Az előadás – mint párja, a Sokszor nem halunk meg – az Örkény Színház és a Theaterhaus Jena több évre tervezett együttműködése keretében, a Goethe Intézet támogatásával valósulhatott meg. Míg a Sokszor nem halunk meg esetében az Örkény Színház társulatához két jénai vendégművész (Ioana Niţulescu, Florian Thongsap Welsch) csatlakozott, addig a Herscht 07769 előadásban az Örkény Színház két színésze (Kókai Tünde, Borsi-Balogh Máté) vendégszerepelt Jénában. Hogy pontosan milyen megfontolások vezettek a Herscht 07769 adaptálásához, az az Örkény Színház által szervezett kerekasztal-beszélgetésen (Jedermann Café, 2025. 05. 17.) vált világossá, ahol a jénai előadás rendezője (Daniele Szeredy), a két koprodukciós előadás dramaturgja (Varga Zsófia és Ari-Nagy Barbara), és látványtervezője (Szabados Luca), valamint az Örkény Színház vezetőségi tagjai (Gáspár Máté és Polgár Csaba) vettek részt. Ha a műfaji kérdéseket háttérbe szorító történetmesélés elsődleges fontosságából indulunk ki, akkor válik igazán érthetővé a Theaterhaus Jena rendezőjének a szövegválasztás mögött megbújó, az esztétikai szempontokon túlmutató társadalmi/politikai szándéka. Gáspár Ildikó rendező választása pedig azért esett Tompa Andrea regényére, mert az több (tematikus/narratív) szempontból is párhuzamba állítható a Krasznahorkai-szöveggel.
A koprodukciós helyzetből eredő sajátosságok (többnyelvűség, kulturális/földrajzi különbségek, logisztikai szempontok) ugyan a regényszövegek legfontosabb kérdéseire rímelnek (ebben az esetben ráadásul a két adaptáció közös vonásai az összehangolt rendezői döntések eredményeként is értelmezhetők), Krasznahorkai László szövege mégis éppúgy tévelyeg a színházi térben, mint ahogy az E/3 személyű narrátor tévelyeg az elbeszélés bonyolult szövetében (a neonáci mozgalmak, zenei és elméleti fizikai problémák, apokalipszisvárás, farkashordák, és valamiféle kolhaas-i bosszúhadjárat mozaikdarabkái között), és ahogy a regény főszereplője (hőse?), Florian Herscht bolyong a fiktív keletnémet kisváros, Kána, (többek között ezek, az értelmezés kereteit kitágító finom utalások is elvesznek az adaptáció során) lepusztult házai, és túlságosan hétköznapi polgárai között.
Míg Tompa Andrea regényének esetében a történelmi korokon és országhatárokon átívelő cselekmény színpadra állítása jelenthetett kihívást, addig a Krasznahorkai-szöveg adaptációját a lassan, megfontoltan csordogáló, olykor túl laza szövésű, széttartó és következetlen (ahogyan arra Radnóti Sándor is utal kritikájában) cselekményvezetés nehezíthette meg. A Herscht 07769 jó részét az elbeszélő (valamint a főhős és a város polgárai) reflexiói, az Angela Merkelnek címzett levelek szövege, a bosszúhadjárat krónikaszerű leírása teszi ki. Az elbeszélés központi kérdése a rend és a káosz dichotómiája – ezzel függ össze a (egyetemes, isteni) rend megőrzésére és a felbomlott világrend helyreállítására irányuló (többféle, de egyként hasztalan) törekvések leírása. Ennyiben persze nagyon is drámai a történet, hiszen Florian Herscht valamiféle modern Hamletként is értelmezhető, aki szembeszáll a hitelét vesztett (Florian szemében megmentőből bűnözővé váló) apafigurával. A szöveg lassú építkezéssel mutatja be a semmiből érkezett Florian és a városlakók kapcsolatának alakulását (a Sokszor nem halunk meg főhőséhez hasonlóan „sorstalan” Florian is szakadatlanul apa/anya-pótlékot keres a város polgáraiban, mint ahogy az anya/apa-szerep Tompa Andreánál is központi jelentőségű). Az elbeszélés narratív sajátosságaiból eredően az előadás szükségszerűen a cselekmény legfontosabb elemeinek bemutatására redukálódik, míg az összefüggések megértésének lehetősége, a lassú építkezésben rejlő feszültség jórészt elvész.
Ezt a feszültségdeficitet többféle megoldással próbálja csökkenteni az előadás. Az egyik a Sokszor nem halunk meg esetében is kifejezetten hatásos és jelentéses szerepkettőzések rendszere. Míg ott az egyes életkorok és az azokhoz kapcsolódó szerepek, a személyiségváltozás árnyalt bemutatására ad lehetőséget ez a megoldás; itt a békés polgárok, a bevándorlók és az agresszív neonáci csoport egymásba fordításával hívja fel a figyelmet az előadás a minden álszentségtől mentes, kíméletlen önvizsgálat és kritikus gondolkodás fontosságára. (A Herscht egy ponton erősen utal a Kabaré (1972) című film ikonikus jelenetére, ahol a fogadóban békésen sörözgető társaság szinte észrevétlenül alakul át Hitlert éltető fasiszta csoporttá.)
A koprodukció jellegéből természetszerűen következik a többnyelvűség kérdése. A Sokszor nem halunk meg előadásban ezt az adottságot a színháztematika, a történelmi-politikai háttér (Erdély eleve többnyelvű közege), a regény egyes cselekményelemei (a disszidálás Ausztriába) esztétikailag is indokolják. A Herscht 07769 esetében pedig a regény választott helyszíne (Németország, egy Jéna melletti fiktív kisváros) miatt releváns ez a kérdés – különösen erős és feszültségteli hangulatot eredményez, hogy a történet középpontjában álló újnáci csoport vezetője, a Bossz, valóban németül beszél. Az egyik legfontosabb rendezői döntés, hogy a Bossz szerepét egy határozott arcvonásokkal rendelkező, mégis vonzó, törékeny, fiatal színésznő (Luana Velis) kapta, aki elképesztő erővel és szuggesztivitással formálja meg a karaktert, és a fizikai különbségek révén még inkább hangsúlyozza a Florian és a Bossz közti ellentétet. (A magyar vendégszínészek a tőlük megszokott magas színvonalon játszanak – Borsi-Balogh Máté számára ismerős terep a jószándékú, ám kissé együgyű naiv(a) szerepe.) A többnyelvűség hátránya a befogadást némiképp megnehezítő, és kissé nehézkesnek ható feliratozás.
A tyúk/tojás dilemmával szembesülünk ennél a pontnál, hiszen nehezen dönthető el, hogy a valós idejű vetítés problematikája vajon a feliratozás szükségességének (és díszlet praktikus szállíthatóságának) kényszerű hozadéka, vagy pedig a narráció sajátosságaiból eredő esztétikai megfontolás eredménye. Annyi bizonyos, hogy mindkét előadás látványvilágának legmarkánsabb eleme a filmes látásmód alkalmazása, amely a nézőktől kétféle befogadói magatartást vár el szinte egyidejűleg (a Sokszor nem halunk meg csak az előadás egy részében, a Herscht 07769 azonban folyamatosan, hiszen a színészeket végig veszi a kamera). A jénai előadás legfontosabb sajátosságává válik az az állandósuló (metaforikusan a regény központi kérdésére is utaló) döntéshelyzet, amelyben a néző folyamatos választásra van ítélve: a színpadi látványt a maga közvetlenségében (szabad szemmel) vagy a közvetítő közegen (kamerán) keresztül appercipiálja. A rendezés egyik legfontosabb innovációja a vetítésben rejlő változatos játéklehetőségek ötletes kihasználása, az észlelhető látványok közti különbség hangsúlyozása. Az egyértelműség kedvéért fontos tisztázni, hogy a közvetítés kiemelt eszközeként szereplő kamera mindig a színpadon éppen valós időben történő interakció képét vetíti a vászonra, de a nézői tekintethez képest más szemszögből, távolságból. Olykor a vászonra vetített képek segítségével szinte kiemeli a színészeket a színpadi térből, és képes azt is megmutatni, ami a nézőtérről nem látható – így a színészek a falakat jelző díszletelemek közé sem rejtőzhetnek el a mindenható, örökké figyelő kameraszem elől.
Fotók: Joachim Dette. Forrás: Örkény Színház
A kamera mindkét előadás esetében a rejtett szövegközi jelentések felszínre hozásában érdekelt, tehát tulajdonképpen értelmezői feladata van; emellett az adaptáció problematikájára is rávilágít, hiszen a mindenható rendezői tekintet leginkább a mindentudó elbeszélő nézőpontjával azonosítható. A rejtett látványelemek feltárása (amire csak a kamera képes) mindkét előadásban hangsúlyos és jelentéses gesztus: a Sokszor nem halunk meg esetében a cselekmény szintjén halmozódó titkok és elhallgatások feltárása, míg Herscht 07769 adaptációjában inkább a békés vagy kevésbé békés polgárok igazi arcának leleplezése a tét – hiszen saját sorsunk, önmagunk alapos megismerése lelki-szellemi integritásunk, kritikus gondolkodásunk megőrzésének is alapfeltétele.
Az előadás adatlapja az Örkény Színház oldalán itt található.