Pedig a Bohémélet karrierje közel sem indult könnyen hazánkban: miközben a szerző más darabjai viharos gyorsasággal érkeztek meg Budapestre, a Bohéméletnek ez kilenc évig tartott – Leoncavallo, a korábbi pályatárs és barát azonos témát feldolgozó operáját előbb sikerült lekötnie az Operaháznak, s alighanem ez okozhatta a Puccini-mű késlekedését, mely így csak 1905-ben kerülhetett színre a magyar fővárosban.
A bemutatót követően azonban egészen egyedi sikerszéria vette kezdetét, melynek már-már mitikussá növekedett dátuma 1937. május 11: ekkor mutatták be Nádasdy Kálmán rendezését Oláh Gusztáv díszleteivel és Márk Tivadar jelmezeivel, vagyis azt a produkciót, amely – nem ellenőriztem, de valószínűleg világrekordként – a mai napig, azaz nyolcvanhét év elteltével is műsoron van az intézményben. Az ilyesmire mondják, hogy megkerülhetetlen produkció – bármely új Bohémélet, akár Budapesten, akár vidéken, ha akarja, ha nem, de viszonyul hozzá.
Merthogy azóta is születtek új Bohémélet-produkciók Magyarországon – a második világháborút követően intézményesülő vidéki operajátszás számára is megkerülhetetlen lett a mű, és az is maradt. Az elmúlt másfél évtizedben összesen hét új Bohéméletet mutattak be a magyar színházak (2009: Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Pál Tamás; 2011: Miskolci Nemzeti Színház, rendező: Halasi Imre; 2012: Csokonai Színház, Debrecen, rendező: Nadine Duffaut; 2016: Magyar Állami Operaház/Erkel Színház, rendező: Damiano Michieletto; 2021: Szegedi Nemzeti Színház, rendező: Göttinger Pál; 2022: Pécsi Nemzeti Színház, rendező: Bozsik Yvette; 2023: Csokonai Nemzeti Színház, Debrecen, rendező: Szikora János) – vagyis átlagosan kétévente egyet.
A legkevesebb, amit elmondhatunk ezen előadások döntő többségének kritikai fogadtatásáról, hogy rendszeresen visszatér bennük a megállapítás: a rendezések nem tudnak mit kezdeni a kortás(nak tűnő) színházi nyelv és a Puccini és szövegírói által meglehetős alapossággal előírt színpadi cselekvések közti ellentmondásokkal – Puccini zenéje, zenei dramaturgiája oly mértékben kötődik a színpadi realizmushoz, hogy aligha lehet büntetlenül eltérni tőle, vagy ha így teszünk, az legalábbis stílustörést okoz. Ha viszont a rendezők félredobják az egyébként jogos újító szándékot, és nyíltan vállalják a realizmust, akkor – nos, igen: akkor pedig abba a falba ütköznek, hogy a végeredmény nem olyan jó, mint a Nádasdy-rendezés.
Jelenetek az előadásból
Ha a közönség esetleg nem is ismeri az 1937-es változatot, a kritikusok (köztük, fájdalom, jelen sorok írója is) vannak kedvesek felemlegetni az új produkciók fogyatékosságait e nagyon is régivel szemben – mert persze kesereghetünk azon, hogy az Operaház csaknem évszázados rendezést tart műsorán, de mégis észre kell vennünk, hogy a Nádasdy-produkcióban tartalom és forma kivételes harmóniában illik össze, még akkor is, ha Nádasdy hajdani munkájának már csak romjait látjuk, vagy azt sem. Oláh Gusztáv díszletei ugyanis olyan mértékben határozzák meg az egész előadás játékszervezését (a közhiedelemmel ellentétben nem az a jó ezekben a díszletekben, hogy gyönyörűek – bár kétségkívül azok –, hanem az, hogy mind a négy felvonásban térben, méghozzá a színjáték igényeihez pontosan alkalmazkodó térben gondolkoznak), hogy még a karlengető, némafilmes játék is elfogadhatóvá válik közöttük – miközben más, alaposan végigpróbált produkciók esetében meg esetleg hiányérzetünk támad.
Nagyjából ez a helyzet a Győri Nemzeti Színház friss bemutatójával is (mely lényegében megegyezik a debreceni Csokonai Nemzeti Színház tavalyi produkciójával). Szikora János rendezése nem viszi félre a karaktereket, mindenki azt és úgy játssza, ahogy azt elvárjuk – de valami mégsem stimmel. Hát persze: a díszlet! Horesnyi Balázs konstrukciója, érzésem szerint, a négy felvonás közti átállások lerövidítése végett lett olyan, amilyen: ezért van egy emelet a bohémek padlásszobájában – a két utcai felvonásban ugyanis kell a sok szereplő plasztikus mozgatásához, ennek viszont az az ára, hogy az első és a negyedik felvonásban sem lehet szabadulni tőle. Technikai szempontból érthető a megoldás, ez esetben mégis úgy érezzük, hogy nem a rendezés határozza meg a díszletet (mint vélhetően egykor Nádasdyéknál), hanem a díszlet a rendezést. S ez aztán néha félreviszi az egyébként korrekt színészvezetést is: például a harmadik felvonásban Mimi az „emeletről” hallgatja végig Rodolphe és Marcel párbeszédét, melynek végén köhögése akaratán kívül leleplezi jelenlétét. A jelenet logikája itt azt követelné, hogy Rodolphe szaladjon oda Mimihez, hiszen ő akarja megmagyarázni, hogy amit mondott, azt nem úgy értette – ehelyett itt, a díszlet logikájának engedve, Mimi szalad le a lépcsőn Rodolphe karjaiba, ami nem épp hiteles, tekintve, hogy a férfi az imént közölte: a lány meg fog halni. Hasonló döccenők sajnos időről időre elkedvetleníthetnének, ha nem tudnám ugyanakkor, hogy mindaz, amit látok, valójában magasan meghaladja a Győri Nemzeti Színház teherbírási szintjét – legalábbis operai vonatkozásban. Az együttes így is túlteljesít – s mi akkor vagyunk korrektek, ha ezt értékeljük, s csupán jelezzük: a produkció máshol szigorúbb mérce szerint lenne megítélendő.
Fotók: Komlósi Ádám és O. Jakócs Péter
Az általam látott, október 31-i előadás igazi, vitathatatlan értékeit a zenei megvalósítás hordozta – ha el tudunk tekinteni attól, hogy a színház épületének katasztrofális akusztikája miatt mindent hangosítani kell, ami egy opera-előadáson – nem tudok rá megfelelőbb terminust – ciki. És mégis, még így is érzékletessé vált, hogy a szereposztás kiváló: jó és nagyszerű egyéni teljesítmények sorát élvezhettük, miközben annak is örülhettünk, hogy e nagyszerű énekesek ensemble-ként is jelesre vizsgáztak. Ennek színpadi és zenei szempontból egyaránt elementáris jelentősége van egy olyan darabban, amelyben sok az együttes, mi több: amelyben fontos események, zenedrámai fordulópontok ezen együttesekben bontakoznak ki – miközben azoknak már pusztán pontos és szabatos megszólaltatása is kutya nehéz feladat.
Ám miközben regisztráljuk a tényt, hogy az egyébként alkalmilag összeverbuválódott csapat e téren igen jól teljesít, nem tehetünk úgy, mintha a feketeöves operarajongók nem Rodolphe-ért és Mimiért mennének Bohéméletet nézni – az ő énekesi teljesítményükre értelemszerűen külön, nagyobb figyelem hárul. Vámosi Katalin Mimije a szerephez kötődő elvárásoknak hangi és színészi vonatkozásban egyaránt jó, helyenként kiváló megvalósítása: a szép hanganyag és az ízléses dallamformálás éppúgy alapélményünk az alakítással kapcsolatban, mint a túlzásoktól mentes, nem mindenáron meghatni kívánó színészi játék. (Régi tanulság: a jó Mimin a közönség hatódik meg, nem ő saját magán.) Körmendy Flórián Rodolphe-ja annyival nagyobb meglepetés, amennyivel ritkább a jó tenor a jó szopránnál. Márpedig Körmendy Flórián jó tenor, jó énekes, mi több: a jó művész erényeit is megcsillantja alakításában. Mert igaz, hogy könnyű lírai tenorjának szépsége önmagában is okot ad az örömre (még akkor is, ha meg kell jegyeznünk: a jövőben talán nem Puccini hősei, hanem a repertoár líraibb szólamai alkotják majd a legsajátabb szerepkörét) – de még inkább örülünk annak, hogy elegáns dallamformálásával nemcsak a szerelmest, de a költőt is hitelesen jeleníti meg; a szerep oly fontos, de oly gyakran elsikkadó vonását.
A képek forrása: Győri Nemzeti Színház
Kendi Lajos Marcelja pontos és szabatos éneklése mellett elsősorban karakteres férfiasságával tűnik ki; párja, Musette szerepében Hagen Orsolya képes megóvni magát a közönségesség kísértő árnyától – megformálásában Musette is ember, és nem karikatúra, még ha más vérmérsékletű is, mint Mimi. Schaunard-ként Csölley Martin megbízhatóan végszavaz a többieknek; az első felvonás azon néhány percében, melyben erre lehetősége van, képes önálló karakterként is észrevétetni magát. Endrész Ferenc Colline-ja elsősorban mint színpadi jelenség marad meg emlékezetünkben, basszusa még nem igazán érett és súlyos – ennek megfelelően Kabátáriája is inkább pillanatfelvétel, mintsem a filozófus rácsodálkozása az élet nagy dolgaira. A kisebb szerepek alakítói közül nem maradhat említetlenül Schwimmer János, aki Alcindorként több évtizede megszokott karakteralakításainak színvonalát hozza – a közönség hallható szimpátiájától kísérve.
A Bartók Béla Ének-zenei Általános Iskola kórusa szép hangon és profi színpadi jelenléttel illeszkedik a felnőttek együttesei közé. A színház saját zenekara és énekkara közül az utóbbi tisztességesen megküzd feladatával, az előbbi viszont kifejezetten jó teljesítményt nyújt – még ha a figyelemre méltó pontosság mellett a hangzásminőség megítélését a körülmények erősen nehezítik is. Cser Ádám, mint a nyári operaházi Rigolettókban, most is avatott kezű operakarmesternek bizonyul: interpretációjának nemcsak lendülete, de olykor lírája is megérinti a lelket – épp úgy, ahogy testünket a színpadról végtelen mennyiségben áradó műhó.
Az előadás adatlapja a Győri Nemzeti Színház honlapján itt található.