelentékenyebb antik alkotásokban – különösen Euripidész mai szemmel is modernnek ható drámájában – nincs meg. És ha sikerül ilyet találni, hogyan építkezhet ebből az előadás. Nekem e tekintetben erős kétségeim vannak – de várom, hogy egy bemutató majd eloszlassa e kétségeket. Annyi bizonyos, hogy ez a bemutató nem a Horváth Csaba rendezte székesfehérvári produkció lesz.
Decsi Edit
Horváth Csaba rendezése absztrakt térbe helyezi a cselekményt. Kiss-Benedek Kristóf díszletének vizuálisan leginkább meghatározó elemei a szín hátterébe függesztett különböző színű „ablakok”. Mögöttük tarka textíliák lógnak, amelyek éppúgy asszociáltathatnak koszlott falakra, mint megkopott zászlókra. A berendezést a szín előterében gyakorlatilag néhány gördíthető, többlépcsős emelvény jelenti. Benedek Mari mai szabású, inkább a karakterek belső világára, mint társadalmi státuszára koncentráló jelmezeket tervezett. Ezra Mannon ugyan katonai egyenruhában jelenik meg, de természetesen nem XIX. századiban. A többiek ruhái nemcsak illeszkednek alapkarakterhez, de tükrözik a viszonyok és az érzések változásait is. Lavinia például az első részben hordott fiús, igénytelen viseletét elegáns fekete gyászruhára cseréli, hogy aztán olyan tűzpiros ruhában jelenjen meg, amelyet korábban az anyja hordott.
A kortalanított, stilizált, redukált játék értelemszerűen a dráma ontologikus rétegeire helyezi a hangsúlyt. Ami önmagában is elgondolkodtat a darabválasztás tétjéről, hiszen O’Neill éppen az antik drámát mozdította ki az ontologikus síkról. Az persze igaz, hogy az Amerikai Elektrában találhatóak olyan pszichológiai motívumok, amelyek a freudi interpretációtól függetlenül is mainak érezhetők – de ezek önmagukban tézisszerűek, kiszámíthatóak. Érdekesek, komplexebbek talán akkor lehetnének, ha a rendezés a kortársi hangsúlyú kiemelésükre koncentrálna. Ám a fehérvári előadás nyilvánvalóan időtlenített történetet mond el, nem utal mai traumákra, tragédiákra. Ez nemcsak a szcenikai koncepcióra, de a dramaturgiai munkára is igaz. Tóth Réka Ágnes szakszerűen, precízen redukálta nagyjából a felére az eredeti szöveget, megtartva a cselekmény fontos elemeit, a karakterek motivációit és viszonyrendszerét, elhagyva a legtöbb fölösleges ballasztot, de a húzás mögött speciális szempont, eredeti rendezői koncepció nem sejlik fel. Igaz, Horváth Csaba jelentős előadásainak többségében a koreográfia és az ahhoz kapcsolódó, jórészt a mozgáson és a zenén keresztül megvalósított játékötletek önmagukban is lehetőséget kínálnak a szöveg hangsúlyainak, jelentéstartalmának átpozicionálásához, újraértelmezéséhez. Ám ezúttal erről sincs szó: az előadás meglehetősen kevés fizikai színházi elemet tartalmaz – csupán egy-két látványosabban megkoreografált mozgássor van benne (igaz, ezek a produkció legerősebb, legdinamikusabb pontjai). És a színészi alakítások egy részéből ki lehet olvasni azt az alkotói szándékot, hogy a gesztusok, a testtartás, a mozgás dinamikája tükrözze a karakter érzéseit, mentális és fizikai állapotát.
Varga Mária, Trokán Péter. Fotók: Kiss László. Forrás Vörösmarty Színház
Ám maguk a színészi alakítások sem átütőek. A Niles testvérpár és Seth – az alapműhöz hasonlóan – pusztán dramaturgiai okokból időzik a színen, és ezen Keller János, Kerkay Rita és Kozáry Ferenc korrekt szerepformálása sem változtat sokat. Trokán Péter Ezra Mannonja túlságosan rejtélyes, befelé forduló marad – nem tudni, hogy passzivitása mögött vakság, fáradtság vagy karizmatikus döntés áll-e. Trokán játéka főként a figura enerváltságát mutatja – és ebben rezonál Varga Mária alakítására, aki Christine-ben elsősorban a hosszú magány után boldogságra vágyó asszony elszánását hangsúlyozza. Ám az elszánás nem érződik túl erősnek, miként maga a vágy sem; Christine inkább keserűnek és fádnak tűnik, kirobbanó szenvedélyt nem mutat az alakítás. És ennek a szenvedélynek a szuggesztív megjelenítése hiányzik Decsi Edit precíz és következetes játékából is; Lavinia folyamatos érzelmi őrlődésének, vágyainak eredői, mind súlyosabb tetteinek motivációi érthetőek, követhetőek ugyan, de a talán túl szűk regiszteren mozgó alakítás nem teszi ezeket igazán átütővé és átélhetővé. Kádas József viszont olyan hangsúlyosan és szuggesztíven játssza Orin zavartságát és betegségét, hogy emögött nem sejlenek fel a férfi további, keszekusza érzései. Leginkább komplex figurát Sághy Tamásnak sikerül teremtenie, aki ambivalens képet rajzol Brant kapitányról, egyszerre láttatva benne a szerelmes férfit és a kalandort.
Így aztán még azoknak a szenvedélyeknek a megjelenítése sem válik igazán hatásossá, amelyre a szöveg elvben lehetőséget adna. A korrekt, szakszerű, de kissé szürke, ritkán felizzó, eredeti értelmezést nem tükröző bemutató viszonylag gyors tempóban, de meglehetősen kiszámíthatóan halad a végkifejlet felé – szemléletesen alátámasztva, hogy az amerikai félklasszikusok jóval avulékonyabbak a görög klasszikusoknál.
Az előadás adatlapja a Vörösmarty Színház oldalán itt található.