Antal Csaba gyakorlatilag üres játékterének értelemszerűen központi eleme ez a – színpadi mozgást alapvetően meghatározó – vasszerkezet, amely nem eljátssza a Zeppelint (annak átrepülésekor a szereplők nem a díszletelemet, hanem az eget nézik), hanem metonimikusan képezi le azt. És mivel minden értelemben kiemelkedik a sivár, üres közeget láttató térből, vizuálisan is megérezteti a valóságtól való elszakadás lehetőségét. Azok a szereplők, akik felmásznak rá – akár azért, hogy hullámvasutazzanak, akár azért, hogy felülről tekintsenek a többiekre, akár azért, hogy emelkedett vagy éppen reményvesztett állapotukat, vívódásaikat, gyötrődéseiket ott éljék meg – némiképp elemelkednek a valóságtól. Nem véletlen, hogy legtöbbször a környezetéből ösztönösen kitörni vágyó Karoline mászik fel rá, ugrik, halad, szökken rajta, míg a környező valóságba beleragadt Kasimir többnyire csak bámulja.
A konkrét környezetet nem a klasszikus sörfesztivál jelenti, mivel Hegymegi Máté rendezése, illetve a dramaturggal, Zsigó Annával közösen készített szövegkönyve mai fesztivállá formálja a történet eredeti közegét. Vendégszövegek és dalok kerülnek a játékba, módosul a dialógusok nyelvezete is, de azért ráismerni Gáli József fordítására, és a mű struktúrája sem változik. A vendégszövegek, illetve a dalok az előadás egy-egy fontos formai ötletéhez kapcsolódnak. Mindkettő következik magából a darabból, hiszen az ottani forgatagnak is fontos része a cirkuszi látványosság, azaz a torzszülöttek bemutatása. A budaörsi produkcióban fellép a Torzszülöttek zenekar, nem pusztán egy jelenet erejéig, hanem végigkísérve a játékot. Amely kemény ritmusokkal indul, és rockos hangzás vissza-visszatér az átkötéseknél, ám a zenekar többnyire különböző korszakok nagy magyar és külföldi slágereit (pl. Listen to Your Heart; Boldogság, gyere haza; Most élsz) játssza – igaz, némiképp áthangszerelve és zanzásítva – hol hangulatteremtő erővel, hol az adott szituációt ironizálva. A háromfős zenekart – Reiter Zita, Simon András, Tóth Norbert – két énekes, a Mariát és Ellit is megformáló Szőts Orsi és Koós Boglárka egészíti ki. A zenészekre egy hangsúlyosabb jelenetben (mintegy megidézve a szörnyszülöttek vásári prezentálását) majommaszk is kerül, amely azután csaknem végig rajtuk is marad. A majmok látványa gondolatilag kapcsolódik a Kikiáltó szövegéhez. Az ő szerepe jóval hangsúlyosabb az eredetinél: Takács Katalin a kezdetektől velünk van, hozzánk, nézőkhöz szól, amolyan házigazdaként, játékmesterként. És beszél napjaink népszerű történész-filozófusáról, Yuval Noah Harariról, annak az emberiség evolúciójáról írt gondolatairól, a homo sapiensnek a többi fajhoz való viszonyáról. Amit nem nehéz asszociatíve a szöveghez és az előadáshoz kapcsolni – de Takács Katalin olyan finom kétértelműséggel mondja a monológot, hogy nemcsak a színpadi történésekre vetülnek ironikusan Harari szavai, hanem az ő gondolatai is ironikus árnyalatot kapnak. Az viszont mintha kevésbé lenne eldöntve, hogy ez a karakter milyen kapcsolatban áll a többi szereplővel. Merthogy ők is hallgatják a monológot (ha éppen a színen vannak), s egy-két alkalommal a Kikiáltó instruálja is a színészeket/zenészeket, mintha játékmesterként irányítana mindenkit. Emellett eljátszik apró, néma szerepeket (főként árusokat, aminek persze lehet szimbolikus értelme), de ezen kívül nem kerül interakcióba a többi szereplővel. Amiben érzek némi eldöntetlenséget – és ez érvényes a játék más, fontos pontjaira is.
Hartai Petra
Az előadás legtöbb eleme alapvetően időtleníti, stilizálja a történetet. Magára a kortárs szlenget csak ritkán erőltető szövegkönyvre is igaz ez, de még inkább érvényes a látványra. A Zeppelinre oldalról és felülről erős, váltakozó színű (lila, zöld, kék) fények vetülnek, míg a szín előterében álló szereplőket alulról világítja meg Sokorai Attila. Ez egyfelől erősíti a közeg ama ürességének, sivárságának képzetét, amelyet az üres tér és a látványos vasszerkezet kontrasztja is megteremt, másfelől el is emeli valamelyest a történetet a rögvalótól, általánosabbá téve a szereplők dilemmáit, gyötrődéseit. Pető Kata jelmezei részben hasonló asszociációkat keltenek, másrészt direktebben kapcsolják a történetet a mához. A zenekar és a két énekes feketében jelenik meg, amelyet jelentésesen ellenpontoz a Kikiáltó hófehér viselete. Az ő ruháik éppúgy mai szabásúak, mutatósak, mint a többi szereplő változatos, színes, karakteres göncei. Néhány markáns rendezői ötlet pedig hangsúlyosan a mába helyezi a cselekményt: a fesztiválon a fizetés például karszalaggal, kártyával vagy okostelefonnal történik. Ami óhatatlanul felveti a kérdést, nem szorulna-e a mű néhány fontosabb pontja, axióma értékű állítása komolyabb átgondolásra, átalakításra. És itt természetesen nem a sztori globális mába helyezésére, kortársi viszonyoknak való megfeleltetésére gondolok, hanem azokra az ellentmondásokra, amelyek az előadás centrális mondandóját érintik. Merthogy Hegymegi Máté rendezése alapvetően a társadalmi beilleszkedés és a perspektíva nélküli kallódás válaszútján álló fiatalok dilemmáira, vágyaira, társ- és célkeresésére fókuszál. Ám ezek kortársi megjelenítéséhez az állásait szinte követhetetlen gyakorisággal váltogató Z generáció korában valószínűleg nem a legjobb kiindulópont Kasimir – a drámában az események katalizátoraként funkcionáló – elbocsájtása, munkanélkülisége. Mint ahogy meglehetősen vékonynak látszik az a szál is, amely a fiatalokat ahhoz a társadalomhoz kötné, amelybe csak súlyos kompromisszumokkal lehet beilleszkedni.
Takács Katalin. A fotók forrása: Budaörsi Latinovits Színház
Ezt a társadalmat a színen gyakorlatilag Rauch és Speer képviseli. Mertz Tibor és Ilyés Róbert ugyan mozgásban, gesztusokban, hanghordozásban is kiválóan képezik le a mindenkori felső tízezer hatalmával gátlástalanul visszaélő, az abúzust is természetesnek tekintő, biztos védettséget élvező alakjait (bár alakjuk kissé összemosódik, a kettejük közti hierarchia nem igazán rajzolódik ki), de figurájuk nem mutat túl önmagán, s inkább irodalmiasan általánosnak, mintsem kortársinak tűnik. Ez utóbbi igaz Chován Gábor és Sas Zoltán alakítására is; Chován a koravén, ügyefogyottan kommunikáló, ám karrierjét gátlástalanul építgető Schürzinger, Sas az erejét inkább csak fitogtató, társadalom peremére került Szemes Franz alakját dolgozza ki plasztikusan, aprólékosan, de mindkét figura egy-két fokkal lágyabb, intellektuálisabb annál, amit helyzetük indokolhatna. Fröhlich Kristóf, Hartai Petra és Bohoczki Sára alakítása erősebb képet ad a kortársi szorongásról, érzelmek és vágyak bizonytalanságáról és folyamatos változásáról. Fröhlich Kristóf látszólag dinamikus, mégis nehézkes, körülményes Kasimirjának talán a tekintete a legbeszédesebb, amellyel képtelen tudomásul venni Karoline szakítását, és amellyel folytonosan követi a tőle egyre távolodó lányt – mind értetlenebbül nézve a magasba. Bohoczki Sára Ernája a feszes tartásból építkezik: úgy húzza ki magát, hogy közben szinte minden porcikájával próbál Szemes Franznak megfelelni. Amikor pedig rádöbben arra, hogy a fiút végleg elvesztette, ugyanezzel a tartással és testbeszéddel közeledik Kasimirhez. Hartai Petra elsősorban a mozgássorok változásain keresztül rajzolja ki azt az ívet, amelyet Karoline a fesztivál estéjén bejár. A Kasimirtól való – akkor még átmenetinek tűnő – elszakadása után kivételes dinamizmussal száguldja be a teret, rohan fel a Zeppelinre, majd mozgása mind szétszórtabbá, gesztusai mind bizonytalanabbá válnak, hogy végül, miután mind Kasimir, mind a vágyott perspektíva erősen távolodni látszik tőle, magában merengjen a szerkezet tetején azon, hogy tényleg jobb lehet-e minden, vagy nem változik semmi. A Zeppelin csücskén magányosan és kétségbeesetten álló Karoline alakja alighanem emblematikus képe a formai szempontból gazdag, rétegzett, erős atmoszférájú, ám a kortársi (át)értelmezés terén némi hiányérzetet is maga után hagyó előadásnak.
Az előadás adatlapja a Budaörsi Latinovits Színház oldalán itt található.