Revizor: Mennyire ijesztő ugrás a semmibe egy nagy kiadót elhagyni, a magánkiadás mellett dönteni?

Simon Márton: Nagy általánosságban ijesztő, nekem személy szerint már-már égető volt, hogy megtegyem. Persze érted, 2002-ben érettségiztem, az óvilágban szocializálódtam, amikor még az volt a mondás, hogy aki magánkiadásban jelenik meg, az full dilettáns, aki kis kiadónál van, az a nagy kiadóhoz vágyik, aki pedig nagy kiadónál van, az befutott és boldog, és keblére ölelte a kánon.

R: Te voltál valaha kis kiadónál?

SM: A legelső könyvem a L’Harmattannál jelent meg elsőként, még 2010-ben, ami ugyan főleg szakkönyveket jelentet meg, de azért szépirodalmi portfóliója is van.

R: És akkor még nagy kiadóhoz vágytál?

SM: Én is elhittem a fenti evolúciót. A kis kiadós lét romantikus, de megvannak a hátrányai. A magyar kiadói szakma, ahogy nyilván szinte minden művészeti ág összes intézménye, állandó bűvészkedés az életben maradásért – mi mással – a pénzzel: folyton azon kell gondolkodni, mi fér bele és mi nem. Csupa praktikus megfontolás. Én pedig utálom a praktikus megfontolásokat. Szóval valószínűleg halálosan idegesítettem már a L’Harmattannál is mindenkit, ahogy később a Jelenkornál is, felteszem, többeket.

R: Mivel?

SM: A L’Harmattannál? Mondtam nekik, hogy hozzanak száz könyvet, ők pedig azt mondták, hogy úgyse fogy el, vers. Aztán elfogyott fél nap alatt, akkor mondtam, hogy hozzanak még százat. Erre mondták, hogy ez nem ennyire egyszerű. Mindig volt még valami baj velem. Nem irigylem szegényeket.

R: Mennyire játszott szerepet a Jelenkortól való távozásodban, hogy Matthias Corvinus Collegium bevásárolta magát a Libri Csoportba, ahova a Jelenkor is tartozik?

SM: Ha azt mondom, ötvenegy százalékban, az valahogy egyszerre tűnik soknak és kevésnek. Ezen is múlott, de nem csak ezen múlt. Az utóbbi időben sok problémám volt a Jelenkor működésével, és hogy szerzőként hogy éreztem ott magam. Viszont sokat is köszönhettem nekik, szerettem is az egészet, meg amikor nem, akkor igyekeztem kompromisszumkész lenni és belátó. Ettől még volt baj. Amikor tavaly ez a felvásárlás megtörtént, semmiképp sem akartam asztalt csapkodva eljönni, sőt egyáltalán eljönni, de közben valami nyilvánvalóan eltörött. Annak lett ez a vége. Sajnáltam, nem volt jó érzés.

R: Mennyi energiájuk van a kiadóknak általában a lírával foglalkozni? Én úgy látom, hogy inkább misszióként tekintenek rá, mint a piacon forgalmazható termékként.

SM: Kevés, bár azért van. Más kérdés, hogy az én köteteim könyvtárgyként eladható terméknek számítanak, aminek az az oka, hogy kézzel-lábbal kapálózom, hogy ez így legyen. Ebben a jelenlegi, három betűs politikai rendszerben tizennégy év alatt kb. négyszázezer forint állami támogatást kaptam összesen. Ahhoz meg sajnos nincs tehetségem, hogy állami tízmilliókkal a seggem alatt játsszam az ellenállót. Marad tehát ez, ha a piacról nem élek meg, akkor sehonnan. És akkor ez az utóbbi időben kvázi működött is valahogy. Ezzel együtt nem nehéz úgy érezni, hogy a líra a kiadók számára sokszor keserű pirula. Ami azért furcsa, mert rengeteg jó költő van Magyarországon, akikre lehetne építeni, akikbe érdemes lenne energiát fektetni. A megtérülési ráta persze mindig kisebb lesz ezeknél, mint egy bármilyen közepes prózakötetnél. És a költőképünk is furcsa. Ha egy költő nem hangsúlyosan élhetetlen, nem félhalott, nem mizantróp, nem alkoholista, nem elitista, nem stb., akkor már nem is az igazi. Mi sokszor még mindig toxikusságban mérjük, hogy egy művész mennyire művész. Miközben a világ meg röhejes mértékig a másik irányba terel minket: egyéni vállalkozásod van, könyvelőd, számlákat töltögetsz, fegyelmezett legyél és betagozódó – a korszak arról szól, hogy mindenki hivatalnokká válik és beszürkül, vagy kívül reked és elpusztul. Miközben ez az egész teljesen másképp zajlik máshol, amit nem volna rossz meghonosítani, de azt meg nem nézik jó szemmel. És akkor ebben igazodj el.

Simon Márton. Portréfotók: Hevesi-Szabó Lujza

R: A slam poetry időszak mintha azt bizonyította volna, hogy rengetegen vannak, akik szeretik a verseket. De szerintem rengeteg kulturális termékkel kapcsolatban igaz, hogy sokkal kevesebb emberhez jut el, mint amennyit valójában érdekelne.

SM: Ez közmondásos, de tény: probléma, hogy az átlagolvasó nem tanul meg a középiskolában kortárs verseket olvasni. Erre nehéz vagy lehetetlen kiadói politikát építeni. Még a nyitott, tanult, de nem szakmabeli olvasók is sokszor nagyon elavult, romanticizált líraképpel rendelkeznek, és furcsa dolgokat gondolnak arról, hogy milyennek kellene lennie egy versnek.

R: Milyen ez a lírakép?

SM: Ezt is sokat mondogatjuk, de megdöbbentően így van: egy költőt a közgondolkodás még mindig az ezerkilencszázas évek elejének sztenderdjei szerint képzel el: magányos férfi, aki ül a bora fölött vagy a ködbe révedve, szigorúan zseni és nettó ihletből ír, jelentsen ez bármit. Van egy Sam Pink nevű, nagyon jó amerikai szerző, nagyjából velem egyidős. A legutóbbi kötetének a címe 99 Poems to Cure Whatever’s Wrong with You or Create The Problems You Need. Ez tökéletesen leírja azt az attitűdöt, amivel a többség hozzááll a versekhez.

R: Nem te vagy az első olyan szerző, aki a magánkiadás felé fordul, két évvel ezelőtt Szálinger Balázs is megtette már ezt. Egyeztettél vele erről?

SM: Persze, Balázzsal elég régről barátok vagyunk, és már akkor is beszélgettünk a kilépéséről, amikor még csak fontolgatta, de nem tette meg. Balázs története persze nem azonos az enyémmel, ő másképp volt boldogtalan a kiadójánál, bár pont a minap beszélgettünk erről valakivel, hogy a magyar irodalomban vajon hányan boldogok a kiadójukkal, mert itt mintha mindenki rosszul érezné magát, akárhol is van, és bárhol is tart. Mondjuk, az se segít, hogy a magyar írók mennyire nem szeretik egymást. (Erről sincs szó középiskolában.) Mindenkinek van egy kisebb-nagyobb köre, amin – mint egy szociális oxigéntankon – keresztül túlél, de ami azon kívül van, az a dilettánsok és imbecilek, megalkuvók és NER-manók pokla. Bár lehet, ez csak a kor levegője, hogy most senki nem érzi jól magát, és az vetül ki erre is. Ezen, mondjuk, a kiadók hozzáállása ritkán segít.

R: Nem az a probléma, hogy túl sok a cím, valójában több, mint amennyit a kiadók menedzselni tudnának?

SM: Részben igen. Részben meg az, hogy a profitmaximalizálásra épülő könyvkereskedelem a szépirodalmi szerzőket 99%-ban fölöslegessé teszi. Ez szomorú, de tök logikus. Egy profitra vágyó kiadónak egy jó nemzetközi jogkereskedő kell, aki kettesével veszi a következő bestsellereket, nem egy három számjegyű eladásokat is ritkán produkáló, szomorkás szerző, legyen bár korszakos kaliber, aki négy-hat-nyolc évig kotlik egy kéziraton. Persze, lehet ezt a kettőt párhuzamosan csinálni. Gondolom erre törekszenek éppen kicsik és nagyok egyaránt.

R: Mit jelent az a gyakorlatban, hogy kiadót alapítasz?

SM: Szeretnék versalapú, innovatív, szokatlan kiadványokat csinálni, viszonylag rendszertelenül – amiket értékesnek tartok. Vannak már tippjeim arról is, hogy ezen belül mikor és mi fog történni. Magyarországon évtizedes szubkultúrája van a zine-eknek, amiből a magyar szépirodalmi könyvkiadás teljesen kimarad. Ezek (többnyire) A6-os méretnél kisebb, mini példányszámban megjelenő, minden szempontból szabálytalan kiadványok. Teljesen érthetetlen, hogy ezek között miért nincs jelen a szépirodalom, és főleg, miért nincsenek köztük versek. Ebből nem lehet pénzt csinálni, ez olyan dolog, amit nagyjából nullára lehet kihozni. Emellett, ha úgy alakul, akkor szívesen adok ki könyveket olyan formátumban, amilyenben az enyémek is megjelennek, ehhez most keresek forrásokat. Összességében azért csinálom ezt, mert ennek látom értelmét. Azt hiszem, kiégtem egy kicsit.

R: Úgy döntöttél, hogy kizárólag lírával fogsz foglalkozni. Miért?

SM: Abban van a pénz! Igen, szóval azért, mert úgy érzem, ahhoz legalább egy kicsit értek. És hogy a sok ötletemet, mint amilyen például az előbb említett zine-ek kiadása, szerintem ezzel kombinálva lenne érdemes próbálgatni. Pályakezdő költőnek lenni nehéz, de még befutott költőnek lenni is sokszor az. Én intézem a saját marketingemet tíz éve, a saját fellépéseimet is én szerveztem sokáig, az olvasóimmal én kommunikálok, – a kiadó még így is rengeteg pluszt tud hozzátenni egy megjelenéshez, ami nem annyi, hogy ráírja a nevét a könyvedre. Nekem szívügyem a vers. Én leszek az, aki szívesen ad ki verset.

R: És lehet majd hozzád jelentkezni, vagy te fogsz megkeresni embereket?

SM: Már megkerestek többen, de most még én fogok megkeresni egy-két embert az első pár ötletemmel, amihez kellenek kisebb-nagyobb kéziratok. Az általános működést pedig úgy képzeltem el, ahogy a Paris Review-nál van, hogy hirdetek majd hónapokat, amikor lehet kéziratokat küldeni, és úgy.

R: Van ötleted arra, hogyan lehet a lírát népszerűbbé tenni? Te foglalkoznál mások köteteinek marketingelésével?

SM: Ötletem sok van, de hát az mindig veszélyes, mert vajon mi működik abból, ugye? Egyfelől a közösségi médiában látom ennek a jövőjét, noha nagyon pénzorientált az is, és sok múlik a hirdetéseken, de még mindig van egy hajszálnyi rés, amelyen keresztül a nem fizetős tartalmak is tudnak érvényesülni. Másrészt irány az offline – de erről nem árulok most el többet, ez derüljön ki később. Ez nyilvánvalóan olyasmi, amit nekem is meg kell tanulnom még, a könyvkiadásban dilettáns vagyok. Ugyanakkor a hagyományos struktúra egy mamut, én pedig ennek a mamutnak vagyok a hátán szemtelenkedő cinege. Nem biztos, hogy amit kitaláltam, be fog jönni. De nem baj. Akkor majd kitalálok mást.

R: Új köteted, a Hideg pizza néhány versét ismerve úgy tűnik, hogy valamiféle hétköznapi idillt igyekszik megmutatni. Ezt jól értelmeztem?

SM: Van a kötetben egy ív: megy egy nagyot lefelé, majd visszatér fölfelé – szóval van benne sok kimondottan deprimált hangvételű szöveg. Szeretem a széthasznált, klasszikus toposzokat újraírni, ez talán ennél a kötetnél sikerült a leglazábban, legkönnyedebben.

R: Akkor honnan érdemes közelíteni a kötet felé?

SM: Épp a felszabadultság felől: azt a fajta személyességet, ami az első kötetemben jelen volt, azóta igyekeztem kerülni, mert bulvárosnak éreztem. Most viszont eljutottam egy olyan hanghoz, ami az első kötetemnél is sokkal személyesebb, olyan, mintha a beszélő legegyszerűbb, hétköznapi futamait hallgatná valaki. Önirónia, alul-felülstilizáltság, képcentrikus szövegalkotás. Ennek van egy nagyon gazdag irodalmi hagyománya, Bukowski, Hera Lindsay Bird, az említett Sam Pink, az alt-lit java, Steve Roggenbuck, Mira Gonzales, Tao Lin. A kötet a személyesség köré épül, aköré, hogy látszólag egyszerűen csak elmondasz valamit. Persze ez nem valódi személyesség, hanem a személyesség illúziója.

R: Alanyi kötészet?

SM: Igen. Nem, nem egészen, mert ha elolvasod, akkor egy csomó mindent megtudsz persze arról, hogyan gondolkodom, de rólam azért nagyon nem tudsz meg semmit. Kimondott törekvése ezeknek a szövegeknek, hogy úgy szóljanak rólam, hogy ne szóljanak rólam. Tudatos rájátszás arra, hogy hogyan lehet megszólalni így versben – meg néha igyekeztem kifejezetten vérlázító dolgokat írni, és ez szerintem jól áll ennek a kötetnek.

R: Mondj egy vérlázító dolgot ezek közül!

SM: Az egyik versben az űrhajósok recskazoknijáról van szó. Ennél vérlázítóbb most nem jut eszembe.