Arra például biztosan, hogy új életre keljen a DC moziverzuma, amit Zack Snyder sötét és megosztó víziója, majd a stúdió katasztrofális közbeavatkozásai romba döntöttek. Pár éve James Gunnt, Hollywood legszerethetőbb geekjét nevezték ki a DC filmrészlegének az élére, aki a szuperhősfilmek legjobb trilógiáját (A galaxis őrzői) és sorozatát (Peacemaker) jegyzi, és a Hollywoodban elcsépelt zsánert eddig mindig képes volt megható sztorikkal, fura freakekkel és kretén humorral feltölteni.
Már csak ezért is érdekes kihívás volt őt ültetni egy Superman-film rendezői székébe, hiszen a kriptoni alien a legnagyobb kiscserkész, a színtiszta, megkérdőjelezhetetlen jóság, maga az amerikai normalitás – ergo a totális dramaturgiai unalom. Superman mindig jól dönt, nincs sötét oldala, mint Batmannek, és legyőzhetetlen, mert sebezhetetlen. Egy krisztusi figura, a magasabb rendű civilizációt képviselő Atya egyetlen fia, akit ideküld a Földre, hogy segítsen jobbá válni az emberiségnek, meg védelmezni az igazságot és az amerikai életmódot.
Richard Donner, az első Superman-film rendezője volt az egyetlen, aki jól meg tudta fogni ezt a mitológiát, és úgy vitte filmre az istenből emberré váló szuperhős történetét, hogy abban az epikus fantasy (a kriptoni eredettörténet), a bolondos vígjáték (szerelem az újságíró Lois Lane-nel, Gene Hackman flúgos Lex Luthorja) és a szuperhősös világmentés is belefért. A Superman 2-ben aztán a Krisztus utolsó megkísértését is megrendezte a szupererejéről lemondó hőssel, aki kénytelen rájönni, hogy mégsem élhet hétköznapi életet, és így egy tragikus románccal lett kerek Superman története (a filmből Donnert kirúgták, és Richard Lester fejezte be, de végül 25 évvel később összerakta a nyersanyagokból a saját vágatát).
Azóta sokan sok mindent próbáltak kihozni Supermanből, nem túl sok sikerrel. Richard Lester például burleszket a kor népszerű humoristájával, Richard Pryorral a Superman 3-ban, Sidney J. Furie a nukleáris lefegyverzésről szóló világbéke-pamfletet a bámulatosan pocsék Superman 4-ben, Zack Snyder pedig egy szenvedő, útkereső Supermant Az acélemberben, amit a rajongótábor túl borongósnak és a mitológiával szembemenőnek értékelt.
James Gunn Supermanje ügyesen lavírozik a különféle elvárások között, és úgy tér vissza a klasszikus, optimista szuperhősképhez, hogy nem másolja Donner alapfilmjét, ahogy Bryan Singer tette a Superman visszatérben, hanem tiszta lapot nyit a karakter történetében. Nem meséli újra az eredettörténetet sem, amit már százszor láttunk, és nem terheli gyerekkori traumákkal a hősét, mint azt Nolan óta szokás, hanem átrántja a saját világába. A ’25-ös Superman ízig-vérig Gunn-film, nagy szívvel, jó poénokkal és popslágerekre vágott akciókkal, amelyben a kriptoni újra jószívű kiscserkész lehet, aki megmenti az egész világot.
Donnernél Superman drámája az volt, hogy a kriptoni öröksége helyett az emberiséget választja, Gunn-nál viszont már kezdettől fogva sebezhető ember, aki már a film elején összetörve fekszik a hóban, mert Borávia pörölye szétcsapta. Hajánál fogva – meg persze neveletlen, de irtó cuki szuperkutyája, a Gunn saját mentett ebéről 3D-modellezett Krypto segítségével – kell felhúznia magát a földről, és ebbe a rendező a korszellemet is belecsempészi: a cinizmus és pesszimizmus korában a naiv jóság szuperhőse újra jelenthet valamit.
Jelenetek a filmből
Szimpatikus vállalás, de Superman rehabilitásában Gunn végül csak félsikereket arat. Fizikailag izgalmas kihívások elé tudja állítani, amikor sebezhetetlen űristenből szuperemberré fokozza le, aki vérzik, ha megverik, és Gunn egészen kreatív módszereket eszel ki rá, hogyan lehet sakkban tartani (például Elememberrel, aki bármilyen anyaggá, így kriptonittá is át tud alakulni). David Corenswetben ráadásul a legjobb Supermant találja meg Christopher Reeve óta, aki képes a heroikus és a flúgos oldalát is megmutatni – és mint az előtte szintén relatív ismeretlen és szintén a Juilliardon végzett Reeve-ből, úgy belőle is ez a szerep faraghat sztárt.
Arról viszont nem győz meg Gunn, hogy Superman drámája bárhogy is érdekes lehet, hiába taszítja ő is egy időre identitásválságba hősét. Fizikailag emberibb ugyan, de lelkileg ez a Superman is alien marad, amennyiben nem kap fajsúlyos, átélhető drámát, és így csak az emberiség megmentésének örökös deus ex machina eszköze marad. Kapcsolata a rámenős újságíró Lois Lane-nel akár még jó is lehetne, mert Gunn nem az összejövésükre, hanem arra a szakaszra koncentrál, amikor még ismerkednek egymással, és Corenswet jól hozza Rachel Brosnahannal a régi, bolondos screwball comedy-k párkapcsolati adok-kapokját, ami Margot Kidder és Cristopher Reeve párosát is annyira szórakoztatóvá tette. De a szerelmük kifejtésére nem marad elég idő a filmben, aminek nem csupán egy franchise-t, hanem egy komplett moziverzumot kell elindítania, és a nagy punk-rockernek beállított Rachel karaktere is elsikkad a film végére.
Ahogy az sem túl meggyőző, amikor arról magyaráznak, hogy végeredményben Superman az igazi punk, mert egy cinikus világban a kedvesség számít radikálisnak. Ha már Superman is punk, az nem annyira a szuperhősről, hanem a punk haláláról mond el valamit, miközben annak a korlátaira is rávilágít, hogy James Gunn mennyire tudja belevinni a saját érzékenységét Superman világába. Van, ahol könnyedén (itt is kapunk szívfacsaró apa-fia pillanatokat, és Mordály után most is a természetfeletti állat lopja el a show-t), de aztán hamar felsejlenek a Superman-mítosz korlátai, és az egészből egy kicsit túl lájtos, túl lekerekített Gunn-világ születik, amiben olyan szuperhősfilm-klisék is felbukkannak a végére, mint az egész várost lezúzó CGI-apokalipszis.
A képek forrása: MAFAB
A rendező nem tudja megállni, hogy ne népesítse be fura figurákkal a filmjét, amitől igazán színes és igazán gunnos lesz ez a világ, de az mégsem túl jó, amikor bármelyik mellékszereplőt szívesebben nézné az ember, mint a főhőst. A babáját mentő Elemember (még egy megható apa-fia pillanat), a fapofával viccelődő nörd Mr. Tökéletes, és a milliárdos techzseniként színre lépő Lex Luthor is érdekesebb figura Supermannél (Nicholas Hoult is tökéletesen találja meg a balanszot: nem veszi úgy poénra Luthort, mint Gene Hackman, de nem is olyan tenyérbe mászó pszichopataként játssza, mint Jesse Eisenberg, hanem a túlhatalmát zsarolásra használó, nárcizmusból a világot romba döntő főgonoszként).
A Superman nem hoz olyan biztonsági játékot, mint a franchise-újraindító filmek szoktak (ld. Az ébredő Erőt), de nem is olyan magával ragadóan különc, mint Gunn korábbi szuperhősfilmjei. A DC moziverzumába vetett reményt és hitet viszont visszaadja, pláne, hogy a folytatásban jön majd testhorror Agyagpofával, gótikus horror a Mocsárlénnyel, és rendez szuperhősfilmet Luca Guadagnino és Craig Gillespie (Én, Tonya) is a DC-nek. Gunn most nagyobbat alakított stúdióvezetőként, mint rendezőként – és végül is ez adhat igazi optimizmusra okot a jövőre nézve.