Bodó Viktor korábban pazarul játszatta ki Shakespeare abszurd vonásait, Kafkánál a nyelv kifejezőképességének lehetetlenségét, amelyek eddig túl nagy figyelmet – színházilag biztosan – nem kaptak. Én ezzel a tudattal ültem be a Boldogtalanokra, na meg azzal, hogy a rendezőnek nem csak jó hallókája és érzőkéje van, de a rizikós vállalkozásokat is szereti. 2004-es emlékezetes marosvásárhelyi színrevitele után másodjára ment neki Füst Milán darabjának, amelyet már-már determinál Székely Gábor legendás megközelítése. És a végeredmény ezúttal is elismerésre méltó.
Ha a néző a szereposztásban azt látja, hogy Róza: Tenki Réka és Húber: Nagy Zsolt, már a fejét vakarja. Ők ketten nem valók együvé. Nem tudnak „egy párt alkotni”. Ahogy sem Józsa Bettina (Vilma) és Nagy Zsolt, sem Terhes Sándor (dr. Beck) és a nála jó pár tízessel fiatalabb Pigler Emília Zita (dr. Beck felesége). De épp ez a lényeg. Hogy egy Bodó-rendezést aligha lehet azokkal a kérdésekkel megközelíteni, amelyeket realista színházi kondíciónkból fakadóan automatikusan feltennénk. Ki mit szeret a másikban? Egyáltalán kicsoda egyik, ki a másik? Ők ketten együtt micsodák? Miért költöznek össze? Miért nem megy el? Miért megy el?
Bodó Viktor, a mesterével, Székely Gáborral ellentétben Füst Milán drámáját olyan szövegként olvassa, ahol nem érdemes a miérteket firtatni: az ember sokkal nagyobb rejtély annál, hogy cselekvéseit felfejthető motivációk és elképzelhető múltbeli okok értelmes sorába szuszakoljuk. Az előadás úgy van színpadra fogalmazva, hogy a néző ne is érzékelje: bármi más is volna azon túl, amit lát. Semmi megfogható, semmi megérthető. Füst itt arról szól, hogy az élet teljesen irracionális. Pontosabban Füst is, mert ez az irracionalitás Bodót visszatérően izgatja, és Ari-Nagy Barbara dramaturg segédletével most is azt a megmagyarázhatatlanságot rendezi játékká, amely a Boldogtalanokat átjárja. Naná, hogy anno olyan idegenkedő, egészen durva vélemények születtek a darabról, amelyek az előadás honlapján olvashatók.
Tenki Réka ls Csákányi Eszter
Az Örkényben tehát felesleges azzal fárasztanunk magunkat, hogy honnan jönnek ezek az alakok, mennyiből élnek, miért egymással laknak, miért azt és úgy mondják, amit. Kálmán Eszter tervezte ruházatuk csupán annyit árul el, hogy nem az egzisztenciálisan végérvényesen lecsúszottak világában élnek. (S ezúttal nem is Holdvilághelyen, egy fiktív magyar városban, hanem egy nagyon is jól ismertben, Miskolcon, amelynek már puszta látképe alapján sem nehéz elképzelni azon zsebkendőnyi lakóhelyeket, amelyek a színpadon elénk tárulnak.) A nagy csel, hogy ez az előadás tökéletesen kisrealista játéktérben: Sirma hentes lakásának helyiségeiben bontakozik ki. Csakhogy ez a lakás rendre mozgásba lendíti az irracionalitást, hiszen forog. Ráadásul duplán. Külső és belső gyűrűjének mozgása legalább olyan átláthatatlanná teszi a játékteret, mint Schnábel Zita másik remekét: a vígszínházi Kastély vaskonstrukcióját. Pedig ily módon mindenkinek belátása, sőt bejárása van mindenkihez, intimitás semmi, a konyha, a fürdőszoba, a hentesműhely és a dolgozószoba szűk, klausztrofób terei, még ha olykor össze- és szét is forognak.
Itt egy biztos csupán: az indulatok, amelyek pattanásig feszülnek, pláne, hogy képtelenség úgy megmozdulni, hogy ne ütközz össze valakivel, ne verj le valamit. Nem lehet úgy megállni, hogy valakit ne akadályozz, úgy leülni, hogy ne sodord le a villanykapcsolót, és boruljon sötétbe a tér. Egy ebéd megmikrózása komplett koreográfiát kíván – és persze mindenki más feltartásával jár. Az egész lakás egy átjáróház, különösen a konyha. Valaki beviharzik, közben valaki a másik ajtón kilép. Itt épp, hogy összecsapódnak a PVC függöny lapjai, ott már nyílnak is szét a zsenilia függöny szalagjai. És valaki még be is néz az ablakon.
Novkov Máté hibbant hentesinasának váratlan közjátékain, abszurd beszólásain persze nevetünk, de a helyzet nem lesz tőlük kevésbé fullasztó – a szereplők egymás elől szívják a levegőt, egymás létezése is akadályt jelent. A férfiak keze magától értetődően siklik a nők fenekére, a test óhatatlanul löki fel a másikat: tapintható a hétköznapi brutalitás. A fizikai kitettségnek az olyan kiéhezett fazonok örülnek, mint Sirma. Hajduk Károly nem rest megragadni az adódó ,,lehetőségeket”, hogy a körötte lévő nőket valahogyan az ágyába terelje – persze kevés sikerrel, s azt is csak a pénznek köszönhetően. A hentes visszatetsző ugyan, de nem taszító, csak épp annyira ráz ki tőle a hideg egy nőt, hogy végül hozzámenjen. Terhes Sándor dr. Beckje már viszolyogtatóbb, ellenszenves figura. Olyan természetességgel taszítja arrébb a feleségét, amilyen katonás vezényszavakká lesznek a hozzá intézett mondatai, s olyan ösztönös ellenségességgel pillant rá, hogy ökölbe szorul a kezünk. Bár szerethetően gügye, biobokszzsákként kezelt feleségét lépten-nyomon magával hurcolja, Pigler Emília Zitának nem jut túl sok színpadi lehetőség, mégis az előadás egyik legsúlyosabb pillanatát ő ragadja magához. Amikor egyszer csak megáll a konyhaajtóban és férjére néz, megfagy a levegő – arca megfeszül, szája vonallá vékonyodik, majd könnybe lábadt szemmel kilép a térből. Ebben a hátborzongatóan gyönyörű mozzanatban ott sűrűsödik minden női sors a Boldogtalanokból.
Nagy Zsolt és Takács Nóra Diána
Nem mintha bármelyik nő rászolgálna a durvaságra: hogy ,,kutyába vegyék”, hol az asztalon egy félig feldolgozott disznó mellett, hol egy épp centriző mosógépen. Az egyik nő (Róza) anya, a másik (Vilma) lesz – vagy hát lenne, ha…, A harmadik (Frajli) a káosz közepette vigyáz Róza beteg kicsijére, miközben úgy bánnak vele (nők is, férfiak is), mint a lábtörlővel. A negyedik pedig („a Rózsi”) azzal, hogy a saját anyja fosztja meg a szabadságától (a nyakára jár, rányit, felveszi a ruháit), tulajdonképpen gyerek maradt – aki eltartja az anyját.
Kádár Kinga Frajlija valójában láthatatlan, illetve épp csak annyira látható, amennyire az őt érő atrocitások azzá teszik: jelenléte mintegy visszatérően rögzíti a színpadon terjengő galádságot. Az is galádság, hogy Takács Nóra Diána Rózsiját letagadja a családja. Anyja és bátyja inkább hagyják, hogy szimpla lotyónak nézzék, mint hogy megtudják: ők egy család. Takács markánsan, de túlzás nélkül hozza a megvetett nőt: mi is érezzük, mennyire kínos, ahogyan dinnyelopó méretű, tigriscsíkos táskájával betoppan a konyhába, illumináltan lerogy a székre, majd a rezsónál billegve próbál cigarettára gyújtani. Vagy ahogy zavartan igyekszik érvényt szerezni vágyának, amely alanyi jogon járna neki is: a szabadságnak. Vele szemben Tenki Réka Rózájának mozdulatait, bármennyire rettenetes idegállapotban is van, mindig körüllengi valami elegancia. Józsa Bettina Vilmája is finom teremtés, de ő törékenyebb. Ő a friss hús, neki még udvarolnak, vele még szépen beszélnek, ő még a poklok pokla előtt áll. Végül persze ugyanolyan kócosan, kisírt szemekkel, elfolyt sminkben várja Rózával Vilmost a konyhaasztalnál. De ha elszakad nála a cérna, nyoma sincs finomságának, tajtékzása kontrollálhatatlan.
Nagy Zsolt Húberében viszont akkor is van valami döbbenetesen pusztító, ha nagy ritkán kedvessé lesz. Ő oly pompás veszedelmesség hordozója, amely tényleg az állat sajátja. De nem utolsó gazember – az anyját sem gyűlöli, csak azt, hogy olyan, amilyen. Csákányi Eszter – Kiss Manyi, Gobbi Hilda jó utódaként – visszafogottan hozza a segítőkészség mögé bújó, önző, hazug és manipulatív özvegy Húbernét, akinek kivételes tehetsége van a csenéshez, sefteléshez. E kettősséget Csákányi egyetlen mondatba képes belesűríteni: ahogy elkezdi, majd a várt befejezéshez képest – a lehető legtermészetesebben – teljesen másra futtatja ki, vagy ahogy egy-egy szó hangsúlyával játszik. Húber kicsapó gyűlöletében az is megvillan, hogy úgy érzi, hasonlít az anyjára. Ráadásul hiába érzi, mégis úgy viselkedik, mint ő, s képtelen ezen változtatni. Róza is csak annyit tud mondani arra, hogy miért van még együtt Húberrel, hogy egész életében ,,ilyen” férfiak vették körül. Meg mert szereti. Egyszerűen csak szereti. Pont. És Húbert ,,úgy kell szeretni, amilyen, (…) úgy kell hagyni, amilyen.” Tőle sem tudjuk meg, milyen ember ez a Vilmos, így csupán bólogathatunk, amikor elhangzik a férfi szájából: ,,nincs csúnyább állat, mint az ember”. S ahogy ezt Nagy Zsolt kínok közepette mondja, az csontig, velőig hatol.
Nagy Zsolt, Hajduk Károly, Tenki Réka és Józsa Bettina. Fotó: Horváth Judit
A légkör végig durván explozív, amire időnként ráerősít egy mélyről felzúgó, tompa hang, vagy épp aszfaltzúzás, csontdarabolás zaja, nem beszélve a Family Frostos tülkölésről (zene, sound design: Klaus von Heydenaber). Ha el is mosolyodunk ezeken, nem oldódik a rettenetes feszültség, ahogy akkor sem, amikor a színpad meglódulása közben eluralkodik a szürreál, és boldogságról harsog egy-két régi sláger. Olyanok, amiket letagadsz, hogy ismersz, mégis szinte a szereplőkkel együtt dúdolsz, énekelsz. Van ennél nagyszerűbb egybejátszása színpadnak és nézőtérnek? Pedig ez még nem is az Örkény Aréna-koncertje.
Az előadás adatlapja az Örkény Színház honlapján itt található.