Amikor egy őszi napsütéses szombaton (ilyen időben duplán megéri ez a kirándulás) végre eljutottam megnézni a Kirakós hetvenhét + 7 műből című kiállítást a Kiscelli Múzeumba, az oratóriumhoz vezető lépcsőház felől léptem be a térbe, az emeleti folyosóra. Az oratórium éppen üres volt, az előző, lebontott tárlat nyomait még őrizték az üres falak, várva a következő feladatot. Így véletlenül a kiállítás végét láttam először, de a kirakós játék logikájába ez a művelet is belefér (aztán inkább korrigáltam az útvonalam). A záródarab nekem most ide, az írásom elejére kívánkozik: Miskolczi Emese kompozit videó-csoportképéhez a múzeum munkatársairól készült felvételeket vágta egybe, egészen különös, kollektív portrét hozva létre a stábról (A Kiscelli Múzeumban dolgozom, 2016). Ideális esetben a muzeológusok évtizedekig dolgoznak, kutatnak ugyanabban a gyűjteményben. Sok idő kell ahhoz, hogy megismerjék a gondjaikra bízott műtárgyakat: fizikai tulajdonságaikat és igényeiket éppúgy, mint történetüket, stílusjegyeiket, jelentésrétegeiket. Ahogy Kovalovszky Márta, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum legendás, egész pályáját az intézmény kötelékében töltő művészettörténésze írja: „az egész múzeumi létnek alapja és középpontja a múzeumban őrzött anyag, a múzeumi tárgy/műtárgy kell legyen.” (Kovalovszky Márta: Harap utca 3., Városi Képtár – Deák Gyűjtemény, Székesfehérvár, 2013)
Egy múzeum folytonos változás alatt álló, élő hely, ha a háttérmunka kívülről nézve nem is látványos. A Fővárosi Képtár esetében mintegy 40.000 darabos képzőművészeti gyűjteménynek kell gondját viselni. Ez akkora mennyiség, amekkora raktározásával a nem múzeumnak épült, barokk kolostorból a 20. század elején kastéllyá alakított, több évszázad lenyomatát őrző épületegyüttes a gyarapodással arányosan egyre nehezebben birkózik meg. 2016-ban kiállítási termeket kellett raktárrá minősíteni, az állandó kiállítás kárára. Érdekfeszítő, ugyanakkor aggasztó volt először látni Salát Zalán Péter és Villányi Csaba fotósorozatát a múzeum raktárviszonyairól (exkurzus Kiscelli Múzeum / körbejárás című kiállítás, 2021) – a szoborraktárról készült egyik kép most is falra került: a helyzet változatlan, mielőbbi megoldásra vár.
Bor Pál: Kilátás a Moszkva térre, 1951
Beszédes, hogy egy intézmény „hogyan viszonyul a felhalmozott tudáshoz, azok hordozóihoz, a közvetlen és a tágabb környezethez, hogyan interpretálja a gyűjteményében őrzött tárgyakat, milyen szövetbe helyezi azokat és milyen hangsúlyokkal” – fogalmazott Róka Enikő a kiállítás megnyitóján. Nagyszabású, 150 darabos válogatást láthattunk nemrég a BTM Vármúzeumában a gyűjteményből, amelyet a múzeum hét munkatársa kurált közösen. A katalógus is kiemelkedő minőségű kötet lett (A Főváros Képtára – Művek és történetek, 2024). A Kirakós részben ennek a bemutatónak a leágazása, kisebb helyszínen, a korábbi enteriőrkiállításokból itt maradt bútorok között, B. Nagy Anikó és Fábián Blanka okos és érzékeny rendezésében. B. Nagy Anikó több mint negyven éve a Budapesti Történeti Múzeum részeként működő Fővárosi Képtár művészettörténésze, a Metszettár gyűjteményvezetője, ami felbecsülhetetlen értékű tudást és tapasztalatot jelent. Muzeológusi munkája mellett a kiállításrendezés is abszolút saját terepe, számtalan emlékezetes kiállítás fűződik a nevéhez: kiváló érzékkel találja meg azokat a szokatlan, kánonon kívüli vagy elfelejtett témákat, amelyek friss, kritikus nézőpontból értelmezve máris iszonyú érdekesek. A koncepcióalkotás mellett a látvány kitalálása is elemi része minden munkájának, a közelmúltból gondoljunk vissza például a templomtérben megvalósított Mácsai István-kiállításra, és a lehetséges értelmezések sokféle konfigurációját vizualizáló mozgó falakra. B. Nagy mellett most fiatal kollégája, Fábián Blanka – ők ketten jelenleg a Grafikai Gyűjtemény kezelői – kapott lehetőséget.
Kiállítást csinálni nagyon jó dolog, a kutatástól az installálásig, és tulajdonképpen igazi kirakós játék: felvillanyozó átélni, milyen utakra visz el egyetlen tárgy elemzése és hogyan állíthatók össze új konstellációk a rendelkezésre álló és kölcsönkérhető művekből. Jelen kiállítás, bár van benne időrendi logika – a Nehéz idők címet viselő szekcióban az első világháborútól jutunk el korunkig – valóban nem felsorol, hanem a kirakós vagy a montázs logikája szerint építkezik. A váratlan asszociációknak, a szép összecsengéseknek és a finom humornak épp olyan fontos szerepe van, mint a művészettörténet szűken vett határain túlmutató történeti, kultúrtörténeti ismeretterjesztésnek. A képfeliratok hosszúak, de nagyon érdekesek: az adott mű értelmezésén túl a művészek életútjának, szakmai pályájának összefoglalóját is megismerhetjük. Ez azért is indokolt, mert sok kevéssé ismert szerzővel találkozunk.
Ismeretlen alkotó: Ferenc József imádkozik, 1914 k.; Strobl Alajos: Ferenc József jobb keze, é.n.
A válogatást a műfaji és léptékbeli sokszínűség jellemzi, az apró érméktől a több négyzetméteres textilmunkáig. Minden tárgynak helye van, nincs érdektelen mű. A 20–21. század tragédiái és konfliktusai peregnek le előttünk a tárgyakra felfűzött elbeszélésben: világháborúk, tanácsköztársaság, holokauszt, Kádár-korszak, éhezés, betegségek, lakhatási gondok, a nők helyzete, menekülés, stigmák, kirekesztés. A kurátorok finoman, mégis határozottan állást foglalnak aktuális társadalmi kérdésekben is (gondolok itt például a szivárványos polgárjogi jelvények szerepeltetésére). A jelen felől olvassuk a múltat, nem is tehetünk másképp. A művészet értelmezi, alakítja a világot, ilyen (tág) értelemben nem tud nem politikus lenni. A tárlat tökéletes oktatási alapanyag lehetne, a képzőművészet mellett történelmi, kultúrtörténeti, társadalomtörténeti, divattörténeti, építészeti kérdések is kibonthatók belőle. (Felháborító, hogy képek özönével kommunikáló világunkban ma Magyarországon nincs művészettörténet óra a középfokú oktatásban.)
Csak néhány kiragadott mű a Hetvenhét + 7-ből: a nyitóképen, Bor Pál 1951-es festményén katonák vonulnak át a Moszkva téren, majd visszaugorva a század elejére, a budai vár Hauszmann-féle átépítésétől indul el a tárlat fonala. Elmerenghetünk egy 1914 körül készült porcelán propagandatárgy formájában az imádkozó Ferenc József alakja és Strobl Alajos mintázta bronz kézfeje felett. A folyosó másik oldalán a Szent Jobbot ábrázoló, az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszus jelvényével ellátott plakett kapott helyet. Pataky Katalin első világháborús életkép-karikatúrája kapcsán izgalmas információkat olvashatunk a háború miatt radikálisan megváltozó női divatról és a rövid életű Fényűzés Elleni Ligáról. Bortnyik Sándor Gáspár Endréné Fenyő Katát ábrázoló festménye messziről magához vonz, első pillantásra egyértelmű, hogy ez a karakteres nő nem volt akárki, a bécsi baloldali értelmiségi emigráns kör jelentős tagja. Kósa Mária kis fametszete (Örvény, 1920-as évek) különleges kompozíció, az életért küzdés kétségbeesett pillanatát ragadja meg elemi erővel. Ha nem ölik meg a nyilasok, talán ma művészeti jelentőségéhez méltón ismernénk munkásságát. Maurer Dóra rézkarcai mindig lenyűgöznek, ahogy az Egyesült Államokba emigrált Gross-Bettelheim Jolán grafikái is. Vecsési Sándor Húszévesek cím olajképe három fiatal, egy dunai sétahajó padján ücsörgő lányt ábrázol 1965-ből, de kicsattanó életkedv helyett a lányok inkább rezignáltak, mint akik nem számítanak semmi jóra az élettől. Megrázóan szép Anna Margit Magány című olajképe a Levendel-gyűjteményből és El-Hassan Róza két munkája, a No War című papírmunka és az üvegből készült Szív objekt, ami egy osztrák női krízisotthon pályázata kapcsán készült. A tárlat legapróbb tárgya az Ingyentej feliratú szív alakú zománcmedál (1901), mégis felejthetetlen, ha elolvassuk a jelentését: a Minerva szabadkőműves páholy kezdeményezésére indított karitatív tejosztó mozgalom emblémája. Az egyik meghívott mű Rajk László monumentális lenvászon frottázsa az auschwitz-birkenaui tábor fertőtlenítő fürdőjének padlózatáról (Hiányzó sors, 2013). Rajk a felejtés ellen küzdve a megsemmisítettek nyomait frottázsok formájában gyűjtötte össze.
Ha többet akarunk tudni arról, hol élünk, szánjunk időt erre a kiállításra. Aki nem ismeri a múltját, nem értheti a jelenét.
A kiállítás 2026. január 31-ig látogatható a Fővárosi Képtárban.