Évadnyitó koncertjét tartotta a Karmelita Kolostor Beethoven-termében a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Szólistaként a második rész első száma, Pjotr Csajkovszkij rangrejtett csellóversenye, a Változatok egy rokokó témára előadójaként az együttes művészeti vezetője, Várdai István is pódiumra lépett, az első részben Liszt I. Mefisztó-keringőjének vonószenekari átirata után Dvořák E-dúr szerenádja szólalt meg, a szünet után pedig Csajkovszkij darabját kortárs kompozíció, a cseh Pavel Fischer (1965) Mad piper (őrült dudás) alcímű III. vonósnégyese követte, hogy befejezésként egy újabb vonószenekari Liszt-átirat, az I. Mefisztó keringőhöz hasonlóan eredetileg szóló zongorára komponált II. magyar rapszódia tegye fel az i-re a pontot.
Ha csupán ennyi a program, akkor sem mondhattuk volna, hogy a kínálat nem tartalmazott „extrákat”. Három átirat is megszólalt a koncerten, hiszen a Fischer-vonósnégyes is zenekaron hangzott fel, miközben zenei tartalma önmagában is különlegességet képviselt, a darab ugyanis roskadozik a különféle népzenei hatásoktól (alcíme azért Mad Piper, mert Bill Millin, a normandiai partraszállást szenvedélyesen végigdudáló – és túlélő – brit katona emlékére íródott). Mindazonáltal ezen felül is kínált még többletet a jelenlévőknek az est, látványt a hangzó élményhez: Cakó Ferenc grafikusművész, animációs filmrendező helyszínen készített homokanimációit, amelyeket a terem különböző pontjain elhelyezett négy nagy méretű képernyőn kísérhette figyelemmel a közönség. Nem minden zeneműhöz társult vizuális élmény: csak az I. Mefisztó-keringő, a Fischer-vonósnégyes és a magyar rapszódia szólalt meg így.
A képek forrása: Liszt Ferenc Kamarazenekar
Koncerten a homokanimáció mindenképpen többlet, ugyanakkor nem árt elgondolkodni azon, mi is történt valójában. Egy zenemű alkotója a zeneszerző. Az előadó újraalkotja a halott kottaképet: hangokká változtatja, egyszersmind a saját értelmezését is bemutatva. Vagyis a megszólaló mű annyiféle, ahányféle előadásban hangzik fel. De van egy harmadik alkotó is, és ez a zenehallgató. Az ő élménye a befogadási folyamat végállomása. Attól függően, hogy feszülten vagy felületesen figyel, becsukja-e a szemét vagy nyitva tartja, az érzelmeire engedi hatni a zenét vagy inkább az intellektusával próbálja követni a formát és a zeneszerzői megoldásokat, az ő élménye és asszociációinak bonyolult rendszere is sokféle lehet. Más szóval: ahány zenehallgató ül a nézőtéren, annyiféle az élmény – nincs két egyforma.
A zenehallgató aktív részvétele érték, mert jelentősen részt vállal saját élménye megteremtéséből, felzárkózva a szerző és az előadó mellé. Mikor vagyunk aktívak? Ha önállóan asszociálunk, csak a hangokra hagyatkozva. Ha mozgó képsorokat mellékelnek a zene mellé, az kétségkívül bónusz, de mivel a látvány igen erős komponens (erősebb, mint a hangzó élmény), az irányítja az asszociációt, s így a zenehallgató megszűnik a zene önálló befogadója lenni.
Cakó Ferenc homokanimáció virtuózak, fantáziaviláguk rendkívül gazdag, izgalmasak a képzettársítások és a folyamatos áttűnések, melyek során egy forma átalakul és átadja a helyét valami másnak. A hallgató hálás, élvezi a magasrendű játékot, egyvalamit azonban talán nem vesz észre, vagy nem gondol át: azt, hogy a zenével egyidejűleg megszülető képek nézőjeként ő maga megszűnik a zene teremtő befogadója lenni. Sőt, a zene iránti figyelme is lecsökken: kevésbé tud koncentrálni hangszínekre, karakterekre, hangsúlyokra, a stílusértelmezés apróságaira, mert leköti a kép.
Fotók: Felvégi Andrea
Az olyan művek esetében, amelyek alkotója eleve látványban is gondolkodott (ilyenek a balettek, pantomimok, Bartók Fából faragott királyfija és Csodálatos mandarinja, Ravel Daphnisz és Chloéja, Prokofjev Rómeó és Júliája stb.), abszolút legitim elképzelés hangversenyen képeket társítani a zenéhez, az azonban már kérdéses, hogy zongoramű vagy vonósnégyes esetében mindez mennyire áll összhangban a zeneszerzői szándékkal, nem válik-e a zene ezáltal a történet statisztájává.
Ne túlozzuk el az aggodalmakat: izgalmas többlet egy koncerten a homokanimáció. Aki idegenkedik tőle, úgysem vált jegyet egy effajta eseményre, és tegyük hozzá: eleve ritkák az ilyen alkalmak (bár nemcsak Cakó Ferenc nevéhez kapcsolódnak, hiszen a homokanimáción kívül másféle módon is lehet képet társítani a koncerteken felhangzó zenékhez, és ez olykor meg is történik). De azért egy vérbeli koncertlátogató alighanem Verlaine-t idézi a problémakörre reagálva: Zenét minékünk, csak zenét!
Mint mindig, a Liszt Ferenc Kamarazenekar most is nagyszerűen játszott Tfirst Péter koncertmester vezetésével. Markáns karakterekkel, tömör hangzással és sodró lendülettel, a démoni jegyeket előtérbe állítva szólalt meg a Mefisztó-keringő, Dvořák E-dúr szerenádjában a hajlékony dallamformálás és a szláv folklór ihletésű fordulatok zamata szerzett örömöt. Csajkovszkij rokokó variációiban Várdai István csellózása maga volt a virtuozitás és választékosság, a játékos képzelőerő sziporkázása és a közvetlenség varázsa. Pavel Fischer kvartettjét hallgatva elámulhattunk, milyen hitelesen idézik meg a Liszt Ferenc Kamarazenekar vonósai a népi hangszerjáték nyerseségét, és végül Liszt II. magyar rapszódiájában tökéletesen működött a hatásdarab dramaturgiája, lassításaival és gyorsításaival, crescendóival és apró hatásszüneteivel.