Úgy tűnik, John Malkovichnak van valamilyen különleges vonzódása a sorozatgyilkosokhoz, hiszen már másodjára bújik egy efféle figura bőrébe színpadon. Először 2012-ben járt Budapesten, és a Vígszínházban láthatta a magyar közönség a Pokoli vígjáték – Egy sorozatgyilkos vallomásai című darabot. Ennek hőse történetesen egy osztrák sorozatgyilkos, médiaceleb, aki a saját melltartójukkal fojtott meg prostituáltakat. A darabnak azonban nemcsak a témája, hanem a koncepciója is kísértetiesen hasonlít ahhoz, ami november 17-én és 18-án láthatott a budapesti közönség a Magyar Zene Házában, hiszen itt is egy zenekar kísérte a színészt.

Ezúttal azonban nem az Orchester Wiener Akademie zenészei, hanem Anastasya Terenkova zongoraművésznő triója, melyben mellette Andrei Bielow hegedűn és Fabrizio Colombo harmonikán játszik. Méghozzá nem is akármit: Astor Piazzolla-, Antonio Vivaldi-, Max Richter-, Eric Satie-darabokat. Mondhatnánk azt is, hogy biztosra mennek, hiszen ezek a szenvedélyes, érzéki, érzelmekkel teli zenék meglehetős népszerűségnek örvendenek, nem nagyon lehet velük mellé lőni, kiváltképp ilyen profi zenészekkel. A zongoraművésznő pedig nemcsak briliáns, hanem gyönyörű is, ami akár mellékes is lehetne, ha nem egy színdarabról lenne szó, melyben mindennek jelentése van, ami a színpadra kerül.

Jelenetek az előadásból

S ha egyszer oda van ültetve egy ragyogóan szép szőke nő a hangszer elé, és a darab egy olyan sorozatgyilkosról szól, aki osztrák kollégájához hasonlóan előszeretettel gyilkol nőket, akkor ez különös tétet ad a jelenlétének ebben a térben, melyben ő az egyetlen nő, és a Malkovich által felolvasott történetben is főleg férfiak az aktív szereplők, a nők áldozatok, mellékszereplők. Terenkova azonban aktív, kiemelt szereplője ennek a térnek, mellyel mintegy opponálja azt a szerepet, mely a darabban a nőknek jut.

A két másik zenész háttal van neki a színpad előterében, jobbára a felolvasó Malkovichcsal van kapcsolata, kettőjük között tud dialógus, közös játék létrejönni, melynek azonban korlátozottak a keretei. A színész az előadás nagy részében szemben áll a közönséggel, háttal a nőnek. Néha azonban szünetet tart, iszik pár kortyot, oldalra fordul és hallgatja a zenét, figyeli a zenészeket. A nőt is, aki így aktív résztvevőként egyszersmind passzív megfigyeltté is válik, és ebbéli szerepében a szöveg főhőse által meggyilkolt nők kiszolgáltatottságát idézi. Hasonló szerepbe kerül akkor is, amikor a színpadon levő kisebb zongorán játszik, miközben Malkovich körülötte sétálgat, és egyszer csak lecsapja a zongora fedelét, véget vetve a zenének. Egyszerre vicces és hatásos geg ez. A színész megsérti a hallgatólagos szabályt, látszólag kilép a szerepéből, és beavatkozik a zenekar játékába, méghozzá egy agresszív gesztussal. Gondosan megkoreografált jelenet ez, de a közönség számára váratlan, és mint ilyen, drámai, ahogyan a férfi elhallgattatja a nő jelenlétének lényegét adó zongorajátékot. Terenkova azonban visszaül a másik hangszerhez, és folytatja a zenét. Nincs ereje rajta az agressziónak, feltámad, diadalt arat, azt sugallva, hogy lehetséges kilépni az áldozati szerepből, és felül lehet írni azt a sorsot, amely a Malkovich által felolvasott szövegben jut a nőknek.

Ez a szöveg pedig Roberto Bolaño La literatura nazi en América című könyvének az utolsó fejezete. Magyarul nem jelent meg a könyv, de érdemes megjegyezni, hogy a chilei író meglehetősen ismert Magyarországon, és valóságos szenzációt jelentett a 2666 megjelenése 2017-ben, melyet Kutasy Mercédesz fordított (aki sokat tesz a spanyol nyelvű irodalom megismertetéséért Magyarországon, a szerkesztő Zelei Dáviddal egyetemben).

John Malkovich az előadásban

És akkor meg is kaptuk a siker receptjét: ismert, ám mégis egzotikus író szövege, kiváló zenekar érzelmes latin zenékkel, és maga John Malkovich, akit akkor is megnézne a budapesti közönség, ha a Venesz-féle szakácskönyvből olvasná fel a finomfőzelék receptjét. Még ennyi pénzért is, hiszen nem volt olcsó a jegy, de ezért két világsztárt lehetett egy viszonylag intim térben látni. A jámbor néző tehát „kettő az egyben” üzletet kötött: befizetett egy remek koncertre és John Malkovichra, és mindkettőt megkapta. Az előadás után pedig nekiállhatott eltöprengeni azon, hogy végül is mit látott. Mi köze a zenének a szöveghez, és mi közünk nekünk ehhez a történethez?

Nevezetesen Carlos Ramírez Hoffman sztorijához, aki náci volt, repülőtiszt, költő és sorozatgyilkos. Kárhozott, bűnös lélek, kegyetlen és szenvtelen gyilkológép, alakjában mégis van valami romantikus. Pilótaként verseket ír az égre, méghozzá a viharosra forduló időben. Amikor forró lesz a talaj a lába alatt, akkor eltűnik Santiagóból, és Európában bukkan fel, hol Spanyolországban, hol Franciaországban. Irodalmi lapokban jelennek meg olyan írások, melyek az ő szerzőségét valószínűsítik, ám senki sem tudja, hol van. El is felejtik, majd újra divatba jön, afféle titokzatos, romantikus, zseni költőként van jelen a köztudatban, de akik emlékeznek rá, tudják, milyen bűnökért felelős.

Pályafutását tehetséges irodalmár nővérek és nagynénjük meggyilkolásával kezdte, és nem lehet tudni pontosan, hány nő halálának az okozója. A már említett légi költői performansz után a lakásán tartott egy kiállítást, melyről nem derül ki, hogy mit is ábrázolt a szoba falára installált sok száz fotó, de az egyetlen női résztvevő öklendezve fordult ki az ajtón, a többi vendéget is sokkolta a látvány. Hoffman úgy vezette fel a tárlatot, mint ami az igazi, új művészet nyitányát jelenti, ehhez képest minden látogató elborzadt, ő pedig ez után tűnt el az országból.

Fotók: Mohai Balázs. A képek forrása: Magyar Zene Háza

Mi tagadás, Bolaño kicsit olcsó megoldáshoz folyamodott azzal, hogy noha a kiállítást magát, elő- és utótörténetét aprólékosan részletezve megírta, arról viszont egy szót sem ejt, mit láthattak a vendégek a fotókon. Az olvasó átverése ez, hiszen felcsigázza a kíváncsiságát, amit aztán nem elégít ki. Őt követve pedig Malkovich a nézőit teszi lóvá a történettel, bár neki megvan az a mentsége, hogy visszamutogathat az íróra. Carlos Ramírez Hoffman előtörténetét ismerve azonban nagy valószínűséggel kitalálható, milyen borzalmas jelenetekkel szembesülhetett a néző abban a bizonyos szobában, és talán jobb is, ha nem kapunk róluk részletes leírásokat.

A költő figurája és története a romantika fénykorát idézi, amikor is egy személyben békésen megfér egymással a zseni és a patologikus bűnöző, a korát megelőző művész és a hidegvérű gyilkos. Aki ráadásul pilóta, az égre ír verssorokat. Egyszerre vonzó és taszító figura – és ismét csak felvetődik a kérdés, miért ez a különös választás, miért újra egy sorozatgyilkos figuráját idézi meg John Malkovich a színpadon.

Továbbá: mi ez az egész, mit láttunk, és amit láttunk, annak mi a jelentése, az értelme. A zenekar elegánsan felöltözve játszik, a világsztár pedig egyszerű, hétköznapi ruhában felolvassa ezt a bizarr történetet. A zene és a felolvasás kiegészítik egymást valamelyest, noha egyik a másik nélkül is megállná a helyét. Hol egyik, hol másik halkul el, adja át a helyét a másiknak, de a darab nagy részében egymással párhuzamosan vannak jelen. Az összhatás drámai, hatásos, csak nem világos, mire megy ki a játék.

Eszünkbe juthat egy évvel ezelőttről Jérôme Bel autobiografikus darabja a Trafóból, melyben Udvaros Dorottya adott testet és hangot a francia koreográfusnak. Aki úgy látta jónak, ha delegálja a feladatot, és minden országban helyi színész lép a helyébe. Furcsa, de invenciózus, eredeti munkamegosztás ez, mely a szerzői alázatra is rámutat: nem az ő személye a fontos, hanem kész átadni a helyét másoknak.

Jelen darabban kiemelten fontos volt, hogy a színpadon John Malkovich van jelen, és nem más. A néző John Malkovichért vesz jegyet, őt akarja látni, hallani. Teljességgel érthető vágy: Malkovich világsztár és zseni. Az esetleges helyi megszemélyesítője sokkal kevesebb embert érdekelt volna, noha bizonyos, hogy vannak bőséggel olyan magyar színészek, akik remekül megbirkóztak volna a feladattal, ami azért nem jelent túl nagy színészi kihívást. Magyarán, nem kell hozzá egy John Malkovich. Ahogyan az osztrák sorozatgyilkosos darabról írta a kritikus, méregdrága hakni ez. Luxusdarab, fényűzés, hübrisz ez egy kicsit. Veszíteni nem veszítettünk vele, de az sem világos, hogy mit nyertünk.

Az előadás adatlapja a Magyar Zene Háza honlapján itt található.