A Fortepant böngészni önmagában is időutazás, a manapság divatos silent bookok mintájára ki-ki magának építheti fel a százéves történet színes mesefolyamát. Mert ez a történet – bár kétségtelenül létezik egy objektívnak tekinthető kollektív narratívája – annyiféle, ahányan megélték és a fotók láttán újraélik. A privát képek kommentár nélküli gyűjteményének legnagyobb értéke – az ingyenes hozzáférés mellett – a teljes objektivitás, paradox módon mégis a személyes történelemmagyarázat megalkotásához ad nélkülözhetetlen fogódzót. A Kieselbach Galéria kiadásában napvilágot látott album, és a falakra került válogatás többnyire fekete-fehér fotói a kollektív emlékezet színes szövetét terítik a néző/olvasó elé.
A változatos anyagból markánsan kivillan két személyes szál: a kiadó, Kieselbach Tamás Fortepanhoz kapcsolódó története, és a kötet szerzőjének, a Fortepan alapítójának, Tamási Miklósnak a saját Fortepan-interpretációja. Sőt: igazolandó a kultúra hálózatos felépülését (aligha véletlen, hogy a megnyitón Barabási Albert László is felbukkant) a sok egyéni szál közé e sorok írójának saját történetfonala is befűződik. Én ugyanis azzal büszkélkedhetem, hogy együtt guberáltam a nyolcvanas évek végén Tamási Miklóssal Budapest-szerte, a még sokkal romantikusabb lomtalanításokon. Akkor, amikor még ő maga sem sejtette, hogy az ott fellelt kincseknek milyen szédítő karrierje lesz a jövőben. Én – friss diplomás lakástulajdonos lévén – kisbútorokra vadásztam, ő már akkor is papírrégiségekre, amit én vajmi kevéssé értettem és még kevésbé értékeltem. Ismeretségünket egy könyvkötő tanfolyam alapozta meg az angyalföldi József Attila Művelődési Központban, közös portyázásaink pedig később levelezésbe torkolltak, ő ugyanis megkezdte vidéken egyetemi tanulmányait. Értékes relikviaként őrzöm mail-art képeslapjait, amelyeket postaládámba pottyantott időről időre az akkor még működő posta – a kérdés csak az, hogy melyikünk értékesíti majd e becses műveket aranyáron, mint egy rettentő híres ember hagyatékát. A Fortepan digitalizált képeit böngésző ifjúság számára elképzelhetetlen az az izgalom, amellyel anno napról napra nyitottuk a levélszekrényt, lapul-e benne borítékolt üzenet. A levéllel azután fel kellett caplatni a lakásba, ott asztalhoz ülni és kinyitni vagy feltépni, vérmérséklet szerint. A késleltetés fokozta az izgalmat, a várakozás gyönyörűségét. A becses objektumot pedig napokig forgathattuk, magunk mellé helyezhettük az éjjeliszekrényre, mielőtt a porosodó archívumba került – na, ez az, amit az e-mail azonnali kielégülést áhító népe sosem fog tudni megérteni. Talán ezért is értékelődnek fel a régi képek és régi történetek – az elveszett idő illúzióját keltik életre, és ebben jár élen a Fortepan.
A Justice for Hungary feltöltése… 1931 / Fortepan / adományozó: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum / Archívum / Negatívtár
Az én aprócska történetem fonala később megszakadt, évtizedek múlva akadt újra a kezembe, amikor egy bemutatkozó előadás során szembesültem azzal, hogy az akkor már népszerű, és általam is nagyra becsült Fortepan maga Tamási Miklós. Utólagos egyeztetésünkből kiderült, hogy az ő életében ez a szál korántsem volt olyan csillogó, sőt, láthatatlanná vált – újabb példa a történelmi események relativitására. Az ő története konzekvensen abba az irányba tartott, amelyet a papírrégiségek és mail-art iránti vonzalom korán kijelölt, és később a társadalmi szolgálat óhaja állított pályára. Első személyes kötetének vezérfonala is a BETŰ képi és információs lehetőségei mentén gombolyodik. Minden egyes kiválasztott képnek, ha nem is főszereplője, de karakteres eleme valamiféle felirat – firkantva vagy gondosan megszerkesztve, profi vagy amatőr kéz által összegezve az adott korszak vizuális és egyéb kultúráját. A betű- és képtengerben pedig mi más vághatna rendet, mint az írásos jelkészlet alapját jelentő ABC, amely a szocializmus élelmiszer-áruházainak neonfelirata képében a kiállítás falán is megjelenik, mintegy szellemi origóként. Érdekes adalék, hogy bár annak idején az egész ország tele volt a három színben pompázó neonbetűkkel, mára egyet sem sikerült fellelni belőlük, múzeumok nem őrzik, egy szintén guberáló hajlamú magánszemély adta kölcsön gyűjteményéből a betűk fém alapját, amelyre utángyártották a sokunk számára ismerős neonbetűket.
Budapest, Szent Gellért gőzhajó, 1949 / Fortepan / adományozó: Tildy Istvánné
A kötet és a kiállítás képei időrendben szabadon szökdécselnek, abc-sorrendbe állított címszavak adnak tematikát a válogatásnak. Az album közel hatszáz képe közül 95 került a falakra, minden címszóhoz egy darabot választott a tárlat kurátora, Rieder Gábor. Bár a vaskos kötet töredéke csak az így kiállított anyag, mégis az album tartalmának pontos keresztmetszetét adja. Amiben a – súlyát és minőségét tekintve – strand homokjára semmiképp sem ajánlott nézegetős könyv többet tud, az épp a szöveg: a képeket Tamási Miklós személyes kommentárjai kísérik, egyes pontokon pedig a beszélgetés kinyílik, három úgyszintén múltfanatikus publicista: Szalai András, Zubreczki Dávid és Zsuppán András is bekapcsolódik az elbeszélésbe. A kiállítás ezt a sokműfajú kulturális csemegét fűszerezi tovább a ma már megkerülhetetlen mesterséges intelligencia bevonásával. A hajdani Forte gyár sárga színét idéző csíkon sorakozó nagyításokat időnként megtöri egy-egy digitális képkeret, amelyen a fölötte látható kép animált változata fut, vagy épp lobban lángra. Rieder Gábor szóbeli utasításokat adott a programnak, az AI pedig pillanatok alatt átkutatta kifogyhatatlan memóriáját, és megadta a 21. század válaszait a képben feltett kérdésre. Az eredeti és az animált változat érdekes összehasonlításokra ad lehetőséget a kép erejét és hatását illetőleg: a mesterséges intelligencia például feltűnően megszépíti, a konzumvilág igényeihez igazítja a valóságot. Az egymástól olykor sok évtizedre készült felvételek az elmúlt század, egy már mindenképp letűnt analóg korszak olvasatát nyújtják, melyet bár modernnek nevezünk, ma már világos, hogy csak előfutára volt valaminek, ha nem épp lezárása egy önmagán túljutott struktúrának. A néző saját tapasztalatai és megélése alapján szőheti tovább a történetet.
Budapest, NDK Centrum, 1971 / Fortepan / adományozó: Bojár Sándorné
Erre biztat a kiadó, Kieselbach Tamás is a maga történetének megosztásával. Saját bevallása szerint a fotózás iránt rajongó és elkötelezett, azt precízen művelő nagyapjának akkurátus fényképalbumai keltették fel benne a képi és szellemi múlt megbecsülése iránti vágyat, mely azután pályáját meghatározta. Az általa válogatott Elveszett Örökség című kötetben (cikkünk itt) azután meglepve fedezte fel egy, az utolsó pillanatban a Fortepanról bekerült fotón a nagypapát, aki a fotózás és sok egyéb mellett a motorozás szerelmese is volt. Az elveszett örökség így megkerült, és ezt az élményt kínálja a szeptember közepéig látható kiállítás mellett maga az igényes kiállítású kötet is, melynek minden bizonnyal ott lesz a helye sok karácsonyfa alatt.
A kiállítás szeptember 12-ig látogatható a Kieselbach Galériában.