Kétségkívül kemény fába vágja a fejszéjét, aki 262 oldalban írja meg egy ország történetét i.e. 14 500-tól 2023-ig. Lesley Downer történész, újságíró és japánspecialista – akinek saját bevallása szerint szenvedélye Japán – főként a romantikus történelmi fikció (magyarul: Az utolsó ágyas, Szamuráj a szerelem házában), illetve az ismeretterjesztő irodalom műfajában (angolul: Geisha, Madame Sadayakko) alkotott ezidáig. A 2024-ben megjelent, és az Athenaeum gondozásában 2025 tavaszától Bartók Imre fordításában már magyarul is olvasható Japán legrövidebb története című munkája azonban lényegesen eltér a korábbi írásaitól.
Magyar nyelven több részletes, japán történelemmel foglalkozó könyv létezik, a legismertebbek között van például Conrad Totman Japán története Antóni Csaba fordításában a maga 856 oldalával, vagy Edwin O. Reischauer Japán története Kállai Tibor és Kucsera Katalin tolmácsolásában. Emellett évről évre kiváló magyar japanológusok munkái jelennek meg, amelyek a japán történelem egy-egy szeletével foglalkoznak behatóan, legyen az politikatörténet, vallás, filozófia, irodalom-, művészet- vagy kultúrtörténet. Egy friss példát említve, idén látott napvilágot Szabó Balázs könyve (A sógun bukása: A szamurájhatalom vége Japánban), amely 424 oldalban tárgyalja a sóguni korszak végét a szigetországban, míg ez Downer könyvében 15 oldalt tesz ki. Nyilvánvaló tehát, hogy a Japán legrövidebb története nem azoknak íródott, akik igazán szeretnének elmélyedni ennek a távoli országnak a történetében – inkább egyfajta ugródeszkaként szolgál az ismeretlenbe, amely a könyvet végigolvasva már valamivel ismerősebb lehet, vagy legalábbis annak tűnhet – ebben rejlik Downer vállalkozásának rizikója.
A kötet magyar kiadásának a fülszövege („Mangák, szusik, szamurájok…”), valamint a borítón látható híres kép (amelyről az impresszumból nem tudjuk meg, mit ábrázol) látványosan „japános” benyomást kelt, tartalmát tekintve a kötet azonban túlmutat a Cool Japan imázs propagálásán.
Downer tizenhárom fejezetben mutatja be a Japán történelmet a Dzsómon-kortól (i. e. 14500 – i. e. 100) a Reiva-kor (2019–) kezdetéig, néhány képpel és térképpel illusztrálva az eseményeket. Ilyen sűrített tartalom esetén egyértelmű, hogy a szerzőnek szelektálnia kell, s csak a legfontosabb eseményeket és személyeket emelheti be a történetbe, s mindezt úgy kell megoldania, hogy a szöveg mégis koherens maradjon. Ezt Downer végre is hajtja. Kritika az arányokat és a stílust érheti.
Több helyen is érezhető, hogy mi az, ami „kötelezően” került a szövegbe, és mi az, ami a szerzőnek „kedves”. Például a nó- és kabukiszínház kialakulását viszonylag részletesen tárgyalja, ami természetesen önmagában üdvözlendő egy nem kifejezetten színháztörténeti munkában, ezek mellett viszont látványosan eltörpül a harmadik nagy színházi műfaj, a bunraku, vagyis bábszínház, melyet csak futólag említ. A könyv utolsó harmada már a Meidzsi-restauráció utáni modern Japánról szól, s ahogy egyre közeledünk napjainkhoz, az aránytalanságok is egyre nőnek. Japán második világháborús szereplését a szerző két oldalban foglalja össze, ehhez képest Donald Trump 2019-es Japánban tett látogatását, vagy a COVID és a 2020-as tokiói olimpia körüli problémákat több bekezdésben tárgyalja.
A stílus problémája szintén összetett, hiszen nagyon nehéz ilyen röviden úgy írni, hogy az ne száraz tények felsorolása legyen. Nyilvánvalóan ezért kerülhettek bele a szövegbe regényesebb bekezdések, melyekben látjuk az idők kezdetén a természeti elemekkel dacoló, gyűjtögető nőket, vagy halljuk a csattogó acélpengéket a csatatéren. Ezek az általánosabb leírások az emberekről, szokásokról, történelmi épületekről valóban színesítik a könyvet, de a néhol már bulvárba hajló anekdoták, mint például a jelenlegi császári pár magánélete, valamint a túlzóan részletgazdag személyábrázolás, így az amerikai megszállást vezető MacArthur tábornok testmagasságának, öltözékének és napszemüvegének a leírása, inkább groteszk hatást kelt.
A kötetnek emellett nagyon nagy szüksége lett volna szakmai lektorra, aki felhívja a figyelmet olyan pontatlanságokra, mint a japán nevek elírása (pl. Joritomo tévesen Jorimotóként jelenik meg), vagy hogy a dzsódo sin buddhista irányzatot a magyar szakirodalomban „Tiszta Föld”-ként fordítjuk (nem „Tiszta Ország”-ként), hogy több Downer által idézett szövegnek már létezik magyar fordítása, valamint hogy Doraemon, a híres mangakarakter nem fületlen nyúl, hanem macska.
Ezeknél a zavaró mozzanatoknál sokkal elemibb probléma, hogy Downer nem próbál kilépni az európacentrikus nézőpontból, sőt úgy tűnik, már-már sportot űz japán–nyugati párhuzamok felmutatásából. Lépten nyomon belebotlunk az olyan alcímekbe és szókapcsolatokba mint „a japán Raszputyin”, „a japán Nero”, „a japán Iliász” stb., illetve az olyan „kiszólásokba”, hogy ekkor és ekkor a föld másik oldalán éppen mi történt – aminek semmi köze az adott témához. Mintha feltételezné, hogy ezek nélkül az összehasonlítások nélkül képtelenek lennénk megérteni, hogy Dókjó szerzetes milyen ármánykodó és intrikus figura volt, vagy a Heike monogatari a Taira és Minamoto klán háborúit örökíti meg. Hiszen kiknek szól ez a könyv? A kíváncsi olvasóknak, akiket valóban érdekel Japán. Azokat viszont, akik a videóktól, podcastoktól és blogoktól hemzsegő világban kézbe vesznek egy könyvet, – ahelyett, hogy a Wikipédiát böngésznék – becsülhetjük annyira, hogy azt mutatjuk be, ami miatt kézbe vették. Japán más. Erre kíváncsiak az olvasók, nem arra, hogy ez a másság hogyan hasonlítható össze a saját kultúránkkal. Downer ugyanakkor mindezt teljes nyíltsággal teszi, így az valóban érdeklődő olvasó könnyedén át tudja lépni ezeket az olykor bosszantó megfeleltetéseket. Ha pedig így tesz, elindulhat a japán kultúra megismerése felé.
A könyv adatlapja az Athenaeum Kiadó honlapján itt található.