Revizor: Mikor találkoztál először Krusovszky Dénes regényével?

Barna Zsombor: Két és fél évvel ezelőtt. A feleségem a megjelenés után nem sokkal olvasta, és nagyon tetszett neki, folyton áradozott róla. Mikor épp nem tudtam, mit olvassak, javasolta, hogy vegyem a kezembe ezt a regényt. Rettentően magával ragadott, az elmúlt öt évem legjobb olvasmányélménye volt.

R: Mi volt ennek az oka?

BZs: Ráismertem a generációnkra – pontosabban a nálunk tíz évvel idősebbekére. Krusovszky Dénes pontosan fogalmaz és fest le élethelyzeteket. Fontos a széles társadalmi kitekintése, ha például egy külföldi olvasná ezt a szöveget, valószínűleg nem is érezné annyira át, miről szól, mint mi, magyarok. Másrészt érzékenyen beszél a szöveg az öröklött traumák feldolgozásáról. Korábban az emberek nem igazán tudtak nyíltan beszélni arról, ha a családjukban történt valami tragédia – márpedig ennek a súlyát akarva-akaratlan továbbviszik a következő generációk szülöttei.

R: Érdekes, hogy azt mondod, ezt a regényt főleg a magyarok értik, miközben én úgy éreztem, mikor olvastam, hogy Krusovszky soraira egész Kelet-Európa tudna rezonálni.

BZs: Lehet, hogy így van. Inkább olyan apróságokra gondoltam, amik kifejezetten számunkra érthetőek, mint a Nyugati pályaudvaron vett műanyagpoharas kávé, meg a Király utcai kétszáz forintos pizzaszelet – utóbbi rossz minőségű volt, de az éjszakai bulik alkalmával időről időre megmentette az életünket. Szóval erősen ráismertem rengeteg pontján a saját tinédzserkorom világára. De igen, lehet, hogy tágabban is értelmezhető.

Dékány Barnabás és Barna Zsombor az előadás olvasópróbáján

R: Te vitted be a regényt a Budapest Bábszínházba, hogy szeretnél belőle előadást készíteni?

BZs: Ez egy kalandos történet. Dékány Barnabással az Átriumban játszottam az Egy, kettő, három című előadásban, és egy alkalommal megláttam a kezében a regényt. Mondtam neki, hogy mennyire szerettem, ő pedig, hogy most olvassa harmadszor, mert szeretne belőle előadást rendezni. Akkor még csak viccelődtem vele, hogy ha szerepet oszt, gondoljon majd rám is. Tavaly tavasszal a Titánium pályázat kapcsán írt nekem, szerette volna beadni a projektet, és kérdezte, van-e kedvem összeülni ötletelni. Találkoztunk, ő elmondta, hogy egy párszereplős produkciót képzelt el, és hogy szeretné vizuálisan a konkréttól egy kissé elemelni az előadás nyelvét, már csak azért is, mert a könyvben rengeteg a helyszín és a szereplő. Elkezdtem rajta gondolkozni, hogyan lehetne bábbal ezt megoldani, és pár dolog az akkori ötleteim közül benne is maradt a mostani verzióban. A koncepció elkészítése után Barni sajnos elnézte a leadási határidőt, így a Titániumról lecsúsztunk. Szerencsére beadtuk a projektet az NKA-hoz is, és ott nyertünk támogatást, de csak a töredékét az eredetileg igényelt összegnek, így az eredeti koncepciót – amiben ketten játszottunk volna – nem tudtuk megvalósítani. Elkezdtünk rajta gondolkozni, hogyan lehet ezt úgy lecsupaszítani, hogy még érvényes előadás szülessen belőle – így döntöttük el, hogy monodrámát készítünk. Eredetileg a Jurányiba terveztük a munkabemutatót, de ez egyeztetési problémák miatt nem jött össze, ekkor kérdeztem meg Ellinger Edinát, hogy próbálhatnánk-e a Budapest Bábszínház Mozgató termében. Edina megengedte, és talán a helyszín miatt is, de sokkal bábosabb lett az előadás, mint amilyet eredetileg kitaláltunk, és a termet is nagyon megszerettük. Csináltunk egy munkabemutatót a bábszínház munkatársainak.

R: Ez mennyire volt ugyanaz az előadás, mint amit most lát majd a közönség?

BZs: Ez volt az alapja. Mi akkor a regényből egy fejezetet emeltünk ki, A dzsinn címűt, ami a nyolcvanas években játszódik egy tüdőszanatóriumban. Edina a munkabemutatót követően azt mondta, mind neki, mind a művészeti tanácsnak nagyon tetszett az előadás. Szóval mondhatjuk, hogy én kerestem meg őt, de ehhez nagyon sok szerencsés véletlen vezetett el miket.

R: Ez a regény szerintem nagyon nehezen adja magát egy monodrámához. Hogy oldotta meg ezt Macsuka Patrik, aki az adaptációt készítette?

BZs: Rengeteget kellett húznunk a próbafolyamat alatt ebből a masszív és burjánzó szövegtestből. Vannak benne leíró részek, párbeszédek és az Aszalós nevű szereplő hangfelvételei. E három váltakozik benne. A regény idővonalát egy kicsit meg kellett bolygatnunk emiatt. Mi a teljes regényt szerettük volna színpadra vinni, ami nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás lett volna, muszáj volt fókuszpontokat keresnünk. Oda lyukadtunk ki, hogy számunkra a transzgenerációs trauma elmesélése a legfontosabb. Hogy hogyan hordozhat valaki tovább a saját életében tudat alatt olyan történeteket, amik még csak nem is a közvetlen felmenőivel estek meg. Hiszen itt a főszereplő, Lente Bálint nagybátyjának történetét látjuk, akit az unokaöcs még csak nem is ismert. Ezért találtuk ki, hogy legyen az előadásnak egy keretjátéka: Bálint szála háromszor jelenik majd meg, az elején, a közepén és a végén – azt reméljük, a lényeg ebből összeáll majd. A regény olvasásánál fontos aha-élmény, amikor kiderül, hogy a különböző idősíkok összetartoznak. Törekszünk rá, hogy a nézőkben is megszülessen ez az élmény.

Fotók: Piti Marcell. Forrás: Budapest Bábszínház

R: Krusovszky Dénes részt vett a munkában, vagy tisztességes halott szerzőként viselkedett?

BZs: Az utóbbi. Kérte, hogy küldjük át a szövegkönyvet, ha elkészül, de csak kíváncsiságból akarta elolvasni. Barni tartotta vele a kapcsolatot, ők többször is találkoztak, és bár Dénes lelkes volt, nem ártotta bele magát a mi adaptációnkba, elfogadta az ötleteinket, és nagyon örült neki, hogy bábszínházban születik meg az első előadás belőle.

R: Az előadásban tárgyanimációt használtok, a próbafotókból az látszik, hogy egy elsősegélydobozt. Hogyan használod a tárgyakat?

BZs: Ezekből hozom létre az előadás egész világát. Tárgyanimáció rég volt már a Budapest Bábszínházban, és amúgy is ritkán használt technika. Amit mi kitaláltunk, az pedig formanyelvében szerintem nevezhető kísérletinek. Reményeink szerint ezek a bizonyos tárgyak egy idő után túlmutatnak önmagukon az előadásban. Az ápoló szerepét én játszom, de a kórház minden bentlakóját és dolgozóját egy-egy tárggyal jelenítem meg. Azzal próbálkoztunk, hogy a tárgyanimációt a konvencióktól eltérő módon közelítsük meg. Ez alatt azt értem például, hogy használat közben igyekszem annyi tulajdonsággal felruházni az adott tárgyat, hogy bizonyos idő után már meg sem kell mozdítanom, elég ha jelen van, és a tárgy hangján megszólalok, a néző fejében azonnal elkezd élni a figura. Szóval a tárgyanimáció technikai határait keressük. Barni egyébként nem a bábos világból jön, de nagyon nyitott rá, és rengeteg bábos ötlet jött tőle a próbafolyamat alatt.

R: Ez az első olyan előadás, amiben egyedül vagy a színpadon?

BZs: Az első monodráma, amit játszom, de korábban több kesztyűs vásári bábelőadásom volt már. A Vitéz László menyecskét keres, a Vitéz László Ángliában és a Batu-tá kalandjai mind egyszemélyes előadások. Persze, ez más. Azoknál a műfaji ismeretek elsajátítása a legfontosabb, itt a fő nehézséget az jelenti például, hogy harminc oldal szöveget meg kell tanulni. És más a mélysége, a stílusa, a célközönsége is. Nagy feladat ez most nekem, de már kellett egy ilyen. Az utóbbi időben, bár kaptam jó feladatokat, úgy éreztem, harapnék valami nagyobbat, játszanék valamit, amiben meg tudom mutatni egy olyan színemet, ami eddig nem került felszínre. Ez az anyag most tökéletesen alkalmas erre. Sokat várok az előadástól, és magamtól is.