Bár a cím és az előadás marketingje egyeseknek vészjóslóan fiataloskodó lehet, aggodalomra semmi ok: a Vígszínház legújabb produkciója, a @LL3t4rgIA remekül megtalálja azokat a formanyelvi eszközöket és azt a szerteágazó tematikus hálót, amit a színháznak meg kell találnia, ha alkalmazkodni kíván az egyre magasabbra kúszó ingerküszöbökhöz. Jó döntés, hogy ehhez a nagyon is mai kihíváshoz a rendező, ifj. Vidnyánszky Attila egy majdnem kétszáz éves történetet társít: Georg Büchner Leonce és Lénája a bizonyíték arra, hogy a fiatalkori kedvtelenség, céltalanság, unalom és letargia az okostelefonok előtti érákban is létező jelenség volt. Vagyis a téma (esetleg probléma?) mondhatni örökzöld, csak formája és mértéke változik – Németh Nikolett dramaturg a büchneri szövegtestet csontvázig vetkőzteti, hogy aztán Vidnyánszky érettségi-koncepciójával kortárs formában elevenedjen meg a történet.
A közösségi média elhozta az audiovizuális formák fénykorát és a látvány primátusát, erre reagál a produkció: Schnábel Zita tervezésében a szcéna tornateremmé alakul, aminek bordásfalai, karikái, kosárpalánkjai lehetővé teszik, hogy a színészek magasságában és mélységében is teljességgel kihasználják a szférát. A koreográfus, Kondákor Ajsa Panka érdeme ez, kinek mozdulatsorai olykor lendületesen repetitív, bólogató és TikTokos, máskor elegáns és kimért, szinte akrobatikus jellegükkel minden szegletében kitöltik ezt a grandiózus teret. A tornaterem és az ütött-kopott iskolapadok, a medicinlabdák és gerendák mindenki által jól ismert fizikai közeget teremtenek, ahol időről időre Pető Kata nagyszabású (a rögbijátékosok mezétől a népviseleten át a hófehér szalagavatós nagyestélyikig terjedő) jelmezeiben oda nem illő, mondhatni irracionális epizódszereplők bukkannak fel – ilyen például Rosita-ki, egy videójátékbeli, antropomorf cicalány (Szász Júlia), a mindent látó, már-már istenszerű idegen (Szabó Sebestyén László) vagy Csokoretto Bokoretto, a hatalmas és fényes virágcsokor (Böröndi Bence). Urbán Kristóf hangeffektjei és Csontos Balázs fényjátéka végig követi mindezt, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy létrejöjjön ez a túlmediatizált világ. (Érdekes lehet megjegyezni, hogy az előadás úgy éri el az intermediális hatást, hogy egyszer sem alkalmaz vetítést. És ha már intermedialitás, meg kell említenem Dömölky Dániel remek előadásfotóit, amik kifejezetten filmes perspektívából közelítenek a látványhoz.)
Ezek az elsősorban TikTok-trendeket idéző gegek nem zökkentenek ki, sőt: a meglepő összeférhetetlenségek révén olyan rémisztő, de ismerős valóság jön létre, amiben a fizikai és a virtuális (álom- és képzeletbeli vagy digitális) tér elválaszthatatlan egymástól. Az episztemológiai bizonytalanság legújabb korában vagyunk, a (hímnemű és emberalkatú) mesterséges intelligencia pillanatok alatt legenerál bármit, a befogadó pedig nem tudja, de talán már nem is akarja különválasztani a látszatot a valóságtól. Fergeteges, ami a színpadon történik, és mindez egyáltalán nem áll távol Büchner, de – mint azt a második felvonásban láthatjuk – a (nép)mesék mámoros és sejtelmes világától sem.
Az előadás verbális/narratív szintje a látványhoz hasonlóan eklektikus. Bár a fajsúlyos pillanatokban elhangzik egy-egy részlet a forrásműből, alapvetően improvizáció alapú a szöveg, amit Vidnyánszky most is teletűzdel nemcsak popkulturális, de lokális vagy globális közéleti-politikai, illetve klasszikus irodalmi utalásokkal is. Ízlés kérdése az ilyesmi, ezzel a gesztussal viszont a produkció a mindenkihez szólás lehetetlen próbatételét kísérli meg: így tesz például akkor is, amikor a posztdramatikus színház terminusaival igyekszik magyarázni egy kevésbé indokolt jelentőségű némajelenetet.
Az szinte lehetetlen, hogy a néző egészében átlássa és értelmezze ezt a komplex referenciahálót, de ezt az előadás nem is várja el tőle – ebben a poszt-posztmodern, impulzusokkal zsúfolt világban az érzékszervi tapasztalásnak legalább akkora jelentősége van, mint az értelmi felfogásnak. A rendezés nem enged egyetlen olyan pillanatot sem, amikor a színen kizárólag egy eseményre koncentrálódhatna a figyelem, ebben igen nagy szerepe van a tizennégy epizód- és háttérszínésznek (László Rebeka, Rigó Mária, Bálint Bernadett, Harangozó Boglárka, Mozga Anna, Reider-Misik Renáta, Szabó Martina Dalma, Kovács Tamás, Böröndi Bence, Laczkó Bálint, Steenhuis Raul, Bálint Barna, Mezei Ábel). Ennek ellenére a történések nem fárasztóak és csak tolerálható mértékben követhetetlenek – hála ismét a dramaturgnak.
Fotók: Dömölky Dániel. Forrás: Vígszínház
Medveczky Balázs kiváló alakításában Leonce egyszerre ünnepelt drámai hős és hétköznapi életét élő, érettségi előtt álló tinédzser, akire a szülők és a tanárok végeláthatatlan megmondásai nehezednek, és aki Márkus Luca sejtelmes, távolságtartó Lénájához hasonlóan mérhetetlenül unatkozik. Unatkozik, miközben a körülötte levő posztszekuláris világ folyamatosan ingereket küld felé. Ami Büchnernél a házasság, az itt az érettségi: mindenki, a szigorúan szűkszavú vizsgaelnök (Igó Éva) mellett természetesen az apukaforma igazgató (Ötvös András), az ügyetlen kémiatanár (Csapó Attila), a nem éppen fürge testneveléstanár (Borbiczki Ferenc), a tagadhatatlanul bölcsész, latinos-németes műveltségű, közvetlen és esetlen irodalomtanár (Zoltán Áron), de még az öreges és jószándékú iskolaőr (Karácsonyi Zoltán) is kizárólag ezzel van elfoglalva – akárcsak egy végzős gimnazista valóságában. Ahogyan a forrásműben, ebben a történetben is van ellenpéldája a két főhősnek, Leonce vagány barátja szerepében Gyöngyösi Zoltán, Léna szelíd barátnőjeként pedig Waskovics Andrea ellensúlyozza a címszereplők kedvtelenségét.
A tantestület karakterei szándékoltan olyan suták, amilyenek, és persze Kovács Patrícia pszichológusfigurája sem véletlenül olyan túlbuzgó: egyrészt (a gegeken kívül) ettől válik a történet komédiává, másrészt egészen elképzelhető, hogy az érettségiző célközönség hasonlóképp érzékeli iskolájának dolgozóit. A temperamentumos, túlságosan is segítőkész pszichológusnak nagyon fontos szerep jut, ő tartja ugyanis a kapcsolatot a közönséggel, ő nyitja meg a produkció fizikai-virtuális világát a nézőtér felé.
A @LL3t4rgIA több mint transzgenerációs komédia, és azt hiszem, nem is fiataloskodik. A színlapon szereplő, rémisztően kiolvashatatlan leírástól nyugodtan tekintsünk el – bár Leonce és Léna letargiája talán sosem múlik el, a közönség szerencsére nem hal bele az unalomba.