SPOILER ALERT: a cikk az előadással kapcsolatban olyan információkat is közöl, amelyeken feltehetően többen a nézőtéren szeretnének inkább meglepődni, ezért csak azok olvassák, akik úgy gondolják, ahogy én: egy értékes műalkotást nem lehet egy elemzésben elspoilerezni.
A két előadás egymás párjaként is értelmezhető, sőt, szerintem így is kell őket értelmezni. Két klasszikus mű a kiindulási pont: a @LL3t4rgia esetében a Leonce és Léna, a némacsend esetében a Hamlet. A @LL3t4rgia egy középiskolában játszódik, a némacsend pedig a Színház- és Filmművészeti Egyetem előterében – igen, a színpadon fel van építve az egyetemi fogadótér tökéletes mása. Torokszorító különben, amikor felmegy a függöny. Fun fact: jobboldalon, a kettővel mellettem lévő széken Karsai György ül, a másikon, közvetlenül mellettem – nem viccelek – Bodolay Géza. Békésen nézzük együtt az előadást, igazán nagyszerű dolog ez a színház, és elismeréssel adózom annak, aki a szakmai és a sajtós jegyeket a nézőtéren kiosztotta, a humorérzéke páratlan. Na, de térjünk a lényegre!
Mint mondtam, ez most nem egy színikritika, arról szeretnék beszélni, hogy milyen e két előadás fiatalságképe, és hogy ezzel miért nem értek én tökéletesen egyet. A @LL3t4rgia középiskolájában kettős nyomással néznek szembe az érettségi előtt álló diákok: egyrészt az online világ embertelen információs szemetével – amit különben a rendezés rendkívül izgalmas eszköztárral tesz átélhetővé, másrészt a tökéletesen elcseszett iskolarendszerrel. A némacsendben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen történt – nevezzük így – modellváltás időszaka idéződik meg, ahol Hamlet atyjának szelleme az egyik szerencsétlenül járt hallgatót bízza meg, hogy álljon bosszút az őt likvidáló Claudiuson. Ami a két előadásban közös, hogy a fiatalok láthatóan rajtuk kívül álló erők elszenvedői lesznek, és legyenek bár passzívak (ahogy Leonce) vagy cselekvők (mint Hamlet), valójában csak játékszerek egy helyzetben, amit nem ők hoztak létre.
Jelenet a @LL3t4rgia című előadásból. Fotó: Dömölky Dániel. Forrás: Vígszínház
A némacsend egyik legszebb és legérzékenyebb jelenete az, amelyben Hamlet találkozik az öreg Hamlettel, és a fiú a viszontlátás örömétől felindulva szinte fojtogatja apját öleléseivel és csókjaival, miközben utóbbi igyekszik a testi kontaktustól megszabadulni, hogy végül rábízza a bosszú súlyos feladatát. Az előadás végén pedig Hamlet hátán az öreg Hamlettel, Laertes hátán a fejetlen Poloniussal áll ki a végzetes párbajra. A harc, amitől a fiúk iszonyodnak, az apákat láthatóan eléggé szórakoztatja. Az előadás kerete pedig egy interjú, amit egyszerre szeretne felvenni Horatióval az egyik tévé és a másik rádió, de Horatiót annyira traumatizálja a történet felidézése, hogy beszéd helyett inkább végez magával.
A @LL3t4rgia vége az érettségi utáni pillanat, amikor a középiskola tanárai elbúcsúztatják a növendékeket, és egy medicinlabdát adnak a kezükbe, hogy tessék, ez itt az ország jövője, rátok bízzuk, csináljatok itt egy jobb világot – a megszeppent diákok pedig egymás kezébe adogatják a súlyos tárgyat, láthatóan vonakodnak attól, hogy rendbe tegyék azt, amit mások előttük már rendre tehetetlenül elrontottak. Az előadáson, amit láttam, ott voltak egy budapesti középiskola végzős diákjai, akiket a színészek felhívtak a produkció legvégén a színpadra, és nekik is a kezükbe adták a medicinlabdát ugyanezzel a szöveggel – amilyen zavarba ejtő pillanat volt ez, legalább annyira érdekes.
Nagy divat mostanában a generációk közti különbségekről beszélni. Nem akarnám ezt erre az előadásra leszűkíteni, hiszen erről szól az egész közbeszéd: hogy vannak a boomerek, meg az ikszek, meg az ipszilonok, meg a zék – ugye a zék most nőnek fel éppen. Minél fiatalabb generációhoz tartozik valaki, annál különlegesebb ebben a diskurzusban általában, és e különlegességtudatot a fiatal generációkhoz tartozók igen szívesen internalizálják – különben nagy erénye mindkét előadásnak, hogy nem festi le iszonyú különlegesnek a fiatalokat, de áldozatnak igen. Miközben ebből a perspektívából szerintem nem érdemes generációkról beszélnünk.
Jelenet a némacsend című előadásból. Fotó: Dömölky Dániel. Forrás: Katona József Színház
Mármint mutasson nekem valaki egy generációt, amelynek nem cseszték el az életét a korábbi generációk! És ez visszavezet minket ahhoz, hogy nem a különböző életkorú emberek a sárkányfog-vetemények, hanem az emberek általában, és az általuk kialakított rendszerek. És elsősorban természetesen azok az emberek fognak hibás rendszereket kialakítani, akik valamiféle hatalom birtokában vannak: ennek a következménye a nap mint nap ránk ömlő trash az online térben, a mostanra pokolivá vált magyar közoktatás, meg az SZFE agresszív ledózerolása is. Nevezhetjük felelősnek az épp elcseszett rendszerért a kapitalizmust, az információs társadalmat, a Nemzeti Együttműködés Rendszerét, esetleg elmúltnyolcévezhetünk egyet – kinek mi a szimpatikus, válogassa ki!
Jó, hogy a problémák csak az irányt váltogatják, de meg nem oldódnak? Nem! Fel akarom menteni azokat, akik a problémákat generálják? Dehogyis! Én csak azt akarom mondani, hogy nekünk – többé-kevésbé fiataloknak – tényleg van feladatunk abban, hogy a világot valamelyest jobbá tegyük. És hogy a medicinlabdát átvenni, meg végül az általunk ismert történetet elmondani nem kellemes, de késznek kell lennünk rá, hogy átvegyük/megtegyük. Akkor is, ha kizárólag rossz példákat látunk magunk előtt – egyébiránt rengeteg jó példát is látunk szerintem. Passzívnak maradni, és azt állítani, hogy a dolgok körülöttünk azért olyanok, amilyenek, mert azt mások elrontották, tehát a felelősség alól való kibújás, tulajdonképpen a világ további elrontásában való tevőleges részvétellel azonos. Számtalan másik kor volt, és nem is kell nagyon visszamennünk ehhez az időben, amikor a saját értékrend kialakítása és vállalása, a küzdés egy jobb világért az épp aktuálisnál sokkal nehezebb feladat volt, mint most, és az a helyzet, hogy ezekben az időszakokban is volt rengeteg olyan ember, aki megpróbálta, és ha, mondjuk, az elmúlt száz év európai történetén végigtekintünk, akkor talán mondhatjuk azt, nem járt a küzdelmük teljes sikertelenséggel (nyilván teljes sikerrel sem). Szóval, ja, sok múlik rajtunk: a végzős középiskolásokon, a fiatal művészeken, rajtam, Karsai Györgyön, Bodolay Gézán, hogy a világ élhetőbb legyen. A felelősségvállalás pedig elsősorban megterhelő, másodsorban pedig, a franc egye meg, hát mégiscsak ettől vagyunk civilizált emberek. Nem?
A némacsend című előadás adatlapja a Katona József Színház oldalán itt, a @LL3t4rgia című előadás adatlapja a Vígszínház oldalán itt található.