Válasz Lőrinc László recenziójára

Kritikára többnyire nem elegáns válaszolni, vagy valódi kérdések híján feleletet adni, ám ezúttal Lőrinc László Kádárné és Kádár című kötetemről szóló írásában valami, sőt szinte valamennyi mondat, nagyon félrement. Emiatt nem tehetem meg, hogy ne feleljek rá.

„A magyar first lady-kutatás első opusa máris feltárta a 20. század igazi mozgatóját, a súlyos drapériák mögötti homályban el-elsurranó pusztai Vasladyt.” Semmiképpen sem szeretnék hosszan elidőzni annál a kérdésnél, hogy ízléses, szellemes vagy szemantikailag értelmes-e a recenzió kritikai szemléletét megalapozó felütés, de talán a leginkább egyik sem. Mindenesetre azt gondolom, hogy ilyen mondatot csak olyasvalaki írhat le, aki keveset hallott arról, hogy a genderelmélet/szemlélet mára bizony áthatotta a különböző tudományágak megközelítésmódjait. A recenzens szerint is érdemes foglalkozni Tamáska Mária életével, akit „ravasz feleségként”, „nejként” vagy „százados asszonyként” emleget, mivel szerinte a „női szekundálók” közé tartozott. Ennek kapcsán Pető Andrea munkásságára utal, de azt nem árulja el, hogy például Rajk Júliát tekinti-e „női szekundálónak” (remélhetően nem), vagy a történész más műveiben vél szekundáló szereplőket felfedezni.

A Revizor szerzőjének nőkkel kapcsolatos megjegyzéseit nem lehet szekunder szégyenérzet nélkül olvasni-idézni, de mindenképpen meg kell védenünk őt saját magával szemben (ezúttal átvéve az általa, gondolom, a ’mi hangunk erősebb’ szemlélet jegyében minduntalan alkalmazott királyi többest), hiszen, ha egy kicsit is több figyelmet fordítana a saját szövegére, akkor szóhasználata bizonyosan nem lenne ennyire ízetlen és esetlen. A következő, saját szövegkörnyezetében sem értelmes mondat például különösen szerencsétlenre sikerült: „Vagyis még afféle egyszerű népi ellenőrzési bizottsági tagként sem jöhetett számításba a Cserje utcai hálószobában.” Miss Marple-díjjal jutalmazhatnánk azt, aki képes megfejteni a rejtélyt, hogy a ’vagyis’ kötőszó a mondat elején mit jelent, mire vonatkozik. Annak, aki nem bánik körültekintően a nyelvvel, a különböző érzékenységektől függetlenül sem áll jól a szellemeskedés. A történelem női szereplőivel szemben a recenzens azonban úgy tűnik, általánosságban is működőképesnek érzi az effajta kifinomultnak, és gondolom, férfiasnak vélt iróniát.
A fentiek a legkevésbé sem jelentik azt, hogy Tamáska Mária személyén, életsorsán ne lehetne élcelődni, ha valakinek erre van indíttatása, csak hát nem túl elegáns éppen a női mivoltán és a nők társadalmi szerepeihez kapcsolódó sztereotípiákon keresztül tenni ezt. Majd persze el lehet mondani e recenzió kapcsán is, hogy a szerző a mindennapokban meg egyéb írásaiban nem ilyen, csak hát ez Magyarországon nagyon unalmas már. Nem volna felesleges Lőrinc Lászlónak megértenie az ezzel kapcsolatos érzékenységeket, és azt sem, hogy a szerinte „színmacsó magyar 20. századi történelem”, amiatt is tűnhet annak, mert olykor „színmacsók” írták/írják „színmacsóknak”. Minden nőkkel, női szerepekkel kapcsolatos megjegyzése, és írásának „pusztai” vagy inkább székesfővárosi színmacsósága természetesen együttesen sem oltanák ki írásának mondanivalóját, ha az bármennyire értelmes, megalapozott vagy koherens lenne.

A recenzens jól érzékelhetően nem érti azt, hogy a nők sokszor informális módon fejtettek ki döntő befolyást, még a 20. századi magyar történelemben is. Felvethető – egyebek mellett – az a kérdés is, hogy a szocialista rendszerben az első számú vezető feleségének milyen szerepe volt a döntéshozatalban, Tamáska Mária története kapcsán én valóban azt állítom, hogy esetenként nagyobb, mint a Politikai Bizottság tagjainak, akik sokszor erős félelemmel „szekundálgattak” az első titkárnak. A házastársak közötti beszélgetésekről, viszonyokról azonban érthetően kevesebb forrás tudósít, mint a különböző párttestületek sokszor igencsak formális üléseiről. Előbbiekről ugyanis nem készültek jegyzőkönyvek. Nemcsak Tamáska Mária élete kapcsán, hanem más nőtörténetek esetében szintén másfajta történészi rekonstrukcióra van szükség, mint például a diplomáciai tárgyalások elemzésekor. Ilyen esetekben részben a források szűkössége, s részben amiatt, mert a dokumentumok sokszor nem közvetítik közvetlenül szempontjaikat, sokféle megközelítésmódra van szükség, valamint a cselekedetek lehetséges kontextusainak a megismerésére: többek között az élettörténetek, élethelyzetek elemzésére-értelmezésére. A történetírói szubjektivitás általánosságban sem zárható ki (s nemcsak Tamáska Mária, hanem Kádár János megítélésében sem), amit az önreflektív írásmód, a hangsúlyosabb szerzői jelenlét tehet érthetővé, ellenőrizhetővé a szövegben. Az olvasó szabadsága pedig, hogy – a megrajzolt kontextus ismeretében – ne feltétlenül értsen egyet a következtetéseivel. A recenzens azonban velem szemben ezen túl a jólértesültség és a tájékozottság benyomását igyekszik kelteni.

Lőrinc László elsősorban azt kifogásolja, hogy túlbecsülöm Tamáska Mária cselekedeteinek jelentőségét, ennek kapcsán „menetrend szerinti eminenciázás”-ról ír, ami meglehetősen sajátos értelmezése annak, hogy az „eminenciás” kifejezés az én saját szövegemben egyetlenegyszer szerepel a könyvben, egyszer pedig idézetben. E szerep nem azt jelenti, amit ír, hogy a „háttérből ő mozgatta a Kádár-kor szálait” (gondolom a Kádár-kori politika szálaira utal), hanem azt, hogy fontos döntésekben lehetett meghatározó szerepe, például a rendszer fennmaradását szolgáló és biztosító személyzeti politikában, vagy Kádár politikusi magatartásának alakításában, és olykor a rezsim arculatát a közvélemény szemében alakító társadalompolitikai döntésekben is. A recenzens kifogásolja továbbá, hogy azt állítom: Tamáska Mária volt a korszak „kétségkívül legbefolyásosabb asszonya”. A korábban a 20. századi magyar történelem „színmacsóságára” hivatkozó szerző ezek szerint hosszan tudna sorolni nála fontosabb politikatörténeti szereppel bíró nőket a korszakból, ám ezt valamiért mégsem teszi meg.

A házaspár élettörténetének, illetve életük kontextusának, valamint a főszereplő szórványos megnyilatkozásainak, s emellett más szereplők emlékeinek, tudósításainak az elemzésén alapulnak könyvem következtetései. Mindazt, amit a szerző megbízhatatlan információnak, olykor „pletykának” tekint, a történészek narratív forrásoknak nevezik. Felettébb közhelyszerű ez ma már, mégis érdemes felhívni a recenzens figyelmét arra a körülményre, hogy e dokumentumokat lehet belső szerkezetükön, egymáshoz való viszonyrendszereiken keresztül is vizsgálni. Kritikai alapállásunkat elsősorban ez a szemlélet határozhatja meg, és nem a „kinek van igaza” kérdés. Továbbá akár még a pletyka is fontos forrás lehet a történészek számára, s ennek a kérdéskörnek ugyancsak jelentős irodalma van, mint ahogy annak is, hogy mit érthetünk úgymond „tények” alatt. Lőrinc László írásában, mintegy rövidre zárva az ezzel kapcsolatos elméleti vitákat, viszonylag egyszerű állításokkal intézi el ezt a kérdést. Eszerint bizonyos narratív források nem használhatók fel közvetve sem a kutatás során, mások viszont igen, szerinte közvetlen bizonyítékként is. A Huszár Tibor-monográfia jegyzeteiben hivatkozott, a szerző által készített interjúk, amelyeknek a szövegeit nem ismerjük, illetve Huszár feltételezései, amint erről később még szó lesz, szerinte a faktuális valóság lenyomatai, tehát tények. A recenzens azonban ezek számonkérésében sem tűnik túl következetesnek. Úgy véli, „negligálom” Huszár Tibor „idézett nagymonográfiájában olvasható, Kádárnéra vonatkozó fontos következtetések sorát”, majd így folytatja: „»Mária joggal érezte, hogy magányban él, Kádár ugyanis munkájával kapcsolatos gondjait nem osztotta meg, titkokként őrizte azokat (…) S nemcsak az államtitkokat« – írja Huszár az 1956-58 körüli időszakról, de nem számol be e téren később sem változásról.” Ezzel szemben Huszár, a későbbi időszakról ennek éppen az ellenkezőjét írja: „Miután magányát alapvetően feleségével osztotta meg, ő volt – vagy lehetett – Kádár titkainak legjobb ismerője.” Feltételezem, hogy ez nem számít Lőrinc szóhasználatát idézve „elhallgatásnak”, hanem a „nagymonográfia” tényeinek részrehajlás nélküli ismertetése.

Mindenképpen dicséretes törekvés az, hogy a recenzens nemcsak bírál, hanem állítani is szeretne valamit. Az általam megrajzolt portréval szemben így inkább „egy véleményét magának megtartó, eltaszítástól rettegő feleség” alakját vázolná fel. Ez a kép azonban nem következik az ismert forrásokból, legfeljebb a női szerepekkel kapcsolatos prekoncepciók magyarázhatják. Lőrinc László megfogalmazását felidézve, ehhez valóban nem kell „vakmerően a feltételezések nyaktörő mászókáján” felkapaszkodni, hanem elegendő a női társadalmi szerepek sematikus ábrázolásaira és az ezzel kapcsolatos előítéletekre hagyatkoznia. Semmilyen dokumentum nem szól ugyanis Tamáska Mária ezirányú aggodalmairól. (Hasonlóan nehéz volna az „egy ravasz feleség taktikus álszerénységéről” szóló megjegyzését érvekkel „alátámasztania.”) Megjegyzendő, Kádár János – megnyilatkozásaiból úgy tűnik – kifejezetten hálás volt felesége kitartásáért, aki a börtönévek alatt és a későbbiekben mellette állt. Lőrinc azonban vélhetően nem írna le olyan szókapcsolatot, hogy „egy véleményét magának megtartó, eltaszítástól rettegő férj”, mint ahogy az első titkárt nem emlegeti „ravasz férjként” sem – ezek nyilván nyaktörő mutatványnak számítanának feltételezéseinek maszkulin mászókáján.

A recenzens általánosságban nem úgy viselkedik, mint egy kritikus, aki a textust saját összefüggéseiben vagy más szövegek kontextusaiban elemzi, hanem sokkal inkább akként, mintha egy focimeccs kommentátora volna, aki egyik kezében a mikrofonnal, másik kezében a tegnapi sportújsággal nemcsak kommentálja a történéseket, hanem időnként a pályára is bekiabál. Jellemzően még azt a levelet is félreérti, amibe hosszabban beleolvasott. Tamáska Mária, lánykori nevének visszavételét emlegetve, 1958-ban kelt levelében nem a válást (a recenzió által emlegetett „félig-válás” fogalmam sincs, mit jelent) lebegteti be. A férje szabadulása utáni – élethelyzetükre utal vissza meglehetősen zaklatott lelkiállapotban, és azt érzékelteti, hogy férje neve nélkül is képes (volt) boldogulni, illetve bármilyen szerepben mindig helytáll(t). A szerző mindezt láthatóan nem érzi ellentétesnek azzal a saját korábbi állításával sem, miszerint Tamáska Mária egész életében attól rettegett, hogy Kádár elhagyja. E mondatokat – a levelezés jelentős részét külön kötetben közreadó – Huszár Tibor sem érti így, és persze nem is lehet ekként érteni.

A legkellemetlenebbek ebben a rövid, ámde magabiztos írásban mégiscsak a névmutatóval ellátott Huszár-könyvre tett tudálékos utalások. Tamáska Mária a Tájékoztatási Hivatalban bizonyosan nem „bekötött” munkahelyen tevékenykedő belügyesként, századosként dolgozott, jóllehet Huszár Tibor könyvében saját Lakatos Ernő-interjújára – illetve egy 1951-es dokumentumra – hivatkozva valóban ezt állítja. Ez az állítás nemcsak képtelenség, hanem ennek lehetőségét minden létező forrás, például az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött dokumentumok vagy a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban őrzött Kádár-hagyaték iratai kizárják. Saját kifejezésével élve, a recenzens itt a „nyaktörő mászókán” kapaszkodik rosszfelé, vagy az idő csúszdáján veszíti el a tájékozódását, hiszen Tamáska Mária 1945-től 1951-ig állt a belügy, majd az államvédelem szolgálatában. Mégis erre hivatkozva közli, hogy könyvem „a tényeket pletykával helyettesíti”, majd még egyszer, hogy „elsiklik a tények felett”. Az efféle recenzensi eljárást talán nem is szükséges kommentálni, mint ahogy a szerzőnek a „tényekről” alkotott sajátos felfogását sem, miszerint az számít „ténynek”, amit ő talált vagy megtalálni vélt a Huszár-monográfiában.

A Huszár-könyv két, ugyancsak a szerző saját interjújára utaló lábjegyzete nyomán kezeli tényként azt, hogy „Kádár a hetvenes évek második felében késő estig a pártszékházban maradt és beszélgetett, anekdotázott, még akkor is, amikor felesége már nyugdíjas volt, és egész nap egyedül volt otthon”. (Megjegyzendő, hogy Kádár Jánosné csak 1980. december 31-ével ment nyugdíjba.) A recenzens állításának lényegében minden forrás, visszaemlékezés, interjú ellentmond, de ennek ellenére persze meg lehet alkotni a társaságkereső, adomázgató Kádár képzelt portréját. Semmiképp nem pletykáról van szó tehát ez esetben sem, hiszen a magnum opus, a Huszár-könyv egyik lábjegyzetében ez – vagy majdnem ez – szerepel, és mivel ott van a nagykönyvben, nekem is foglalkoznom kellett volna vele: „Majtényi számára ez sem hírértékű. És ki tudja, mi minden rejtőzik még, amit Huszár sem említ, hiszen neki nem is ez volt a kutatási témája.”

Kíváncsi volnék én is, hogy mit találna még Lőrinc László, ha elindulna hóna alatt a Huszár-monográfia köteteivel a kutatás rögös útján – a levéltári források ismeretében azt gyanítom, hogy vajmi keveset, de mivel ez csak egy újabb retorikai fogás, azaz pusztán költői kérdés, nyilván nekem nem szükséges válaszolnom rá, ő pedig nem tud, és ezért nem is kívánt. A recenzens „meghökkentő hibaként” említi azt is, hogy szerinte nem ismerem azt a tényt Veljko Mićunović memoárjából, miszerint Tito javasolta Hruscsovnak Kádárt. Itt feltehetően ugyancsak azért válik egy visszaemlékezés megfellebbezhetetlen forrássá, mert könyvében maga Huszár Tibor hivatkozott rá. Semmiképpen sem baj az, ha a szerző autoritásként tekint a kétségkívül számos erénnyel bíró Kádár János-politikai életrajz írójára, minden alkotó célja talán ez (is) lehet, hogy idővel így, ilyen naiv, tiszta hittel forduljanak a művéhez. Talán ez a fajta, mély, intellektuális tekintélyelvűség lehet a „férfi szekundálás”, mert ha ennek a jelenségnek van női, akkor minden bizonnyal létezik maszkulin változata is.

A recenzió szerzője természetesen azt gondolhat Tamáska Máriáról, s azt írhat róla a maga visszafogottan empatikus módján, amit csak szeretne, illetve amit a Huszár-könyv néhány vonatkozó mondata megenged neki. Magam sosem zártam ki, s most sem zárnám ki más értelmezések lehetőségét, még akkor sem, ha olyanok, mint Lőrinc László kijelentései, vagyis csípősnek gondolt, maszkulin humorral megfűszerezett, veretesnek vélt stílusban előadott, meglehetősen szekundáns állítások.

Lőrinc László viszontválasza

Eredeti írásomban kerültem a szerző személyének és motivációinak minősítését, és természetesen nem követem ebben Majtényi Györgyöt most, viszontválaszomban sem. Nagyon örülnék, ha e vita kapcsán sokan elolvasnák a cikkemet, mert az önmagáért beszél: látható, hogy a tőlem vett idézeteket honnan forgatta ki a szerző, milyen le nem írt állításommal vitázik, és hol keveredik épp önmagával vitába. Hogy valóban élcelődtem-e bárki női mivoltán színmacsó módon, minden értelem nélkül és nyelvileg esetlenül. Az azonban nem vélemény kérdése, hanem tény, hogy Majtényi a legfontosabb kritikámra e terjedelmesen hömpölygő indulatkitörésben nem pazarolt egyetlen árva szót sem. Vagyis arra, hogy nem méltatta figyelemre a koronatanú, Aczél György állítását, mely szerint Kádárné nem szólt bele politikai kérdések eldöntésébe. Mikor pedig az erre vonatkozó mondat két olyan szövegben is ott virít, melyek más részleteire amúgy hivatkozott. És hogy ennek ellentmondva állította, konkrét hivatkozással, hogy Aczél szerint Kádár egy kivételével minden döntését megbeszélte feleségével, mikor pedig az adott helyen Aczél meg sem említi Kádárnét.