A pandémia idején megalakuló Exit Generáció ezúttal dokumentumszínházi gyakorlatot alkalmazva mesél a hazai gyermekvédelmi rendszerről, különös fókuszt helyezve az utóbbi időben napvilágra került zaklatási ügyekre, az intézetekben teremtett élhetetlen légkörre, az alkalmazottak történeteire, valamint a fiatal anyaság kérdésére. Az előadás szövege interjúk alapján készült, melyeknek a gondozásáért a rendező, Farkas Ádám, valamint Hárs Anna és Zsigó Anna felelt, akiktől nem idegen a dokumentumszínházi szövegekkel való foglalkozás.
A Jurányi nagytermének színpada Juhász Nóra tervei alapján egy hatalmas játszóházzá alakul, benne grandiózus, kopottas műanyag kockákból épített mászóka, amely átlátszó takarófóliával van lefedve. Ám rögtön az első történet elmesélésekor lerántják a leplet az építményről, amiről ugyan eddig is világosan látszott, hogy mit rejt, mégis mindenki egy kicsit meglepődik. Így vagyunk mind az előadás egészével is.
A színészeknek (Simkó Katalin, Török-Illyés Orsolya, Szamosi Zsófia, Dénes Viktor) nüanszokkal kell dolgozniuk, a téma ledobná magáról a hatalmas színpadi gesztusokat, a grandiózus rendezői megoldásokat. Egy fiatal éppen arról mesél, hogyan verték meg őt a társai az intézetben, a háttérben hangos díszletépítés, a színes kockákat vadul ütik egymásba, egy másik lány szexuális erőszak áldozata volt, története közben elemi erővel taszítják hozzá a csúszdát a játszóházi szerkezethez.
Török-Illyés Orsolya, Szamosi Zsófia és Simkó Katalin
Azonban az imént említett jeleneteken kívül az előadást a szikár történetmondás, fegyelmezett színészi jelenlét jellemzi. Az akciódús jelenetek helyett csendes egymásra figyelés zajlik, ezért kiemelten fontos, hogy aki épp nem szólal meg, hogyan van jelen a térben, például olyan, gyermekekre jellemző testhelyzetekben, mint a hason fekvés, guggolás, bújócskázás. Senki nem akar nagyot markolni, szépen hagyják, hogy a szöveg tegye meg a hatást. Ebben segítségükre van még a színpad hátsó falára erősített vászon, amire élő kameraképet vetítenek, ezzel nem csak a színészek mimikáját hozva közelebb, de az interjúhelyzetek intimitásának érzetét is sikerül megteremteniük.
Az előadás is kimondja a milliószor tárgyalt, közszájon forgó frázist: „amíg nem folyik vér, nem tudunk mit csinálni.” Mindenki pontosan érzi és tudja, mekkora hiányossága ez a családvédelmi szolgálatnak, ami évtizedek óta megoldatlanul áll, pedig ez egy meglehetősen transzparens és számottevően sokakat érintő probléma ma Magyarországon. A célja azonban nem csak ennek a – már sokszor tárgyalt – problémakörnek a felvázolása, hanem hogy láthatóvá tegyen olyan aspektusokat is, mint az anyaotthonok fenntarthatatlansága és működésének hiányosságai, a fiatalkorúak fogamzásgátlásának megoldatlansága vagy az állami gondozott gyerekek ellátatlansága.
Az előadás különös fókuszt helyez a fiatal anyaságra is. Önkényes orvosi döntések, horror áron kapható óvszer, megalázó nevelők, minimális utógondozás – és mégis, vannak olyan fiatal lányok, akik ekkora ellenszélben is küzdenek, hogy megtarthassák a gyermeküket. Az intézmények pedig ahelyett, hogy az anyát támogatnák, automatikusan az abortuszt preferálják. De hogy is lehetne másképp, ha már az anyának sincs hely ebben a csordultig telített rendszerben? Arról nem is beszélve, hogy ezek a lányok nem, vagy alig rendelkeznek anyai mintákkal, nem kapnak szülői jó tanácsot és nincs mellettük nagymamai segítség sem. „Én anya nélkül nem tudok anya lenni.”
Dénes Viktor. Forrás: Jurányi Inkubátorház. Fotó: AGDutkay Péter
Meghallgatjuk ezeket a néha sokkoló, máskor dühítő, de mindenképp szívfacsaró történeteket, azonban mégis némi hiányérzettel távozhatunk az este végén. Hiába a tabudöntögetés, a színészek precíz munkája és a beszédes díszlet, talán a tét az, amiből egy kicsit kevesebbet kapunk a vártnál. A Jurányi közönsége már ismeri a csontvázat, ami a szekrényben lapul, különösen a tavalyi év zajos médiavisszhangja óta. A kérdés, hogy hogyan szedjük ki onnan? Ha világmegváltást nem is, de egy kerekasztal-beszélgetést, esetleg csoportos feldolgozást még várnánk az estétől.
Azzal, hogy az előadás megszólaltatja a másik, kevesebb szót kapó oldalt és betekintést kapunk egy-egy alkalmazott gondolataiba is, kinyílik egy kapu, de mire belépnénk rajta, már be is csukódik. A történetek arányaiban a fiatalok felé billennek, amitől az összkép kevésbé lesz komplex, mint amennyire lehetett volna. Pedig a legfeszültebb pillanatot is ez a dramaturgiai döntés szüli: a gyermekmolesztáló intézményvezető botrányának kirobbanása után két dolgozó gondolataiból képződik párbeszéd, az egyikük nevelőként volt jelen az intézményben és állítása szerint nem vett észre semmit, míg a másik nevelő szerint, ha valaki sok év szakmai tapasztalattal a háta mögött nem ismeri fel egy gyereken a trauma okozta változást, az nem való a pályára. Ebből a – színházi értelemben vett – drámaiságból elbírt volna még egy kicsit az előadás.
Az Exit Generáció honlapján olvasható bemutatkozás szerint céljuk a kiút keresése az aporiából. A Már nem álmodok velük végén Török-Illyés Orsolya egy kamerával végigsétál a Jurányi hideg folyosóján, végül a büfénél lehúz egy felest, amíg a társai monoton dobolással húzzák magukra a sötétet. Ezeknek a fiataloknak nem mutat kiutat a társadalom, nem gyújt fáklyát nekik senki ebben a hatalmas útvesztőben és ez az előadás sem fogja meg a kezüket, veszi meg az első lakásukat vagy bújtatja őket anyai ölelésbe. A nyitó történet tételmondata így hangzik: „ha csak egy ember másképp gondolkodik az előadás után, már megérte.” Lelket melengető gondolat, de attól tartok, sokkal mélyebben vagyunk már abban a labirintusban, mint hogy egy ember kisollóval nekiálljon utat vágni. Ide talán már egy bozótvágó is kevés lenne.