Revizor: Nagymamád Blasek Gyöngyi, anyukád Bánky Eszter – mindketten a Budapest Bábszínház tagjai. Átok vagy áldás művészcsaládba születni?

Bánky Sára: Inkább az utóbbi. De rengeteg olyan szituáció volt, amikor kényelmetlennek éreztem ezt a helyzetet. Főleg az egyetemi évek alatt, ugyanis Ellinger Edina volt az osztályfőnököm, aki az anyukám és a nagymamám igazgatója. Amúgy is úgy éreztem, hogy nekem duplán kell dolgoznom, de ez még rátett egy lapáttal. Szerettem volna, ha senki nem gondolja az osztályban, hogy protekcióval vettek fel. Az öt év alatt azért sikerült ezt lehámozni magamról. Az érem másik oldala pedig, hogy a bábszínházban nőttem fel, és amíg anyuék próbáltak, én sokszor a nézőtéren ültem, és rengeteg tudást szívtam magamba, amit most, a Vaskakas Bábszínházban is tudok kamatoztatni.

R: Ez azt jelenti, hogy eleve könnyebben ment például a bábmozgatás?

BS: Igen, ami azért furcsa, mert csak néztem, és soha nem csináltam előtte. Abból tanultam rengeteget, hogy láttam, hogyan próbálnak mások. A sokféle módszerből összeszedegettem magamnak azt, ami hozzám közel áll. Édesanyám például nagyon szigorú a szakmájában, és bár én lazább vagyok nála, nekem is rettentő fontos, hogy ha próba van, akkor fegyelmezetten koncentráljak, és csak szünetben hülyéskedjek.

R: Az előbb azt mondtad, neked duplán kellett dolgoznod az egyetemen. Ez mit jelent?

BS: Az egyetem előtt a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba jártam, majd ugyanennek az iskolának a színészképzésére. Ott nagyon kedveltek engem, és jó eredményeket értem el. Jó lehetőségeket is kaptam, és talán emiatt egy kicsit el is voltam szállva. Megszoktam, hogy bizonyos mennyiségű energiabefektetéssel rendben haladnak a dolgaim, ám amikor felvettek az egyetemre, kiderült, hogy ez közel sem elég. Ráadásul szerelmes is voltam épp, és inkább arra figyeltem ebben az időszakban – nem volt megfelelő a munkához való hozzáállásom. Kellettek pofonok, amik helyre ráztak. Ez persze nem volt könnyű, és az sem, hogy az osztályközösségünk sem volt túl összetartó az első két évben. Érdekes módon épp a Covid és az azt követő időszak volt, ami összerázott minket.

R: Az egyetemi éveid nemcsak a koronavírus-járvány miatt voltak viharosak, hanem a modellváltás miatt is. Úgy látom, hogy e traumának a feldolgozása mind a mai napig nem ért véget. Te hogy viszonyulsz ehhez az időszakhoz?

BS: Tudom, hogy furcsán hangzik, de nekem ez életem egyik legjobb időszaka volt. Az egyetemi közösség akkor hirtelen egységgé vált – megismertük egymást, és együtt dolgoztunk egy közös célért. Sajnos a szervezői munkák nagy részéből én kimaradtam, mert a mi osztályunknak akkor volt a vidéki gyakorlata, én például Békéscsabára jártam próbálni és a játszani, de amikor tudtam, jöttem vissza Pestre, és részt vettem, amiben csak lehetett.

R: És milyen volt a békéscsabai gyakorlat?

BS: Nagyon jól éreztem magam ott. Egyrészt azért, mert tősgyökeres pestiként még sosem voltam ilyen messze korábban a fővárostól huzamosabb ideig. Másrészt Kovács Domokos és Lázár Helga rendezett ott Pán Pétert, amiben én játszottam Wendyt – ez volt az első főszerepem. Akkor dicsért meg először igazán az osztályfőnököm, ami nagyon fontos volt számomra.

A széttáncolt cipellők, Vaskakas Bábszínház

R: Az egyetem után rögtön a győri Vaskakas Bábszínházhoz szerződtél. Te választottad a Vaskakast, vagy a Vaskakas téged?

BS: Én szerettem volna idejönni, de azért ők is ismertek engem már korábbról. Azt kezdettől fogva tudtam, hogy a Budapest Bábszínházba nem szívesen szerződnék. Biztos voltam benne, hogy nem tenne jót nekem, ha ennyire ismerős közegben indítanám el a pályámat. Mivel nagyon jóban voltam (és a mai napig vagyok) a felettünk járó bábos osztállyal, és emiatt sokat jártam a Vaskakasba nézni őket, egy idő múlva rájöttem, hogy az itt folyó munka nagyon közel áll hozzám. Jó a csapat, hasonló az értékrendünk, a céljaink azonosak, nagyon gyerekcentrikus ez a bábszínház, ami nekem rendkívül fontos. A Covid időszakában írtam rá Kocsis Rozira, hogy szívesen lennék a társulat tagja, és szerencsére tetszett neki az ötlet. Először A széttáncolt cipellőkben játszottam, majd egy csecsemőszínházi előadásban, a Cinege, cinege, kismadárban. Utóbbit követően mondta nekem Rozi, hogy mostantól családtag vagyok, és szerződtetett.

R: Rendeztél már korábban egy csecsemőszínházi előadást a KÁVA Kulturális Műhelynél. Mennyire ambicionálod a rendezést?

BS: Épp tegnap kérdezték a kollégáim, hogy miért nem rendezek megint. Ezzel kapcsolatban egy félelmem van: hogy jobban teljesítenék rendezőként, mint színészként.

R: Ez miért lenne baj?

BS: Nagyon erős osztályom volt az egyetemen, és sokat küzdöttem azért, hogy színészként ne legyek mellettük középszerű. Tulajdonképpen ennek a bizonyításával vagyok mind a mai napig elfoglalva, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz. Ha színészként elérek valamit, akkor szívesen rendezek majd újra.

R: Legújabb bemutatótok Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdőjének egy részét dolgozza fel, a címe Dömdödöm. Téged fűz gyerekkori kapcsolat a könyvhöz?

BS: Persze, rengetegszer olvasta nekem anyukám, és általános iskolában is többször előadtuk. Örültem, hogy ezzel az anyaggal foglalkozunk, és nagyon érdekelt, hogy fogja majd Pass Andrea kiosztani a szerepeket, hogy mit lát majd bennünk.

Dömdödöm. A fotók forrása: Vaskakas Bábszínház

R: Az előadásotok azt a mesét dolgozza fel, amelyben az erdő lakói költői versenyt rendeznek. Mi a színpadra állítás koncepciója?

BS: Erről Andi tudna talán pontosabbat mondani, de nekem is volt egy érdekes élményem ezzel kapcsolatban. Van a Vaskakasnak egy programja, a Vaskakas Titkos Társaság: ha a gyerekek összegyűjtenek négy bérletes karszalagot, akkor választhatnak extra programok közül. Az egyik, hogy elkísérjük őket az iskolába, és amikor egy kislányt kísértem be a suliba, akkor azzal szembesültem, hogy az egyik osztálytársa az osztályterem sarkában sír, mert a fiúk kicsúfolták és dobálták a cuccait. Mikor a tanárnő kérte az óra elején, hogy mondjak pár szót a gyerekeknek, akkor rögtön az ugrott be, hogy jöjjenek el megnézni a Dömdödödmöt, mert az pont arról szól, hogy hiába tűnik úgy, hogy mások vagyunk, a lelkünk mélyén hasonlítunk egymásra, és emiatt szeretnünk kell egymást. Egy másik fontos témája az előadásnak a félelemtől való menekülés – ez is össze tudja hozni az embereket.

R: Ló Szerafint játszod az előadásban, ami nem egyszerű, mert nem ő a legnépszerűbb figurája Lázár Ervin meséjének. Hogyan építetted fel, és mivel tudtad érdekesebbé tenni őt?

BS: Darvas Emőkének, aki Nagy Zoárdot játssza és nekem talán a legnehezebb ebben az előadásban, mert mi ketten alapvetően rezonőr szerepben vagyunk. Ezzel semmi baj nincs, de azért birizgálja az ember fantáziáját, mégis mit tudna ebben megmutatni. Mivel az előadásban mindenki kiabál és veszekszik, én igyekszem ezt azzal ellensúlyozni, hogy nagyon egyszerű hangon szólalok meg. Ez Andinak is tetszett, de a próbák során kiderült, hogy nagyon könnyű így a színpadon láthatatlanná válni. Meg kellett találni a balanszot, ami ugyan megtartja ezt az egyszerűséget, de közben mégis együtt rezeg a többi szereplővel. Ló Szerafin alapvető problémája, hogy nem akarták elfogadni, hogy kék színű, és addig csutakolták, amíg lelki és fizikai trauma érte. Igyekszem ezt is finoman megjeleníteni azzal, hogy az érintést ő nem mindig szereti annyira. Ezekkel próbáltam játszani, de tényleg nem volt könnyű.

R: A Vaskakasban sokszor előfordul, ahogy a Dömdödömnél is, hogy élőszereplős az előadás. Te bábbal a kezedben érzed magad jobban vagy anélkül?

Bábbal a kezemben sokkal szabadabb vagyok. Ez azért is van így, mert tudom magamról, hogy nagyon jól tudok mozgatni, és abban is érzem igazán otthon magam, élő szereplőként kevésbé, de már egyre jobb a helyzet. A Rózsa és Ibolya például fontos tanulási fázis volt, ott sok gátat leküzdöttem magamban. Nagymamámnak van egy mondata, amit nagyon szeretek: „amikor az arcodról és a szívedből átteszel mindent a bábba, akkor vagy jó bábszínész”. Emellett a varázslatban is hiszek, és furcsállom, hogy egyre inkább úgy ülnek be a gyerekek a bábszínházba, hogy nincs színházi kultúrájuk. Miközben nagyon fontos lenne, hogy a gyerekek minél több olyan dolgot lássanak, ami kirántja őket a valóságból, mert szerintem borzasztó világban élünk. Egyre inkább úgy érzem, hogy az én feladatom bábszínészként az, hogy kicsit kinyissam a gyerekek szívét, és adjak nekik valami pluszt, amit máshonnan nem kaphatnának meg.

A Dömdödöm című előadás adatlapja a Vaskakas Bábszínház weboldalán itt található.