Lesz majd minden – ígéri a kötetcím a maga ironikus naivitásával Kovács Dominik és Kovács Viktor első regényében. És valóban, a könyv olvasója olyan szövegvilágot ismerhet meg, amelyben minden és mindenki a végsőkig gyarapszik, sőt, még azon is túl: a holtak sem szűnnek meg élni, és az élők sem élik fel munkájuk gyümölcsét. Mert ha valami sohasem kérdőjeleződik meg, az a „vakulástól sötétedésig” végzett kétkezi munka értelme. De mi volna ez az értelem? Miért „spórul, törekszik, spórul, törekszik” az ember, ha még holtában sem nyugszik békében, ráadásul életét is predesztinálja az évszázados múlt megannyi szokása, babonája, mítosza és a felmenők átkai? Lehetséges-e szabadulni az eleve elrendelt sorsból? Efféle kérdéseket vet fel a Kovács ikrek mágikus realista család- és parasztregénye.

A cselekmény a 19. század végén és a 20. század elején, Égetthalmon, a fiktív Nádor megye fiktív falujában játszódik, ahol a Balogh család évszázadok óta spórul és törekszik, akárcsak a település többi lakója. Balogh Simon, a történet főhőse, a nagybátyjai által felnevelt, majd kitagadott törvénytelen gyermek a semmiből építi újra egzisztenciáját. Miközben állhatatos munkával béresből hetvenholdas gazdává válik, családot alapít, Égetthalom egyik központi figurájaként átvészeli az első világháborút, a vörös- és fehérterrort, valamint a gazdasági válságot. Nemcsak túlél, hanem fejlődik is, mit több, innovál: gépesít, a faluban addig ismeretlen mezőgazdasági gyakorlatokat honosít meg, egyszóval törekszik. Mindemellett folytonosan kísérti múltja, és nemcsak az évente testükben is feltámadó holtak képében, akik Égetthalom sajátos ünnepén, a kikísérés napján rendre megjelennek, hogy együtt vigadjanak az élőkkel. A Balogh család és felmenőinek élete olyan mintázatokat mutat, amelyek minden gyarapodás ellenére a közelgő összeomlást sejtetik; a generációkon át ismétlődő szerencsétlenségek súlya alatt Simon végül összeroppan.

Az emberre nehezedő évszázados múltat, amely észrevétlenül is megszabja cselekedeteit, a regény narratív struktúrája is érzékelteti. A Kovács ikrek regénye in medias res kezdődik, Simon kisebbik gyermekének, Gyurinak születésekor. A főhős ekkor már nagygazda; fia születése életének csúcspontja. A szöveg azonban csak a kilencedik fejezetben tér vissza ehhez a ponthoz, vagyis a Lesz majd minden háromnegyede voltaképpen arról a múltról szól, ami mintegy predesztinálja a főhős és családja életét. „A múlt hatalmas, a földi életben nem vetekszik vele semmi” – olvasható a mottó már a borítón is. A regény tehát az utód születésekor kezdődik, ám a kezdőjelenet Simon aggodalmain keresztül rögtön alkalmat is ad Égetthalom kollektív történetének áttekintésére. Az apa kezdetben azon elmélkedik, hogyan befolyásolta mások életét az a gondolat, ami először ötlött fel az apákban az újszülött megpillantásakor. Az így felidézett anekdoták kirajzolják a falu történetét egészen a 18. századig, amikor nemes Aradi Erzsébet Gizella és gyermekei megalapítják Égetthalmot. Az első fejezet rövid elbeszéléseiből kiderül, hogy a falu leginkább lakóinak fösvénységéről és puritán életvezetéséről válik hírhedtté. Simon és teljes családja tehát szélsőségesen kálvinista közegben szocializálódik, a miliő normái és ellentmondásai pedig mélyen beivódnak a főhős személyiségébe, hogy aztán a regény dramaturgiai mozgatórugójává váljanak.

A második fejezet, amely a főhős szüleinek történetét dolgozza föl, még élesebben ábrázolja az abszurdba hajló puritanizmust. Simon anyját nem engedik férjhez menni testvérei, attól való félelmükben, hogy húguk és jövendő férje kiforgathatja őket vagyonukból. Mikor Simon anyja ellenszegül testvérei, a két Pusztujka akaratának, kitagadják, szerelmében csalódva végleg összeomlik, és a falubéliek számára elismerhetetlen gyerekét, Simont végül nagybátyjai nevelik fel. A főhős neveltetésének során, a harmadik, A kezdet és a vég című fejezetben pedig tovább fajul a szélsőségesen puritán erkölcs és az életörömökre hajló személyiség konfliktusa, egészen addig, amíg a Pusztujkák ki nem kötözik Simont a telek végében lévő jegenyefához, hogy ott pusztuljon el. „Mert miközben pusztul, megismeri majd a döglegyek csókján keresztül, mi az valójában, amire annyira vágyakozott, az élet meg a szerelem: ganyéban hentergés és mihaszna cuppogás”.

Az életöröm és az aszkézis ellentétpárja azonban összetettebb formát is ölt a regényben. Az anyja sorsának elhallgatásáért haragvó Simon már az előtt kiötli személyes bosszújának módját, hogy a Pusztujkák kínhalálra ítélnék. „Rájött, hogy sokkal többre megy, ha enged a nagybátyjainak, és az eddigieknél is alázatosabban nyel, tűr, kapál. Azazhogy szép lassan mindent elles tőlük, amit csak lehet, hogy egyszer majd túlnőhessen rajtuk, ez lesz az ő igazi bosszúja az anyjáért”. Ez a megküzdési stratégia az, ami később Simon „egész életére ráül”, így a regény további cselekményére is. A főhős motivációja azonban szembeötlő önellentmondást hordoz, ami előrevetíti a tragikus végkifejletet. Simon ugyanis épp a Pusztujkák által belénevelt szellemiséget követve szegül szembe nagybátyjaival. Noha megmenekül előlük, saját működésében, érzelmeinek elfojtásában, önsanyargatásában, munkamániájában és felhalmozási kényszerében tovább hordozza a Pusztujkáknál töltött éveket, vagyis mindazt, ami megkeserítette. Innen a Lesz majd minden tragikuma: a jegenyefa alatt vágyott élet épp olyan aszketikus lesz, amit nagybátyjainál megtagadott a főhős. Így nyer értelmet a harmadik fejezet, A kezdet és a vég címe is.

A harmadik fejezet után a Lesz majd minden hosszas, karrierregényszerű felívelést ír le. Simon családot alapít, gazdagodását pedig csak a magyar történelem különösen turbulens időszakai, az I. világháború, a gazdasági válság, az őszirózsás forradalom, a tanácsköztársaság és a fehérterror szünetelteti ideiglenesen. A főhős ezalatt megtapasztalja nemcsak saját felmenői és a faluközösség determináló hatását, de történelmi szükségszerűségekkel is szembesül. Noha régebbi munkahelyi balesete miatt, ahol két ujját elveszti, megússza a sorkatonaságot, egzisztenciája korántsincs biztonságban. Egymást követik a rekvirálások, a földosztás ígérete, majd a fehérterror által kimért büntetések. Simont azonban mindezek a szerencsétlenségek és fordulatok csak vagyoni helyzetének alakulásán keresztül foglalkoztatják: „A férfit [Simont] csakugyan megijesztette az akasztófa meg az árva leány képe, mégse ezekkel álmodott éjjel, hanem újra a majorsági búzatáblákkal”. Az ehhez hasonló álmodozások kontrapunktját a feleség, Zsófi adja meg: „a Balogh-házban semmiféle politika nem lesz”. A földosztásról ábrándozó férj és a feleség paranoid tartózkodása a politikumtól voltaképpen ugyanannak a kiszolgáltatottságnak egy-egy oldalát jelenítik meg. Mivel az aktuális politikai folyamatok összefüggéseit egyikőjük sem képes felismerni, a Balogh család lényegében passzív elszenvedőjévé válik nemcsak saját berögződéseinek, hanem a történelmi helyzetnek is. Simon minden tágabb kontextust kizárva csak annyit lát, hogy ingyen juthat földhöz, Zsófi pedig a bizonytalanság puszta tényétől is rettegve elzárkózik mindennemű közélet elől. Az Új lehetőségek című fejezet ezáltal találó képet mutat akár napjaink apolitikus lelkületéről is.

A karakterek egyszerre törekvő és passzív jellege megmutatkozik abban is, hogy sorsukban meglehetősen hasonló mintázatok ismétlődnek, ami az előremutató anyagi gyarapodás mellett szinte kísérteties megfeneklettséget sugall. A törvénytelen gyermek toposza például egyszerre jellemzi Simont és lányát, akinek vér szerinti apja a családnál szolgáló béres. A gyerekekre vetített hiú ambíciók tematikus eleme is rendre visszatér a Lesz majd minden szövegvilágában, többnyire a társadalmi ranglétrán való feljebbjutás reményével társulva. Simon anyjának képzőművészeti tehetségét két dohányzsírból és homokból összegyúrt amorf masszából vélik kiolvasni a Pusztujkák, ezen felbuzdulva pedig „Párisban” akarják taníttatni húgukat. Simont ugyanők már kisgyerekkorától latin szövegek és szerződések szövegein akarják olvasni tanítani nagybátyjai, ám ez az elképzelés sem jár több sikerrel, mint az anyja képzőművészeti karrierje. Végül Simon is csalódik lányában, aki nem képes elvégezni a gimnáziumot, annak urbánus környezetébe sem tud beilleszkedni, és a zongoraleckékben is elbukik. A sorozatos kudarcokban közös mintázat, hogy a gyerek szinte magától értetődően válik a család hosszú távú – és végül sikertelen – befektetésévé, vagyis a karakterek közti viszonyok még a legközelebbi családi kötelékek esetében is visszafogottak, szinte szerződésszerűek, ráadásul – a többszörös ismétlődés alapján – eleve determináltak.

A múlt ugyanakkor nem csak a determinizmuson keresztül jelenik meg a Lesz majd minden szövegvilágában. A regény mágikus eleme, a faluban évente tartott „kikísérés” ünnepe teret ad a múlt jelenvalóvá tételének a visszatérő halottak képében. Ezek az ünnepi találkozások gyakran válnak további problémák forrásává. Simon lányát például vér szerinti apja, Bene Gábor, az életében is hírhedten kicsapongó béres szelleme vezeti be az éjszakai életbe. A visszatérő holtak ugyanakkor jótékony figyelmeztetésekkel is ellátják olykor az élőket. A főhőst még gyerekkorában figyelmezteti egyik felmenője: „Vigyázz fiam, nagyon! – mondta a Balogh papa – a te véredben is ott a fukarság”. Ezeken a pontokon a regény által sugallt determinizmus szinte obszcén – bár a múlt század elején egyáltalán nem kirívó – méreteket ölt, mintha a „vér” kész jellemvonásokat hordozna, így Simon is azért lenne fukar, mert a Baloghok is azok, a lánya kicsapongása pedig a biológiai apa korhelységére lehetne visszavezethető. Mindenesetre ez a mágikus elem olyan szerves viszonyt érzékeltet a letűnt időkhöz és a felmenőkhöz, hogy ez utóbbiak meg is szűnnek a múlt részeinek lenni, hatásuk közvetlen, ami még inkább kiemeli a Lesz majd minden determinisztikus világképét. Emellett a visszatérő holtak kiváló alkalmat adnak a helyzetkomikumnak is: láthatjuk Ferenc Ferdinándot egy múlt század eleji vidéki keresztelőn, rögtön a merénylet után.

A Lesz majd minden ismétlődő sorsmintázatai felidézhetik a hagyományos földművelő életmód ciklikus időszemléletét is. Ugyanakkor a regény egésze jóval modernebb világnézetet sugall, amelyben a munka és az anyagi gyarapodás – akár más kárára – már megkérdőjelezhetetlen öncél és hivatás. „[…] az embernek nem elég megélnie, fejlődnie is kell mindig. […] Ez az elv természetévé vált az égetthalmi embernek, hogy elfüggetlenedni császártól-királytól, törekedni, a semmiből is valamit csinálni”. Ebben a törekvésben azt az elvet is elsajátították Égetthalom lakói, hogy „a versenynek a törvénye, hogy a testvér se bízhat a saját testvérében igazán”. Az eleve elrendeltnek tűnő sorsok, a hivatás abszolút prioritása, a kölcsönös bizalmatlanság, amelyben mindenki „a saját szerencséjének a kovácsa”, a felhalmozás mint öncél és az életöröm elvetése oly mértékben határozzák meg a regényben ábrázolt világot, mintha maga Kálvin János írta volna a Lesz majd mindent. Ez korántsem jelenti azt, hogy a regény korszerűtlen lenne. Épp ellenkezőleg, napjaink munkakultúrája abban az értelemben egyáltalán nem különbözik a műben leírtaktól, hogy a bérmunkát hajlamosak vagyunk éppolyan természetes szükségszerűségként végezni, mint Simon a maga mezőgazdasági tevékenységét. És akárcsak a regény főhőse, legtöbbször a mai dolgozó sem firtatja munkájának végső értelmét. Többnyire nem azért, mert élvezné a munkáját, hanem mert a kortárs társadalom éppúgy szégyenletesnek tekinti a tétlenséget, mint Égetthalom. A Lesz majd minden leginkább realista aspektusa talán ebben az analógiában érhető tetten.

Mindebből végletesen komor szöveg jöhetett volna létre, ugyanakkor a Lesz majd minden olvasmányélménye éppen attól maradandó, hogy képes derűs humorral – ezáltal pedig jótékony távolságtartással – ábrázolni szövegvilágának legszigorúbb sorsszerűségeit és tragikumát. A regény nyelvi leleményessége, kedélyes hangvétele valóban emlékeztet Esterházy prózájának „ontológiai derűjére”. A Lesz majd minden mágikus realizmusa emellett felidézi García Marquez műveinek hangulatát, de említhetnénk Nádas Péter Rémtörténetek című regényét is mint rokonítható szövegvilágot, mind a mágikus elemek, mind a karakterek közötti feszült viszonyok tekintetében. Ezeket a feszültségeket, illetve a tragikumot főként a külső elbeszélő és a metanarratív kiszólások biztosítják a hatásvadászattal szemben. A szöveg további stiláris érdekessége, hogy a narrátor ugyanabban a sajátos nyelvjárásban szólal meg, mint a regényhősök, így külsődlegessége valamelyest árnyalódik, mindazonáltal nem köthető egy szereplői nézőponthoz sem.

A Lesz majd minden végső soron arra vállalkozik, hogy a realista hagyományhoz híven, ítéletalkotástól és didaxistól mentesen rámutasson valami valósra, ami a Kovács ikreknek nagyon is sikerült. A mű igazán valószerű aspektusa azonban nem is feltétlenül a történeti hűség, sokkal inkább az az ethosz, amit ugyan fiktív térben ábrázol, de napjaink úgynevezett „munkaalapú társadalmának” számos tagja, akik szintén spórulnak és törekednek, akár rögvalóságként is felismerhetnek. Már csak azért is, mert a regényből sem derül ki, mi értelme a vakulástól sötétedésig végzett munkának és felhalmozásnak – ahogyan ma sem könnyű erre választ adni.