Csodálatos helyszín, kellemes nyáreste és egy kikezdhetetlen, egyben közönségkedvenc remekmű: kell-e több az operarajongó boldogságához? Nos, kellene: jó karmester, jó énekesek és jó rendező.
Sietek leszögezni: van, ami a felsoroltakból megvalósult a burgenlandi Szentmargitbánya nyári játékain, melyet a marketing immár csak Oper im Steinbruch néven emleget. Az első, kézenfekvő módon, maga a helyszín, a már oly sokak által megénekelt kőfejtő: önmagában is lenyűgöző látvány, és nyers monumentalitásában szinte kínálja magát az operairodalom bizonyos műveinek helyszínéül. Aligha szükséges hangsúlyozni, hogy az Aida a maga tér- és látványosságigényével ezek között is kitüntetett helyen áll – nem is először vették elő a szentmargitbányai játékok 1996 óta íródó történetében, hanem immár negyedszer.
Kettős érzésünk lehet ezzel kapcsolatban: az Aida vitathatatlanul az operairodalom, sőt a zeneirodalom egyik csúcsa, alapmű, amelyet időről időre játszani kell (újabb pipa a felsorolásból) – de egyszerűen túl sok a szabadtéri Aida; aki e darab színrevitelére vállalkozik a csillagos ég alatt, annak tényleg minden tekintetben nagyot kell dobnia. Az idei produkció rendezője, Thaddeus Strassberger megpróbálta – ám a látvánnyal akkorát dobott, hogy minden mást agyonnyomott vele.
Nincs bajom azokkal a színpadképekkel, amelyek mutatnak is valahogy – mi több, épp az Aida zenedramaturgiája oly mértékben kötődik a realizmushoz, hogy nehéz egy más színpadi stíluseszmény jegyében hitelesen eltérni a librettóban leírtaktól (ennél csak Puccini életműve okoz nagyobb, majdhogynem megoldhatatlan problémát a Regietheater alkotóinak). Ráadásul egy szabadtéri előadástól amúgy sem a művek revelatív átértelmezését várja a tapasztalt néző – Szentmargitbánya és a hasonló játszóhelyek a nívós közönségszórakoztatás szcénái (bár láttunk már ellenpéldát, éppen itt: a 2017-es Rigoletto éppenséggel az egyik legeredetibb színre állítása volt a darabnak, mellyel valaha találkoztam).
Azt azonban várhatjuk, sőt várjuk, hogy a művek elsődleges olvasata szabatosan kerüljön színre: a cselekmény világosan bontakozzon ki, a szereplők jelleme, egymáshoz való viszonyuk legyen plasztikus. Ennek biztosítása a megfelelő – értsd: nemcsak a dekorativitást hajszoló, hanem játékteret formáló – díszlettel kezdődne, de a rendező-díszlettervező Strassberger már itt játszmát veszít: mindent, de tényleg mindent feláldoz a látvány oltárán. Díszletének középpontjában – nem meglepő módon – egy gigantikus, fektetett V lakú lépcsősor áll: a szereplők rendszerint a tetején jelennek meg, énekelni valójuk közben elkezdenek lesétálni, ám mire leérnek, már fordulhatnak is vissza, mert távozni is arra kénytelenek.
A hatalmas tér persze más lehetőségeket is kínálna, és Strassberger tervezett is bőven kaput, ajtót, átjárót, feljárót – ám azokon rendre a véghetetlen sorban érkező táncosok közlekednek (róluk később). Ebből is világos, hogy Strassberger érthetetlen módon nem él a fent és lent színpadi lehetőségeivel: a szereplők közti kapcsolatok köszönőviszonyban sincsenek térbeli elhelyezkedésükkel – Radames például a Fáraó felett helyezkedik el, amikor átveszi tőle a kardot, és a hasonló képtelenségeket még hosszan sorolhatnánk. E tekintetben egyetlen kivétel akad: az ítélkezési jelenetben Ramfis az egész díszletmonstrum legfelső pontjáról dörgi megsemmisítő szavait Radamesnek – ez jó, éppen erről van szó, csak az a kár, hogy ilyen pontos beállításból nem kapunk többet. De akkor mit kapunk helyette?
Leginkább tüzet és vizet, de azt minden mennyiségben. A pénz szemmel láthatóan nem számított, amit lehet, azt meggyújtanak az előadás során, legyen az díszletelem, táncos, akrobata, kaszkadőr, kötéltáncos vagy műelefánt – igen, feltételezhetően az állatkínzás elutasítása jegyében ezúttal egy műelefánt vonul be Radames triumfusán, de hogy miért kell az ormányát lángokba borítani, az rejtély. Ezzel párhuzamosan a színpad legváratlanabb helyeiről tör elő kisebb vagy nagyobb vízsugár – kétségkívül aprólékosan megkomponálva, de azt nem hallgathatjuk el, hogy a látvány művészi színvonala valahol a plázák és a Margitsziget szökőkútjai között félúton helyezkedik el.
Mivel Strassberger a műsorfüzetben azt nyilatkozta, hogy nem hisz az olyan előadásokban, melyek „üzenetét” a műsorfüzetből kell kiolvasni, bevallom, kínosan fészkelődtem székemben, hogy rájöjjek, mi végre a négy őselem közül kettő ily mértékű túltengése. Bár a rendező nem hisz e módszerben, mégis a segítségünkre sietett a műsorfüzetben, fellebbentve a fátylat arról, hogy óegyiptomi mitológiai és irodalmi utalásokat kellett volna felfedeznünk a tűz és a víz kettősségében. Mivel azonban az Aidának nem tárgya az óegyiptomi mitológia és irodalom, jobban örültem volna, ha a rendező inkább az éppen színre kerülő opera által felvetett kérdésekkel foglalkozott volna – ezek közül azonban csak a Nílus-parti jelenetre adott némi szcenikai választ a rengeteg víz, másra nemigen.
A legbosszantóbb persze az, hogy az ilyen mértékű félrerendezés vagy meg nem rendezés (nem kívánt törlendő) a zenét sem hozza helyzetbe, mi több: kifejezetten ellene dolgozik. Nem mondom fel a leckét arról, hogy a jó rendező nem elszánt ellensége, hanem megsegítője a zene érvényesülésének – csupán egyetlen példát mondok arra, hogy mindez ezúttal miért és hogyan nem valósult meg. Az opera zárójelenete minden, csak nem monumentális: két (az utolsó pillanatokban három) ember kamaradrámája, melyet érdekesen, vagy legalább korrekten megrendezni nyilván kihívás – de az biztos nem megoldás, hogy mivel nem jut eszembe semmi, a színpadtér fölé feszítek egy kötelet, melyen a duett alatt szépen végigsétál egy kötéltáncos, kezében egy – természetesen az egyik végén fáklyaszerűen égő – rúddal. Ez valóban cirkusz, és nem operarendezés. S ez annál nagyobb bűn, mivel az addig is korrekt teljesítményt nyújtó két főszereplő, Jekatyerina Szannyikova (Aida) és Jorge Puerto (Radames) éppen itt nyújtja, azaz nyújtaná legihletettebb teljesítményét – ha tudnánk rájuk figyelni.
A zenei megvalósítás nem csak az ő esetükben válik a körülmények áldozatává: nehéz eldönteni, hogy a szereplőket zavarja jobban a látványos színpadi show, vagy a nézőt-hallgatót, mindenesetre csak regisztrálni tudjuk a korrekt, jó énekesi teljesítményeket – átélni nemigen. Azt azért érzékeljük, hogy Raehann Bryce-Davis Amnerise nemcsak az ihletett pillanatokkal marad adósunk, de a hiteles színpadi jelenléttel is; e tekintetben Kim Gangszun Amonasrója meggyőzőbb. Az általam látott, július 27-i előadás egyetlen igazán jelentős, egy ideális Aida-szereposztásba is beférő hanganyaga Park Dzsongminé volt, akit mind Szentmargitbányán, mind a Budapesti Wagner-napokon hallhattunk már korábban. Ennek a teljesítménynek őszintén örülünk – de még jobban örülnénk, ha egy Aida-előadásban nem Ramfistól kapnánk a leghiánytalanabb vokális produkciót.
A képek forrása: Oper im Steinbruch
Iván López-Reynoso megbízható, jó repertoár-karmesternek bizonyult a jórészt magyar tagokból álló Piedra Fesztiválzenekar élén: a rendezővel ellentétben ő szabatos képet adott a műről, melynek persze sokkal több árnyalata van annál, mint amennyit most hallhattunk, de amit kaptunk, az sem kevés. A Philharmonia Chor Wien az elmúlt évek szentmargitbányai tendenciáit követve – sajnos – ezúttal is a színfalak mögül énekelt (nem mellesleg: nagyszerűen); helyükön – ki gondolta volna – tűzzel és vízzel játszó táncosok tűntek fel. Az, hogy egészen döbbenetes módon egy balettjelenetet kihúztak, egyet pedig jelentősen megcsonkítva adtak elő – kevés opera van, amelyből nem ildomos húzni, de az Aida ezek közé tartozik – arra látszik utalni, hogy valaki, valamikor az alkotók közül is megunta a látványosságot, és mielőbb túl akart lenni rajta…
Ha valaki azt hinné, a kritikusnak öröm, ha ennyi negatívumot írhat le egy előadásról, biztosíthatom: nem az. Szentmargitbányán élvezetes előadások sorát láttam az elmúlt években – egyik sem volt világmegváltó, de valamiért mindegyik érdekes, jó, figyelemre méltó volt. Ezt az Aidát kisiklásnak érzem, de remélem, csupán egyszeri botlás – a jövő évre hirdetett Bolygó hollandi már csak a darabválasztás okán is azt sejteti: talán visszatér minden a régi kerékvágásba, és cirkusz helyett operát kapunk 2025-ben.