Ha a grúz filmművészet esetében nem is beszélhetünk ahhoz hasonló erejű újhullámról, mint amilyen a román filmben elindult 2005 körül, az utóbbi években sorban felbukkannak a nemzetközi fesztiválokon olyan kisebbfajta grúz mesterművek, mint a My Happy Family (2017, Sundance), a What Do We See When We Look at the Sky? (2021, Berlinale), vagy az A Room of My Own (2022, Karlovy Vary). Most megint a Karlovy Vary-i programban fedeztünk fel egy grúz gyöngyszemet.

A versenyben bemutatott, George Sikharulidze rendezte Panopticon közvetlenül a román újhullám örökösének is tekinthető: a román Oleg Mutu fényképezte, aki többek közt a 4 hónap, 3 hét, 2 nap és a Mr. Lazarescu halála operatőre is volt, és hasonlóan a román újhullám legjobb darabjaihoz, ez a nyilvánvalóan szerény költségvetésű film is kiváló dramaturgiai érzékkel és jó ízléssel ötvözi a személyeset a társadalmival – lecsupaszítottságig természetes alakításokkal mesél el egy megható, intim történetet, amelynek a dilemmáiba ezer szálon beleszövődnek a kor szociális-politikai problémái.

Főhőse az érettségi előtt álló Sandro, aki a film első jelenetétől az utolsóig kétségbeesetten keresi az érzelmi kapcsolódást valakivel, és közben nagy utat tesz meg önmaga megtalálása felé. Rettenetesen egyedül van: apja a vallásba menekült, szerzetesnek készül, és kizárólag az ortodox kereszténység rigid értelmezési keretei közt látja és kezeli a fiát. Anyja, hogy ne kelljen sutba vágott álmaival szembesülnie, inkább külföldön dolgozik, és csak videócseten elérhető, a barátnőjéhez nem tud közel kerülni a szexualitáshoz kapcsolódó bűntudata miatt, amit apja plántált belé. Grúzia pedig nem kínál olyan jövőképet, amiért érdemes lenne erőfeszítést tenni.

A Sandrót alakító Data Chachua első főszerepében megindító hitelességgel ábrázolja ezt a neveltetése és teljesen meg sem fogalmazott vágyai közt csendesen őrlődő fiút, aki sosem látott mintát az intimitásra, ezért kizárólag rossz helyeken és inadekvát módokon keresi azt. Tömegközlekedési eszközökön lányokat stíröl és tapiz, újdonsült haverja édesanyjához próbál esetlenül közel kerülni, majd jön a kallódó fiúk vonzó csapdája, a szélsőséges nacionalista csoport, ami ideig-óráig megadhatja neki az összetartozás illúzióját.

Chachua a film nagy felfedezése, de az összes fontosabb szerepet játszó, többségében újonc fiatal színész kiváló, bizonyára főként az író-rendezőnek köszönhetően, aki már elsőfilmesként is magabiztos és pontos, nem hagyja, hogy a sok mellékszál kibillentse a filmjét egyensúlyából, hanem végig Sandrón tartja a szemünket. És gondoskodik róla, hogy a mi tekintetünk ne az az ítélkező, determináló tekintet legyen, ami a fiút eddig fogságba zárta, és amire a film címe is utal, hanem az együttérzés pillantása. Így végeredményben mi, a nézők szabadítjuk fel Sandrót.

Jelenetek Pavel G. Vesnakov Windless című filmjéből

Meglepően hasonló témákkal foglalkozik a Windless című bolgár film is, amit a fesztivál Proxima elnevezésű szekciójában mutattak be, amely a kurátori szándék szerint kevésbé hagyományos megközelítésű filmeket vonultat fel. Pavel G. Vesnakov alkotása vizuális világában rendhagyó: 1:1-es képarányt használ, ami négyzetbe zárja a látványt a mozivászon közepén, és ennek korlátai izgalmas kompozíciókra adnak lehetőséget. A képkivágat miatt nemcsak az egészen közeli, hanem a félközeli felvételeken is szinte teljesen kitakarják a szereplők a hátteret, emiatt sokszor fogalmunk sincs, hol helyezkednek el a térben, és hozzájuk képest hol vannak azok, akikkel interakcióba lépnek, ami egyszerre kelti a bezártság és a bizonytalanság érzetét. A totálok pedig hátrafelé építkeznek – oldalra nem tudnak ugye, hiszen ott nincs kép –, az asztal mellett ülő szereplők például lépcsőzetesen egymás mögött, félig takarásban sorakoznak, vagy egy tájkép egyre távolabbi rétegeit fedezhetjük fel a messzeségben. Amikor egy egész vacsorázó, italozó család bezsúfolódik így a képbe, szinte zavarba ejtően intenzív a hatás, hol fojtogató közelséget, hol kellemes meghittséget érzünk, ahogyan hullámzik az összejövetel hangulata.

Ennek a filmnek is egy fiatal férfi a főhőse (a széttetovált fejű bolgár rapper, Ognyan Pavlov nyers és természetes alakításában), aki szintén nem találta meg a hangot az apjával, az ő anyja is külföldön dolgozik, akivel ő is videócseten tartja a kapcsolatot. De Kaloyan már maga mögött hagyta a nyomorult bolgár várost, ahol felnőtt, Spanyolországban melózik, most csak azért jött haza, hogy elintézze nemrég meghalt apja ügyeit. 

A képek forrása: Karlovy Vary-i Filmfesztivál

A szófukar, rezzenéstelen arcú Kaloyan felváltva végzi a teendőit – fásult bürokratákkal találkozik és kiüríti apja lerobbant házát –, illetve hallgatja különböző rokonok és ismerősök alkoholtól fűtött sztorizását az apjáról. Aki mindenki szerint csodálatos ember, sőt, igazi hős volt, épp csak Kaloyan emlékszik rá teljesen másképp. Ez a kimondatlan mondatok filmje, amiben hallgatásokból és arcrezdülésekből sejtjük meg, hogy micsoda pusztítást végzett a gyereke lelkében a hagyományos kelet-európai férfi- és apaszerepben ragadt szülő, aki sosem merte éreztetni fiával a szeretetét, csak követelményeket állított elé. És Kaloyan nem kaphatott sokkal többet az anyjától sem, akinek legalább társadalmi szerepe szerint megengedett, hogy funkcionális, „egyél, aludjál, kisfiam!”-szinten kifejezze a gondoskodását, de a fia valós szükségleteire nem képes reagálni, mert az érzelmek kezelésére őt sem tanították meg, és szabadjára engedésükkel saját maga is sebezhetővé válna. 

A rendező autentikusan nyomasztó arcokat vonultat fel – hogyan is lehetnének ennél emberibbek kívül-belül azok, akik ezen a szerencsétlen helyen élték le az életüket, ahol az iváson kívül nem nagyon lehet mást csinálni? Mondjuk, a változás szele már elérte őket, a korrupt polgármester készül felvirágoztatni a várost kaszinóval, hotellel, meg autópályával, amelyeknek naná, hogy a temető ledózerolásával csinál helyet. A magyar nézőnek nyomasztóan ismerős lehet mindez, de Vesnakov nem teljesen kíméletlen, kelet-európai fekete humorral könnyít néha egy kicsit a filmen, és végül a humánum felcsillantásával hagy azért nekünk némi kis reményt.